AJÁNLOM AZ OLDALT
A sötétség kezdett feloszlani, ott állt egyedül a semmiben. Ez egyszer valóban egyedül. Tompa zúgást hallott, halk csipogást a csöndben. Élt... még élt. A sötétségben halvány fény jelent meg a háta mögött, de ő nem tudott megfordulni. A fény ezüstösen csillant a szeme előtt. Közelebb lépett, majd még közelebb. Maga előtt egy tükröt látott. Ragyogóan csillogott a sötétségben. Hamarosan egy gesztenye színű szempár tekintett rá. Abban a mélybarna tekintetben jeges nyugalmat látott. Semmilyen érzelem nem volt benne. Hűvös nyugalommal irányította a saját életét és másokét is. Soha nem érzett könyörületet, amikor egy nagyra vágyó, harmadrangú artistának mutatta meg, mit jelent a maximumot nyújtani. Mindig a tökéletességre törekedett és biztos kézzel vezette a Sorsát. Nem támaszkodott senkire soha, mégis tudta nélkül másokra volt szüksége. Soha nem ismert félelmet, tévedést, megbocsátást és boldogságot, amíg meg nem jelent ő. A tükörben ezüst villanás jelent meg, majd a gesztenye tekintett megváltozott. Tűzben égett., szinte lángolt és perzselt. Pimasz mosolygással azt mondta: Tiéd a világ Kaleido sztár. Jeges fájdalmat érzett. A tekintet mögött pedig egyre közelebb jött valami. Valami, ami egyszerre volt fejedelmi és félelmetes. Valami, ami sok minden felett állt. Valami, ami képes volt, életről és halálról dönteni. De az ő esetében vajon miről dönt? A semmibe lógó tükör a földre zuhant és szilánkjaira tört. Tehát döntött. " Egyszer már visszahoztál a halálból. Akkor azonban próbára tettél. Most... most segítesz? Most még inkább szükségem van Rád. De ezúttal nem önmagamért, hanem olyanokért, akik számomra az életet jelentik. Segítesz neki? Segítesz a Démonnak... a Démonnak, aki legyőzött téged? Lelj végre békére Jéghercegnő, de előbb add vissza az életem!" Hangos, gonosz kacagás visszhangzott a sötétben. Minden világosodni kezdett. Hamarosan egy ismerős helyen állt. Azon a helyen, ahol minden elkezdődött. A színpadon. Minden reflektor rá irányult, de a nézőtér üres és kihalt volt. Senki nem sírt a meghatottságtól, senki nem kacagott a boldogságtól. Az éles csöndet, a feszült várakozást felváltó hatalmas tapsorkán eltűnt, mint nyári eső a hegyen. A színpad, ahol mindig élet volt, most üresen tátongott. A trapézok elhagyatottan hintáztak a gyenge szélben. Egyedül állt. Annyira egyedül volt. És ő ott állt vele szemben. Ő, aki életről és halálról dönt. Ő, akinek már a börtönében már ő is raboskodott, de láncait lerázva kiszabadult. Véres küzdelem, iszonyatos szenvedés után elszabadult. Minden nemes, minden szép az ő kezében volt. Egy zabolátlan, féktelen ragadozó. De magasabba emelkedett, mint Ő. Sokkal magasabbra. És az ő hatalma állt szemben a Jéghercegnő erejével szemben. A Démonhercegnő és a Jéghercegnő. Az egyik azért ragyog mindenki felett, mert nemes érzések birtokában van. Mert büszke, szépséges ragadozó volt, akit tüze feljebb emelt. A másikat hűvös nyugalma, győzni akarása, és mert soha nem ad alább a tökéletesnél. Ez repítette fel. Kettejüket azonban összeköti valami. Egy olyan kapocs, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mind a ketten ugyan azon személy voltak. Csupán más- más érzésekkel, nagyobb ragyogással. Egyenlő félként küzdhettek egymással, itt a kettejük színpadán. Harc...örök harc.. Mind a ketten szerették a harcokat, de más formában. Más érzésekkel, de hasonlóvá váltak. Már megértette; a Démonhercegnőnek is van akkora hatalma, mint jeges másának. Nem kell adóznia egy olyan személynek, aki ő maga volt. Akit ő maga teremtett. Ezt a harcot ezúttal a Démon fogja megnyerni. A tűzben égő szempár találkozott a jéggé fagyott, érzelemmentes tekintettel. Látta, amit kínáltak neki. Békés megnyugvást. Kívánatos pihenést, és elmerülést a langyos békében. Örökké egyedül a semmiben hánykolódva, lebegve a kihűlt érzelmek között. Pihenés... Minden nehézség, minden fájdalom, minden kín vége. Megnyugvás... Sorsa végleg véget ér. Nem lesz több csata. Sem több vér, és kínzás. Nem lesz több megtört álom, és semmibe vesző remény. Csupán a semmiben való, puha lebegés. Ekkor egy kép tolult a szeme elé. Egy kép. Egy pici csoda... egy apró álom. Majd mellette egy Hold színű hajzuhatag, egy gyöngyházfényűvé vált szempár. Szépséges márványarc, és kidolgozott ragadozó alkat. A tekintetéből kristályfényű könnycseppek születtek meg, majd végigfolyva az arcán, érzéki ívű, feszes ajkakon meghaltak. Mellettük egy óceánkék tekintetű, aranyszőke hajú Főnix. Fátyolos tekintettel nézett előre kezében egy csokor vörös rózsával. Párja őt átkarolva, jégkék tekintete elködösült, mély érzelmek játszottak benne. Majd a kép változott. Egy fekete, márványsír jelent meg előtte, rajta egy képpel. Egy hosszú, lilás hajú, gesztenye szemű Démont ábrázolt. Tekintete tűzben égett, szenvedélyes mohósággal, mégis gyengéd, mély szeretettel tekintett a vele szembe álló párjára. Ő már olyan szintre emelkedett, ahonnan vagy lezuhansz, vagy örökké megtartod, és falat állítasz mindenkinek, aki le akar taszítani. Ő volt legyőzhetetlen víz, az életet adó napsugár. Ő volt maga az élet. Minden szép az életben. Minden kedves a bántóban. Minden öröm a szomorúságban. És ő volt az egyetlen, aki megállította a zuhanásban. Magával emelte a Mennyországba, és lerántotta a Pokolba. Meg akarta érinteni az arcát. Meg akarta simogatni. Vigasztalni. Le akarta törölni a könnyeit, de nem érte el. Egyre távolodott. Egyre messzebb került tőle. Újra ott állt. Az üres kihalt színpadon... szemben Vele. Mát tudta mit akar. Hogyan fogadhatná el a sötét, érzelem nélküli létet? Hogyan nyugodhatna bele abba, hogy a semmiben lebegjen? Hisz vártak rá. Szükségük volt rá. Mélyen a hideg szempárba nézett. Kristálykönnycseppek jelentek meg a szemében. Égették a lelkét. Marták a szívét. Egy álom, ami valóra vált. Neki volt valamije, ami visszahúzta. A családja, a barátai... az álma. A színpad kupolája kinyílt. Gyenge, hajnali fény szűrődött be, ami egyre erősödött. Ránézett a fagyos szempárra, és olyat látott, amit azt hitte még ezer év után sem fog látni. A hűvös gesztenye szempárban gyenge, mégis határozott érzelmek jelentek meg. Csábító, lágy ívű ajkai lusta mosolyra húzódtak. Nap arany sugarai hatoltak be, mindent fénnyel töltve. Új reményt... új álmot adva. A trapézok vadul lengeni kezdtek. A porond körül megjelentek az emberek. A közönség elbűvölten nézte a kelő napot. De ő fuldoklani kezdett. A Jéghercegnővel egyszerre ugrott a magasba. Külön- külön trapézra érkeztek. A legmagasabb pontra, ahol már csak az egyikük maradhat fent, míg a másik lezuhan és fénye mentehetetlenül kihuny. A Démonhercegnő és a Jéghercegnő csendben nézte egymást, szüntelenül a másik tekintetét kutatva. Két ellentét ősi harca. A tét: meghalni, és régi csillogásban, nyugalomban, sötétségben tovább élni, vagy újjászületni, és az új álom fényével fényesebben ragyogni, új harcokat vívni, és az elérhetetlenségig jutni. Az egyik pusztít, a másik új reményt ad. Rossz és a jó... Egyik háborúkat szít, a másik elfeledtet minden kínt. A közönség felmorajlott, és látta a felkelő napot. Az új reményét. Döntött. Mélyen, együttérzéssel... hálával nézett jégszívű segítőjére. Az megértve a döntést, újabb mosolyra húzta ajkait, miközben szépséges, démoni szemeit lágyan összehúzta. Eltaszította magát a trapézról, miközben lassan hátrafelé szállt. Azzal a tekintettel nézte továbbra is a győztes, ragyogó Démont. Majd a sokadik olyan dolgot tette, amit soha senki nem hitt volna. Meghajolt... meghajolt előtte... valaki olyan előtt, aki magasabbra jutott, mint amiről ő valaha is álmodott... magasabbra érzelmek tengerében fürödve... sírva, nevetve, boldogan szomorúan, fájdalmak között... szerelmesen... az övé volt a világ... És soha többé nem zuhant le onnan. A Jéghercegnő alakja halványodni kezdett, és egyre távolodni. De a mosoly... az a mosoly, amivel a Démonhercegnő ajándékozta meg... egy pillanatra sem tűnt el az ajkairól. Mikor szépséges alakja végleg eltűnt, még egyszer meghajolt győztes ellenfele előtt. Elismerve; az álmok arra valók, hogy bennük éljen. És mikor az álom véget ér... elkezdődik a valóság, s eljön egy új, egy nagyobb álom kezdete, de a másik örökké élni, ragyogni fog. A nap ragyogó fényeiben felszállt egy nagyobb, egy ragyogóbb álom. Az újjászületett Démonhercegnő... a Szívek hercegnője... és fényesebben ragyogott, mint bárki más. Magasra repült, miközben a közönség sírva- nevetve tombolni kezdett. Szállt felfelé egyre nagyobb ragyogásba. Körülötte ott szárnyalt két Főnix, két Angyal. A végponton pedig Ő várt rá. Ő, aki örök álma marad. Örök álma neki és a Jéghercegnőnek is. Ő, aki nem csak akkor tudja elkapni ha zuhan, de akkor is, amikor repül. Ő, az egyetlen, aki meg tudta menteni önmagától. Ezüst tekintete meleg érzelmekkel ragyogott, mikor magához emelte, s lágy, búgó hangon a fülébe suttogta: " A fájdalom por, melyből a főnixmadár újra és újra születik, egy örök álom, aki mindenkinek új reményt ad. Ez egy igazi Démon, Sora Naegino... Legyél Te az álmom, Démonhercegnő! És ragyogj velem!"
Halk csipogás... elmosódott hangok... felmorajló zokogás... Életben volt... Megvívta utolsó nagy csatáját a Jéghercegnővel, önmagával. És győzött... győzött, élt. Ki akarta nyitni a szemét, de nem ment. Ki akart törni az őt fogva tartó sötétségből... de nem ment. Miért? Ki kell jönnie. Nem maradhat tovább ott. Megkínzott torokhang tört fel ajkai mögül. Kiáltani akart, de csak gyenge nyöszörgés tört fel. Hol van ő? Miért nem emeli fel a sötétségből? Lüktetés... lassú dobogás. Lassú, de erőteljes... szívdobogás. Egy elmosódott ezüst szempárt látott maga előtt. Mély, erdő illat lengte körbe. A mély, rejtelmes erdő izgató- nyugtató illata. Leon... Ki kell nyitnia a szemét. A férfinak szüksége volt rá. Hallotta a mély, bariton hangot. Tisztán hallotta. Olyan volt, mint a tenger nyugtató morajlása. A sötétben kelő nap. Szerelme hangja mellett felcsendült egy másik, szintén ismerős hang. De most nem tudta beazonosítani kié is volt. Ajtócsukódás... Elment... Istenem ne... miért? Szüksége volt rá... szüksége volt az erejére... Most hogy kikerült a fuldokló sötétségből, minden ereje elhagyta. Szüksége volt rá, ahhoz, hogy ki tudjon törni elméje fogságából. Ha most itt marad, soha többé nem tud a felszínre emelkedni. Hirtelen érezte, amint gyengéd kezek fogják meg a kezét. Érezte az erejét. De ez nem olyan volt, mint szerelme ereje... de szeretete felért hozzá, csupán más formában. Ő vigyázott rá egész életében. Ő volt... a testvére... Megszorította a gyengéd férfikezet, és érezte, egyre feljebb emelkedik. Feljebb a hűs tudatlanság fullasztó vizéből. Már nem sok hiányzott. A férfi, érezve kezén a szorítást, viszonozta azt, még nagyobb erőt biztosítva a fáradt Démonnak Hamarosan felbukkant... A felszínre emelkedve lihegve vette a levegőt, mintha órák óta fuldoklott volna a hűs habú vízben. Szemei megrebbentek. Cserepes, száraz ajkai elváltak egymástól, és mély levegőt vett. Halk nyögés hagyta el ajkait, miközben gesztenye színben ragyogó szemei kinyíltak. Vakító fehér volt minden. Lehunyta a szemét, és újra kinyitotta. Hamarosan a fehérség helyett egy jégkék szempárral találta szemben magát. Yuri... A férfi döbbenten nézett rá, majd kedves, szeretetteljes mosoly jelent meg az ajkain. Jégkék szemei elködösültek.
- Yuri...- sóhajtott fel Sora.- Sikerült... legyőztem... új álmot, új reményt kaptam. Új esélyt arra, hogy szeressem... hogy ne bántsam... Soha nem akartam bántani... szeretem őt!
- Sora!- mondta Yuri döbbenten.- Sora miden rendben?
- Nem tudom.- nyögte, majd szemei újra lecsukódtak.
- Sora!- mosolyodott el Yuri.- Végre legyőzted saját magad, szépséges Démon! Már készen állsz. Készen arra, hogy új álmod minden pillanatát kiélvezd. Szárnyalj hát, Démonlány!
Három nappal később a Naegino villában nagy készülődés vette elejét. Mindenki úgy tervezte, hogy ideje megünnepelni a Kaleido színpad férfi sztárjának születésnapját, és az elkövetkezendő kis sztár érkezését is, ami tökéletesen megegyezett édesapja nagy napjával. A villában sürgött- forgott mindenki. Kivétel nélkül az összes előadó díszített és miegymást végzett. Leonnak nem volt kedve az egész felhajtáshoz. Egyetlen egy valakiért tette az egészet: a lányáért. És mert tudta, Sora is azt mondaná neki, hogy tegye meg, amit kell. A nap már lemenőben volt. Vörös fényei szenvedélyesen játszottak az égen és a földön. Leon a szobájában állt a tükör előtt. Egy mély bordó ing volt kidolgozott felsőtestén, amit szokásához híven nem gombolt be teljesen, és könyökéig felgyűrte. Valamint egy fekete nadrág. Az egész lénye káprázatosan és ellenállhatatlanul festett. Mégis ezüstszín tekintete szomorúan csillant fel. Sora már három napja volt kórházban, és fel sem ébredt. Már nem engedték be hozzá, pedig olyan szívesen ült volna bent addig, amíg fel nem ébredt. Két napig meg is tette. De az utolsó három napban szinte elparancsolták, hogy foglalkozzon a lányával, és majd ők vigyáznak Sorára. Nagy nehezen ment csak bele. Minden este miközben magához szorította a lányát, halk fohászt mondott. Könyörgött azért, hogy újra vele... velük lehessen. Kristálykönnycseppek ezrei távoztak a szeméből. Sírt a szeme, a szíve és a lelke... Nem tudta elviselni ezt a tehetetlen kínt. De nem tehetett mást, minthogy várt és várt. És könyörgött azért, hogy Sora ne adja fel az életet. Keserű sóhajt engedett meg, amikor halk kopogtatás hallatszott. Nem soká Sophie lépett be egy menta színű estélyiben, kisminkelve, ragyogva. A kislány igazán boldog lehetett miután összejött Alexszel, és végre Leon is biztos lehetett benne, hogy a férfi nem fog Sora után mászkálni. Mosolyogva pillantott húgára, majd a karjaiban lévő szépséges Angyalra. Sophie átadta neki a kislányt, majd egy titokzatos mosoly kíséretében távozott. Leon az ölébe vette Chloét, és mind a kettejüket megcsodálta a tükörben. A kislányon egy rózsaszín, lágy esésű kis ruha volt, kicsi virágokkal, és fehér mintákkal a felső részen. Leon elmosolyodott a látványon. Ahogy az ő erős karjaiban egy törékeny kislány boldogan mosolyog. Micsoda iróniája a Sorsnak. Soha nem tudta magát elképzelni egy gyerekkel, erre most mindennél jobban imádja és rajong érte. Boldogsága mégis akkor lenne teljes, ha Ő is itt lehetne. Tekintete újra elkomorult. Hangos kacagást hallott, és szembe találta magát egy gesztenye színű tekintettel, ami pimasz mosolygással azt mondta: Tiéd világ szupersztár! Leon döbbenten tekintett az egyre halványodó szempárra. Majd miután észhez tért, sarkon fordult, és kiment. Már nem sok volt, hogy lemenjen nap. A hátsó kertet kivilágították. A medence is fényárban úszott, körülötte pedig a virágok közzé asztalokat tettek. Már mindenki ott volt a népes társaságból. Leon kisétált karjaiban a lányával a hátsó kertbe, mire harsány éljenzés tört fel az emberekből. A férfi leült az egyik napozóágyra, és a szorosan hozzábújó kislányt nézte.
- Mi van, kicsim?- kérdezte lágy hangon.- Neked is hiányzik anya, ugye? De tudom, hogy a te kedvedért visszatér.
- Miért, a tiédért nem?- hallatszott egy lágy, szeretetteljes hang.
- Layla!- nézett halvány mosollyal a Főnixre, és karjaiban tartott fiára.
- Miért gondolod, hogy Sora érted nem jönne vissza?- kérdezte újra a szőkeség.- Sora mindennél jobban szeret téged. Emlékszel, mit mondott neked az előadás után?- majd ahogy láttam, a férfi emlékszik, elmosolyodott.- Te vagy az álma. És Sora Naegino nem adja fel olyan könnyen az álmait.
- Jó estét mindenkinek!- lépett melléjük Yuri, mélykék ingben és fehér nadrágban, majd leült szerelme mellé.- Hogy vagyunk?- vette át a fiát.
- Hol voltál, Killien?- nézett rá gyanakodva Leon.- Már mindenki régen itt van.
- Ó drága barátom, el kellett intéznem egy ügyet.- mosolygott sejtelmesen.- Tudod, Kalos azt akarja, hogy új artistát hozzak a színpadhoz. Ő róla kellett gondoskodnom.
- Milyen artista?- kérdezte unottan Leon.
- Ilyet még nem láttál barátom.- kezdett Yuri élénken beszélni.- Világhírű, a legjobb. Többször megnyerte a legrangosabb versenyeket. Vadítóan szép, tüzes, makacs, intelligens, csábító. Egy valódi Démon. És nincs nála fejedelmibb. Nagy mázlista vagy te, Leon.- mondta miközben meglökte barátját.- Ő lesz az új partnered.
- Mi az, hogy az új partnerem?- háborodott fel.- Nekem egyetlen partnerem van. Sora Naegino nyomába senki nem ér. Mindenben a legjobb, és a legfenségesebb.- kelt párja védelmére azonnal.
- Jól van na.- védekezett Yuri, majd gonoszan elmosolyodott.- De aztán ne bántsd meg ezt a szépséges Démont, mert még megbánhatod.
- Azt majd én eldöntöm.- mondta mogorván.
Hamarosan érdeklődő sustorgás zúgott végig a tömegen. Yuri, ahogy arra nézett, elégedetten elmosolyodott. Leon barátja elégedettségét, és Layla döbbenetét látva, arra fordult. Ám ugyan abban a pillanatban meg is merevedett. Egy szépséges Démon állt előtte. Lassan nézett végig a csábos testen. Magas sarkú, fekete szandált viselt. Formás lábát, csak jobb oldalt engedte látni térdig a mély bordó selyemruha, aminek anyagát egyik oldalt feljebb fogták, így lágy esést, és hullámos, ferde hatást keltett jobb oldalon. A ruha a sarkáig ért, és míg a szoknya része lágyan vette körbe formás lábait, felső része feszesen simult csodálatos alakjára, és tökéletes idomaira. A nyaka kissé ejtett volt, kis belátást biztosítva formás, dús melleire. Hátul a derekáig szabad volt, a lapockájánál pedig két dupla kereszt pánt futott. Minden vonala tökéletes és csábító volt. A legszebb... legfenségesebb Démon. Haja a derekáig ért, lilás tincsekben omolva le a hátán. Kissé féloldalasan elválasztva és megemelve. Csábító ajkát vörös rúzs fedte, mely lusta mosolyra húzódott. Démonian megvillanó szemei, forró gesztenye színben pompázott. Maga volt a megtestesült álom. A megtestesült csábítás. Egy fenséges Démon... egy elérhetetlen ragadozó. Forró tekintetét lágyan összehúzta, amint találkozott egy az övéhez hasonlóan csillogó Holdezüst tekintettel, ami először döbbent volt, vágyakozóvá változott. Heves érzelmek csaptak fel benne. Mély, nemes érzelmek, amiket csak a legfenségesebb ragadozók tudnak érezni. És az ölében... az övéhez hasonló ezüst tekintet, az a pici csoda, ami kettőjükből született azon a végzetes éjszakán. A kicsi úgy bújt az apjához, mintha vonzotta volna. A férfi láthatólag azt sem tudta nevessen vagy sírjon. Majd átadva a kicsit Laylának, sírva- nevetve szaladt a medence partján, kedvese... partnere felé. Ahogy odaért felkapta és megpörgette. A lány felsikított, vagy nevetve tűrte, hogy szerelme kiélje magát. Leon letette, majd szorosan átölelte, miközben szorosan a nyakába fúrta az arcát. Belélegezte az érzéki jázmin és rózsa illatot. Érezte, ahogy elönti a melegség, a megkönnyebbülés... a szeretet, a vágy... és minden olyan csodás érzés, amit a lány közelében ismert csak meg. Érezte, ahogy könnyek kezdik marni a torkát, és égették a szemét. És most szabad folyást engedett nekik. Erősen szorította magához szépséges partnernőjét. Soha többé nem akarta elveszíteni.
- Mmm...- hallatszott a lány jóleső, kéjes sóhajtása.- Nem tudtam, mi hiányzott.
- Sora...- hallatszott Leon rekedt hangja.- Sora... kérlek, soha többé ne hagyj el! Könyörgöm, nem bírnám ki még egyszer.
- Leon...- hallatszott a szépséges Démon döbbent hangja.- Mi van veled? Nem áll szándékomban elhagyni téged. Héé...- emelte fel a férfi fejét, és döbbenten nézte a könnytől csillogó tekintetet.- Nem szoktam hagyni elveszni az álmaimat. És te... te vagy a legnagyobb mind közül. Te leszel az, aki az örök életet jelented nekem. Boldog születésnapot, édes!
- Mi?- nézett rá Leon döbbenten.
- Bizony.- lépett melléjük Yuri.- Sora a második szülinapi ajándékod.- kacsintott a lányra.
- Pontosan.- nézett mosolyogva az őt karoló férfira.- Én vagyok a meglepetés.
- Sora Naegino!- csikordultak meg Leon fogai.- Ezért még megöllek.
- Engem?- kacagott fel a lány.- Hisz nem én találtam ezt ki.- nézett Yurira.
- Killien! Te idióta barom!- emelte meg a hangját Leon, miközben odalépett.- Ezt nem úszod meg!
- Hé Leon, én csak meglepetést akarta, neked okozni.- védekezett a férfi, miközben átadta a babát Sorának.- Most tényleg meg akarsz ölni?
- Azt tervezem.- mondta a férfi negédesen, és egy gúnyos mosoly kíséretében. De akkor mindenki elhallgatott, Leon pedig megállt egy mozdulat közben.- Mi a...?
- Köszönöm mindenkinek, hogy eljött!- hallatszott Kalos hangja.- Ez nagyon különleges esemény. Ma ünnepeljük egy újabb csillag eljövetelét. És férfi sztárunk, a világ legnagyobb sztárjának születésnapját.- mindenki Leon felé fordult, és őrültes tapsba kezdtek.- Boldog születésnapot szuperszár!- amikor Leon meg akart szólalni, Kalos közbe vágott.- Sora ötlete volt.
Leon a lány felé fordult, aki mosolyogva emelte felé a poharát.- Őrült vagy, Démonlány.- nevetett fel őszinte megkönnyebbüléssel, és magához ölelte.- Minden értelmét veszti nélküled.
- Aha szerintem is.- mosolygott a lány.- Végülis ki más rendezett volna neked egy ilyen partit?
- Gyönyörű szép vagy, hercegnő. És mindennél jobban vágyom rád.- suttogta kedvese fülébe.- Végülis születésnapom van.
- Volt öt nappal ezelőtt.- mosolyodott el gonoszan Sora, majd átvette Laylától a kislányát.- Édes kicsikém!- ölelte szorosan magához, miközben szeméből kibuggyant néhány könnycsepp.-Tudtam, hogy minden rendben lesz. És, ahogy látom apád nem tett kárt benned.- nevetett fel.- Hasonlít rád.
- Szerintem meg rád hasonlít.- ölelte át kedvese derekát.- Pont olyan makacs, és telhetetlen.
- Én telhetetlen?- kérdezte Sora ingerülten, majd szerelme füléhez hajolt.- Ezért még megfizetsz, édesem.- mondta gonoszan.- Csak legyünk kettesben.
- Már alig várom.- vágott vissza Leon, és belecsókolt partnernője nyakába, mire Sora felnyögött.- Ki fizet meg kinek?- húzta felfelé ajkait.
- Te...- nyögött fel.- De, ne most csináld már! Javíthatatlan vagy, Leon Oswald!
- Ha befejeztétek a kedves üdvözléseteket.- lépett oda Kalos.- Akkor elmondanám, hogy ez a tiéd Sora.- majd átadott egy borítékot, miközben átvette Chloét.
- Mi az?- hajolt kedveséhez Leon.
- Hm... nem hittem, hogy ilyen hamar megérkezik.- sóhajtott fel.- Három hét múlva megrendezik a Cirkusz fesztivált. Az én tiszteletemre. Persze nekem, miért is ne kellene szerepelnem. Elvárják, hogy bemutassam eddig hozott formámat, egy másik személyként, és meg kell nyernem.
- Szóval azért rendezik, hogy megnyerd?- kérdezte Leon gúnyolódva.- Kedves. Most aztán, ha nem te nyersz, akkor csökken a hírneved. Bemutatod nagyközönség előtt a Démonhercegnőt?
- Igen. Lesz egy rakás idióta pojáca .- montda maróan gúnyosan.- Azt hiszik, értenek az akrobatikához. És ha egyetlen egyszer hibázol... véged. De nem félek tőlük.- mosolyodott el, miközben puha, simogató kezeit szerelme hátára simította.- Ha leégek, akkor legalább szabadságra mehetek. És lesz időm másra.- nézett sokat sejtetően, félig leeresztett szempillái alól.
- Igen másra.- mondta értőn elmosolyodva Leon.- Mit gondolsz, kicsim, nem akarnak ezek még menni?- hajolt közel hozzá, miközben a társaságra bökött.
- Na de Leon.- nevetett fel a Démon.
Hamarosan azonban a férfinak lett igaza. Két órával később mindenki elment. Miután a kicsit sikeresen el tudták altatni, Leon a saját hálószobájába ment, míg Sora fürdött. A férfi nem akarta kedvesére erőltetni magát, azok után, amiket kiállt. Úgy gondolta, ha a lány szeretné, keresse meg. Egy ideig várt, de mivel már éjfél is elmúlt, szemei egyre nehezedtek. Mielőtt lehunyta volna őket, egy gondolat suhant át a fején: na várj csak, Sora Naegino! Ám elaludni nem tudott. Hirtelen nyílt az ajtó, és puha, halk léptek ébresztették fel benne újra, a fenséges ragadozót. Érezte párja könnyed, érzéki mozdulatait. Úgy tett, mintha aludt volna. Az ágy besüppedt. Halk neszezés hallatszott, és Leon úgy szerette volna megnézni mit csinál ennyi ideig, de akkor elárulta volna magát. Érezte, ahogy vágya erősödik. Egyre feszítőbb, egyre fájóbb. Minden lépéssel közelebb vitte, a türelem határához és Sora jól tudta ezt. Aztán megállt. Leon már éppen ki akarta nyitni a szemét, amikor érezte, ahogy egy formás láb átlendül a csípője fölött, ahogy egy forró testet, formás idomokat, és mély vágyat érzett. A kecses, érzéki test előrehajolt. Formás, telt mellek nyomódtak neki kemény mellkasának. A forró érzésre felnyögött, és kinyitotta a szemét, pont, amikor mellette felkapcsolódott az éjjeli lámpa. Sora gonosz mosollyal nézett rá, miközben szemei forrón, érzékien megvillantak, miközben felült.
- Engem akartál becsapni, drága Démonom.- mondta gonoszan.- Nos, azt hittem terved van ma estére.
- Volna.- majd végignézett a csábos, rövid, fekete hálóingbe bújtatott testen.- Csodálatos vagy. És annyira hiányoztál. Nem éltem volna túl, ha nem kaplak vissza. Olyan üres, és hideg volt minden. Minden élet... minden eltűnt veled együtt.
- De most már itt vagyok.- mosolygott kedvesen.- És nem áll szándékomban elmenni. Soha többé.
- Ajánlom. Az élet akkor tért vissza, amikor hallottam Chloe kacagásától zengeni a házat.- simított végig áhítattal szerelme hátán.- Imádlak. Már azt hittem beleőrülök, hogy nem vagy velem. Szinte mániákusan rajongok érted.- majd gúnyosan felnevetett.- Szánalmas vagyok.
- Csodálatos vagy.- hajolt le Sora, és forrón megcsókolta a férfit.- És minden érzés, minden gondolat, ami benned van, az enyém.
- Sora... mielőtt... újra... elvesznék...- mondta csókok között.- Szeretnék mondani valamit.- fogta meg a vállait.- Szeretlek.- nézett mélyen a szemébe.- És ha még egyszer történik veled valami... én bele halok. Érted? Soha többé, egyetlen pillanatra sem akarlak távol tudni magamtól. Főleg nem azután az ajándék után, amit kaptam tőled. Szeretlek.- majd látva, hogy Sora mindjárt elsírja magát, démoni mosolyt villantott, és egy mozdulattal maga alá fordította.- Szóval három hét múlva lesz a fesztivál, addig meg kellene tartani az esküvőt. Mit gondol, Miss Naegino, mit szól ehhez? Sora Naegino Oswald?- majd belecsókolt szerelme nyakába.- Szóval van két heted. Hogy megszervezz mindent, és még a manővert is meg kell tervezned.
- És te mit csinálsz?- kérdezte Sora, miközben végigsimított partnere hátán.
- Gyereket nevelek, és kiélvezlek téged.- mosolygott gonoszan, ahogy keze végigfutott a lány lábán.
Minden, ami valaha volt... elmúlt... új álom kezdődött mindkettejük számára.
Folytatása következik...
