Párizs szívében, egy hatalmas villa előtt, egy ezüst színű Mercedes állt meg. A sofőr, ahogy leállította a motort, rögtön ki is ugrott, hogy kinyissa az ajtót, az autóból kiszálló fiatal nőnek. A lány egy elegáns tejszínű kabátot viselt, ami a combja közepéig ért, valamint egy barna színű bársonyszoknyát, ami valamivel hosszabb volt a kabáttól, és enyhén hullámos volt. És ezt megkoronázta egy hosszúszárú, fekete csizmával. Napszemüveget viselt, így kilétét majdnem teljesen elrejtette. A lány kedvesen a sofőrre mosolygott, mire az majdnem elolvadt. A nő lassan távolodótt az autótól, és körülnézett a hatalmas kertben. Rózsák. Mindhol rózsák. Vörös, és fehér. Ez a virág bírja a csípős, hideg időt is. Nem árthat neki semmi. Talán egy emlék késztette a ház tulajdonosát, hogy ilyen virágokat ültessen. Fák sokasága volt látható, de a virágok közzül csak ez a kettő, tetemes mennyiségben. Fehér rózsa; az ártatlanság, a vidámság, a báj, és a kedvesség szimbóluma. A első téli hó puha, lágyságát idézi. És bár törékenynek tűnik, olyan erős, mint azt senki nem gondolná. Vörös rózsa; a virágok királynője. A bátorságot, a szenvedélyt, a tüzet, az érzékiséget, a kéjt, nőiességet, és a szépséget szimbolizálja. Bár a szára tüskés, és szúr, ha valaki bántani akarná, mégis... a legfenségesebb virág mind közzül. Ha a tüskéket sikerül levágni, akkor nem marad más, csupán a szépséges virág, ami az élet legszebb dolgait kínálja. Maga az élet. A lány a bejárati ajtóhoz lépett, majd becsöngetett. Bentről nevetés hallatszott. Egy lány virgonc hangja, majd egy nőé. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és egy szép, fehér hajú, meleg ezüst szemű lány nyitott ajtót. Fehér térdig érő szoknyát viselt, és egy fehér hosszúujjút. Ahogy meglátta ki áll az ajtóban, földbegyökerezett. Az ajtóban álló nő, lágyan elmosolyodott, majd levette a napszemüvegét, és belépett. A ház csodálatos volt. Minden bútor ízlésesen meg volt válogatva. A fiatal lány beljebb invitálta a nőt, miután elmúlt az első döbbenete, és mosolyogva köszöntötte. A nappaliba mentek. Fehér bútorok, amit egy egészfalas ablak keretezett. A nap már lemenőben volt. A nő levette a kabátját, majd letette a kanapéra, és az ablakhoz sétált, amíg a lány elment. Néhány pillanat múlva egy férfi hangját lehetett hallani. Az ablak előtt álló lány megfordult, és várta, hogy belépjenek. Egy ezüst hajú, ezüst szemű férfi földbegyökerezett a lány láttán. Régen is látta már így, a naplemente démoni fényében, de ennyi idő után furcsa érzés volt. A szíve hevesen dobogni kezdett, de mint tapasztalt hódító lévén, próbálta palástolni. Ketten voltak. Csak ketten. A férfi mozdult előbb, majd intett a lánynak, hogy üljön le. Percekig nézték egymást, mikor a férfi nagyot sóhajtott, és belekezdett.

- Nem hittem volna, hogy látlak még, Sora Naegino.- hallatszott mély, bariton hangja, és csak nagy erőfeszítések árán nem ingott meg.- Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Fontos ügy miatt kerestelek fel, ami nem tűr halasztást.- válaszolt a lány kellemes, érzéki hangon, ami megborzolta a férfi idegeit.- Kalos küldött. Azt akarja, hogy gyere vissza Leon.
- Mi van?- állt fel a férfi meglepődve és dühösen.- Hogy várhatja el azok után, ami közöttünk történt? És mond csak, legalább a te partneredként?
- Természetesen.- modta a lány könnyedén, és állta a férfi gyilkos pillantását.- Ha leülsz akkor elmondom, hogyan gondolta.
- Jó mond!- huppant vissza.
- Megkérdezték az embereket, hogy hiányolnak e valamit a műsorból. És mindenki... érted mindenki azt mondta, hogy téged és engem.- mondta nagy lendülettel.- És bár én szereplek minden műsorban, mégis azt mondják, hogy hiányolnak. Mert csakis melletted teljesedtem ki. És a nézők szerint olyan szenvedélyesek voltunk, hogy felforrt a vérük. Hiányolnak téged és engem.
- Értelek.- mondta nyugodtan a férfi.- De mit is akartok pontosan?
- Kalos, azt akarja, hogy gyere vissza, egyetlen műsor erejéig.- mondta kíméletlenül.- Eljátszunk együtt egy utólsó közös darabot, ami után én vissazvonulok.
- Mit csinálsz?- rökönyödött meg Leon.- Visszavonulsz? Te?
- Igen. Egy olyan előadást akarunk, ami méltó a visszavonulásomhoz.- mondta nyugodtan.- Kalos a lehető legnagyobb műsort akarja megtervezni, a Kaleido színpad történetében.
- Azt értem, hogy Kalos a Kaleido csillaghoz méltó műsort akar a visszavonulásod előtt, de te... mit akarsz?- hajolt közelebb.
- Nem tudom mit vársz.- vont vállat a lány.- Én mit akarok? Én egy utólsó siekeres darabot akarok... közösen veled.- mondta őszintén.- Ennyit akarok, nem többet. Megcsinálom a műsort, és utána visszavonulok egy időre. Nem tudom mennyire, hónapkra vagy évekre. Amint megcsináltuk a műsort visszatérhetsz ide, vagy ahova akarsz, és többé nem látjuk egymást.
- Csak ennyit akartál?- kérdezte hidegen Leon.
- Igen.- bólintott Sora, majd lágyan elmosolyodott.- Hasonlítasz rám. Én is ilyen hideg voltam, amikor először eljöttél Los Angelesbe. Kérlek, Leon ne kövesd a példámat. Légy olyan, amilyen voltál. Valahogy jobban tetszett. Légy az a gaz csábító, akit én megismertem!
- Sora, nem várhatod el, hogy megfogadjam a tanácsodat.- válaszolt mogorván.- Nem várhatod el, hogy olyan legyek, mint voltam. Spanyolországban még olyan voltam. Akkor még örömmel és rajongással fogadtalak, de te az után a csodálatos éjszaka után elhagytál. És még most sem tudom, hogy miért.- térdelt a lány elé kétségbeesve.
- Leon, kérlek állj fel!- mondta Sora, miközben megfogta a férfi karját.- Azért feküdtem le veled, mert egy emléket akartam rólad, belőled. És azért hagytalak ott, mert tudtam, hogy együtt nem lehetünk boldogok. Hisz látod, mindig történt valami. Csak szenvedünk mind a ketten.
- Sora, az szenvedés volt, amikor együtt repültünk a trapézokon? Amikor együtt szerepeltünk?- kérdezte.- Amikor együtt nevettünk? Amikor boldogok voltunk? Vagy, amikor a kéj perceiben egymás nevét kiáltottuk?
- Nem. Nem!- kiáltott fel Sora.- De, amikor megtudtam, hogy fogadtál, és én voltam az eszköz, akkor igen. Vagy, amikor megláttalak Spanyolországban azzal a kislánnyal. Vagy, amikor ott kellett hagyjalak. Sokan vannak azon, hogy mi ne legyünk együtt, és megingatták egymásban a bizalmunkat. A te hited, akkor ingott meg bennem, amikor nem hallgattalak meg. Értsd meg Leon, ezek után, mi nem lehetünk boldogok együtt. De te még lehetsz.
- Nélküled?- kérdezte szomorúan.
- Igen. És én felajánlok egy utólsó közös előadást.- mondta lágyan Sora.- De mostmár állj fel!- majd leültette maga mellé.- Elfogadod, amit ajánlok, vagy nem?
- Nem tudom.- válaszolt bizonytalanul.
- Leon, a műsort egy hónapon belül be kell mutatni.- mondta keményen.- Elvállalod, vagy nem?
- Én még nem mehetek vissza Sora.- mondta gondterhelten.

Sora döbbenten nézett rá. Nem jöhet vissza? Elfogta a szomorúság. Idejött, és megkérte, hogy játszanak el, egy utólsó közös műsort, de a férfi visszautasította. Biztos van jobb dolga is, mint az ő hülyeségének hódolni. Idejött, felbolygatta Leon életét. Nem várhat többet a férfitól. Ha nem akar, nem kényszerítheti. Bár lett volna valami, amivel rákötelezheti, hogy még erre az előadásra térjen vissza. De nem okozhatott a férfinak fájdalmat, csak azért, hogy ő még egyszer boldog lehessen. Tisztán emlékezett rá, amikor együtt repültek a férfival a trapézok között. És emlékezett azokra a percekre, amiről a férfi beszélt. Hisz ő is ott őrízte őket, a gondolataiban, és a szívében. Még most is, amikor a viharos éjszakákon sírva ébred, a férfit keresi. Nem, már nem attól fél mint régen. Már Leon hiánya miatt ébred így. Három év... Eltelt több, mint három év. Már semmi nem lehet olyan, mint régen. És van egy kis szilánk a szívében, amit még nem sikerült eltávolítania. Csupán akkor lesz újra nyugodt, ha az eltűnik onnan. De ez egyenlőre lehetetlen, ugyanis aki ki tudná húzni, abban nem képes már bízni úgy, mint régen. De nem maradhat tovább, különben mind a kettejük számára végzetes hibát követnek el. Lassan felállt, és lenézett a reménykedő ezüst szemekbe. Nem lehet. Jobb most azonnal menni, különben nem lesz jó. Sora a kabátyjáért nyúlt, mire Leon is feállt. A lány felvette, majd csak nézték egymás tekintetét. Már Leon is megértette. Nem lehetett... A férfi kinyújtotta Sora felé a kezét, ő pedig rögtön a karjai közzé vetette magát, és forró csókban egyesültek. Sora csukott szemhéja alól, fájdalmas könycseppek folytak ki, majd az összeforrt ajkukon egyesültek. Hirtelen egy női hang szólalt meg, ami Leon nevét kiáltotta. Sora remegve húzódott el, majd mélyen a partnere szemébe nézett és kifelé indult. Leon ment vele. Már majdnem a bejárati ajtónál voltak, amikor megjelent egy csinos, világos barna hajú kékszemű lány. Kb. olyan magas volt, mint Sora, de kissé sovány volt. Mellei kicsik, de feszesek. Feneke feszes, dereka karcsú volt. Haja barna hullámokban omlott a derekáig. Arca kissé hosszúkás volt, de szép vonásai voltak. Egy fehér blúzt viselt, amit lehúzott a válláról, és egy fehér nadrágot. A lány, amint meglátta a párost, Leonhoz rohant és belekarolt, miközben féltékeny pillantással méregette Sorát.

- Jó napot! A nevem: Rébecca Brown.- mondta édes hangon.- Leon barátnője vagyok. És önben kit tisztelhetek?
- Sora Naegino!- mondta mire a lány közelebb húzódott Leonhoz, és félve, de gyilkos pillantással méregette. Ezért Sora rátett még egy lapáttal.- Leon partnere vagyok.
- Úgy érted volt partnere?- kérdezte gúnyosan.
- Nem.- mosolyodott el Sora.- Úgy értettem, ahogy mondtam. De nekem mennem kell. A repülőm nem soká indul. Viszlát.
- Sora!- szólt utána Leon.- Elvigyelek?
- Ne fáradj!- mosolygott rá Sora.- Szia Sophie!- ölelte meg a leérkező lányt.
- Még látjuk egymást ugye Sora?- kérdezte a lány reménykedve.
- Persze. Az első versenyeden én is ott leszek.- mosolygott rá, majd Leonra nézett.- Minden jót kívánok neked, és remélem megtalálod a boldogságot! Megérdemled.
- Te is.- nézett mélyen a szemébe.

Sora bólintott, majd kifelé indult, mielőtt még valami hülyeséget tett volna. Emlék... Csak ez maradt neki. És még valami. Elmosolyodott, majd az egyik rózsabokorhoz lépett. Leszakított róla egy vörös rózsát, mind közzül a legpompásabbat. Majd az autóba ült, és végleg kilépett Leon Oswald életéből. Odabent Leon végignézte, ahogy a lány végleg eltűnik, és a szíve nagyon fájt. Nem olyan volt, mint amikor régen az egyik szeretője kilépett az életéből. Olyan furcsa volt. Pont, mint három évvel ezelőtt, és mint három hónapja. Csak az emlékek maradtak neki. Felszaladt az emeletre, és az ablakhoz lépett. A nap lemenő fényében egy gép szállt fel a magasba, hogy messze repüljön a boldogságtól. Sora a rózsát szorongatva kinézett az ablakon, miközben a másik kezét a hasára csúsztatta.

- Isten veled, Leon Oswald!- suttogta, miközben a rózsát az ajkához emelte, és forró könnycseppek folytak le az arcán.
- Viszont látásra Sora Naegino!- suttogta Leon a naplementében távolodó gépet nézve, miközben az ajkaihoz emelt egy vörös rózsát.

Folytatása következik...