- Robert Valdez.- hangzott a felelet.

Sora egy pillanatra elkondolkozott. Robert Valedez fél évre elutazott. Ő Leon és Yuri közös ismerőse. Itt volt azon a napon, amikor először beszélt Leonnak a múltjáról. Eltelt fél év. Szóval a férfi visszatért, és első útja Leonhoz vezetett. Sora mosolyogva indult a nappaliba a két férfihoz. Jól emlékezett. Robert egy rövid fekete hajú, kék szemű izmos, jóképű férfi volt. Mégis, összehasonlítva Leonnal... Sora elmosolyodott, miközben szemeiben démoni fény villant. Már épp be akart lépni a két férfihoz, amikor végre oda tudott figyelni a beszélgetésre, s ez megállásra késztette.

- Szóval láttad a tegnapi előadást?- kérdezte Leon.
- Igen láttam.- bólintott Robert.- Mondhatom fenomenális volt. Soha ilyen élményben nem volt még részem. Öregem, nem hiába vagy az artista herceg. Senki nem tudott volna így alakítani. Szép volt gratulálok. Elismerem, hogy senki nem tudott volna ilyet véghez vinni rajtad kívül. De, aki a hercegnőt játszotta az nem Renée Alarcon volt?
- De igen.- bólintott Leon.- Ez a nő nem normális. Egy hónapig koslatott utánam, hogy utána megpróbálja a magáévá tenni Sorát.
- Hát mindig is tudtuk, hogy egy kicsit... furcsa.- nyögte a másik.

Sora eközben érdeklődve felvonta a szemöldökét. Leon Oswald képes volt kibeszélni a háta a mögött? Ó ez a férfi rosszabb, mint egy vénasszony. Sora elmosolyodott, ám a beszélgetés további része, már nem okozott neki örömet.

- Erről jut eszembe. Sora egyszerűen isteni volt.- mondta Robert.- Ez nő... Fantasztikus. És micsoda Démon lett belőle.- majd sejtelmesen Leonra mosolygott.- Leon, ugye tudod, hogy letelt a fél év.
- Igen tudom.- mosolyodott el Leon.
- Nos, meghódítottad és ágyba vitted Sora Naeginot?- hajolt előrébb a férfi.
- Igen.- mondta habozás nélkül Leon.
- És hányszor?- kérdezte pofátlanul.
- Ehhez nincs közöd.- válaszolta Leon mogorván, nem is sejtve, hogy más is hallja.- Ez nem volt kikötve.
- Vagyis, ez azt jelenti, hogy én már nem próbálkozhatom.- sóhajtott Robert.- Honnan tudtam, hogy megteszed? Nos, akkor ezennel hivatalosan is megnyerted a fogadást. A százezer dollárt, és Sora Naeginot. Na meg a dicsőséget. Mikor küldjem a pénzt?
- Igen, nyertem.- mosolyodott el diadalmasan Leon.

Sora nem kapott levegőt. Kezét a szája elé tette, hogy fel ne sikítson. Ő? Pont ő? Képes volt elárulni. A lehető leggusztustalanabb módon alázta meg. Bízott benne, és képes volt így elárulni. Elérte, hogy beleszeressen, hogy megváltozzon, hogy neki adja magát. És mindezt miért? Egy fogadás miatt. Egy fogadás miatt, ami két nőcsábász férfi között köttetett. Ki hódítja meg a Jéghercegnőt? Sora lassan hátrálni kedett. Lenyelte a könnyeit, ám a szívében égető fájdalom nem akart elmúlni. Nem sok kellett hozzá, hogy össze ne essen. Megfordulva, szaladni kezdett az emeletre. Azt mondta szereti. Azt mondta, hogy szereti. Fel akart ébredni. Ez csak egy rossz álom lehetett. Leon, nem tenné meg. Beérve a szobájába, lerogyott a földre, és kitört belőle a zokogás. Hogy tehette ezt? Miért kellett ezt tennie?Gesztenye színű tekintetéből sűrűn hullottak alá, a halálra ítélt könnycseppek. Ezer és ezer fájdalmas csepp, de a szívében keletkezett fájdalom nem múlt. A Démon könnyei fájdalmasabbak voltak, mintha megkínozták volna. Egy Démon soha nem sírhat! S ezért a fájdalom a sokszorosára nőtt, és félő volt, belehal.
Eközben a nappaliban a két férfi tovább beszélgetett, nem is sejtve, hogy odafent, a Démon hercegnő a poklok poklát járja meg. S fájdalma oly kínt fog jelenteni, de nem csak számára.

- Szóval, mikor menjen a pénz?- kérdezte Robert.
- Nem kell.- válaszolt Leon, majd barátja értetlen arcát látva felnevetett.- Először is, nincs rá szükségem. Másodszor, én valami sokkal nagyobb ajándékot kaptam. Egy álmot, ami senki másnak nem adatik meg. Megkaptam a lehető legcsodálatosabb ajándékot, amiről ember csak álmodhat. És még az istenek sem kapnak ilyen csodát, mint én.- mosolygott boldogan.- És bár a fogadást megnyertem, mégis én küldöm neked a pénzt. Én ennél sokkal értékesebbet kaptam. De ez a fogadás undorító volt. De egy valamit tudnod kell! Nem azért fogadtam, hogy nyerjek. Meg akartam védeni Sorát, tőled és a többiektől. Azt akartam, hogy az enyém legyen. Csak az enyém. Robert te el sem tudod képzelni, hogy mit kaptam.- folytatta, miközben szemei csillogtak.- Én szeretem őt. És bár az elején csak meg akartam változtatni, mégis más lett belőle. És ezt nem vagyok hajlandó semmi pénzért odaadni. Szeretem.
- Uram isten Leon.- mondta elhűlve a kékszemű.- Te ezt most komolyan mondtad. És elmondod neki a fogadást?
- Természetesen.- bólintott komolyan.- Undorító volt, hogy egy emberrel akartunk játszani. Sok mindent megtanultam. És tudod, nekem a fogadás volt a játék. Mert, amit Sorától akartam, az a kezdetektől komoly volt. Mert már akkor tudtam, hogy valami meg fog változni az életemben. Szeretem, az életemnél is jobban. A fogadást, már ne is haragudj, de soha nem kívántam megtenni. Nem is lépett érvénybe. Mivel semmit nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna.
- Jól van Leon.- állt fel Robert mosolyogva.- Látom, te megtaláltad az álmodat.

A két férfi elbúcsúzott, Leon pedig boldogan indult felfelé, szerelméhez. Ahogy benyitott az ajtón érezte, hogy valami baj van. A padlón előtte Sora térdelt. A férfi miután észbe kapott a lányhoz, ment és felállította, miközben lágyan elmosolyodott. Sora, ahogy talpra állt, azonnal kitépte magát az erős karok közzül, amikbe eddig olyan szívesen merült el. Leon döbbenten nézett rá, majd a lány megfordult. A férfi azonnal hátrál két lépést. Soha nem látott még ilyet. Sora szemeiben olyan fájdalom volt, amit senki nem lett volna képes elviselni. Gesztenye színű tekintetéből lassan hullottak a könnycseppek, fájdalmas ösvényt hagyva a bársonyos bőrön. Leon nem értette magát. A szíve hirtelen elszorult, és úgy érezte, hogy mindjárt ő is sírni fog. Közelebb lépett a lányhoz, de az elhátrált tőle. Leon rekedt hangon szólalt meg, miközben nem tudta fékezni a szíve remegését.

- Sora... mi a baj?- kérdezte elcsukló hangon.
- Hogy mi a baj?- kérdezte Sora keserűen.- Hogy mi a baj? Leon Oswald remek színész vagy.- nevetett fel gúnyosan.- Keresve se találnék nálad jobbat. Mond csak, jó érzés? Jó érzés így megalázni?
- Miről beszélsz Sora?- kérdezte Leon gyanakodva.
- Ugyan Leon. Már nem kell színészkedned.- mondta gúnyosan.- Tudok mindent.- majd a férfi értetlen arcát látva felkiáltott.- Mindent! Tudok a fogadásról. Mond jó érzés volt? Jó érzés volt így játszani velem?
- Sora én nem...- kezdte.
- Nem érdekel. Már nem kell tovább folytatnod.- kiáltott fel dühösen.- Már nem kell. Megkaptál nem? Mit akarsz még?- kérdezte, miközben könnyei gyémántként peregtek le.- Mit akarsz? Még nagyobb fájdalmat okozni? Nem elég? Rendben.
- Sora az a fogadás nem ér semmit.- mondta kétségbeesve Leon.- Én nem is tartottam be egyetlen pontját sem.
- Hazudtál nekem Leon.- mondta Sora zokogva.- Hazudtál! Azt mondtad szeretsz. Miért? Miért tetted? Így könnyebb volt a lelkiismeretednek, hogy mondtad? Remek gratulálok. Azt mondtad soha nem fogsz bántani. Azt mondtad mindig megvédesz. Miért árultál el? Miért tetted meg te is velem?
- Nem árultalak el.- kiáltott fel Leon.- Nem hazudtam. Szeretlek! Az a fogadás nem ért semmit. Semmi nem garantálta, hogy valamelyikőnk is betartja. Csak egy játék volt. Én komolyan gondoltam, mindent amit neked mondtam. Szeretlek téged. Érted, szeretlek!- lépett oda Sorához és meg akarta csókolni, ám ő egy hatalmas pofont kevert le neki.
- Hazudsz!- szűrte a fogai között.- Hazudsz. És most takarodj innen!
- Sora kérlek!- próbálkozott kétségbeesve.- Szeretlek. Az életemnél is jobban.
- Én nem szeretlek!- kiáltott fel Sora.- Gyűlöllek! Érted, gyűlöllek!- ordította.- Takarodj innen! Gyűlöllek.

Leon teljesen megdöbbent. Nem akarta elhinni, hogy ez történik. Nem tudta elhinni. Ez csak egy rossz álom lehetett. Minjárt felébred, és Sora mosolyogva átöleli, és azt mondja neki, hogy szereti. A lány szemeiben vad düh, és mérhetetlen fájdalom volt. A könnycseppek folyamatosan születtek, majd haltak meg. Leon úgy érezte, hogy a szemét neki is elönti a könny. Nem akarta elveszíteni a lányt. Nem akarta, hogy gyűlölje. És nem akart neki... fájdalmat okozni. Átkozta a percet, amikor hagyta, hogy Robert belerángassa. Átkozta a büszkeségét, amiért nem tudott nemet mondani. Átkozta magát, amiért nagyobb fájdalmat okozott a lánynak, mint eddig bárki. Ezüst szemeiben a könnycseppek gyémántként ragyogtak. Sora nem gyűlölheti. Nem lehet. Megfordult, s levette tekintetét a fájdalmas gesztenye szempárról. Szerette. Igen szerette a lányt. Jobban, mint az életénél. Egy Démonnak soha nem szabad sírnia! Egy Démon fájdalmát érzi a párja. Ő most Sora, minden fájdalmát érezte, de nem tudott rajta segíteni. Sora gyűlölte, s ezért nem hibáztathatta őt. Az ajtó lassan bezáródott mögötte, miközben egy könnycsepp hullott a padlóra a Démon herceg ezüst tekintetéből.
Sora, ahogy a férfi kilépett a földre rogyott. Nem lehet. Miért tette ezt? És miért próbált neki még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy továbbra is azt modta; szereti. Sora a földbe vágott, hogy csillapítsa valahogy a fájdalmát, ám ezzel sem lett jobb. Szenvedett. Úgy szenvedett, mint talán eddig soha. Miért akarja még mindig bántani? Nem volt neki elég? Gyűlölni akarta. Gyűlölni akarta a férfit azért, amit tett... de nem tudta. Ezek után sem tudta gyűlölni bár azt vágta a fejéhez. Nem bírt tovább ott ültni, s nézni, ahogy a könnycseppek lassan öntik el újra- és újra a szemét, nem törödve azzal, hogy meg akarja állítani. Felállt, és kinézett a kinti sötét éjszakába. Vihar volt. És bár eddig mindig félelemmel töltötte el, most úgy érezte, hogy ez a vihar minden érzelmét kifejezi. Vad düh munkálkodott benne, amit mérhetetlen fájdalom táplált. Sora részese akart lenni. Kiszaladt a szobából, majd úgy ahogy volt, kabát és minden nélkül a garázsba ment. Az eső szakadt, de ő meg sem érezte. Mintha odafentről ezernyi Angyal könnye hullana. Az Angyalok siratják a Démont. Sora keserűen felnevetett, miközben érezte, ahogy lassan mindene nedves lesz. Átvetette lábát a motoron, beindította, majd elindult az éjszakában. A villa területét elhagyva még nagyobb sebességre kapcsolt. Bukósisak nélkül érezte a hideg csípős szelet, az eső könyörtelen hidegét, mely összekeveredett könnyeivel. A vihar tombolt. A tenger vad hullámokat vert a parton. Kitörni készült. Vajon Ő is pont így tombol? Sora nem foglalkozott ezzel. A Démon akivé változott szenvedett. Olyan fájdalma volt, mint soha. Pont ő? Pont ő, akiben a leginkább bízott? Akit a legjobban szeretett? Minden egyes szava csak hazugság volt. Minden egyes szó hamis volt. Hirtelen minden emlék előjött. Amikor együtt gyakoroltak, amikor nevettek, amikor boldogok voltak... amikor szeretkeztek. Csak játék volt, semmi több. A szív melyet neki adott, haldoklott. A Démon könnyei olyan fájdalommal törtek ki börtönküből, mint egy sebzett vad. Védeni? Mit akarna védeni? Minden elveszített. Újra elárulták. De ezúttal neki fájt. Hirtelen azt vette észre, hogy a tengert körülvevő korlát egyre közeledik. Már nem tudta elrántani a motort. Egyenesen a korlátnak hajtott. Szemei előtt úgy történt mindez, mintha nem is vele történne. A motor oldalra dől, majd kisiklott alóla, és beleveszett a háborgó tenger sötét mélységébe. Sora ott feküdt a földön. Végigsúrolta az aszfaltot. Lassan felült. Vérzett. De az a seb, ami a testén keletkezett, közel sem volt olyan fájdalmas, mint ami a szívén lüktetett. Ki segíthetne egy Démonnak elviselni a könnyeit? Hirtelen egy ezüst szempár bukkant fel az emlékeiben. Egy másik Démon. Csakhogy ő már nem létezik a számára. Lassan egy óceánkék szempár sejlett fel előtte, ami melegen mosolygott rá. Nyújtsd a szárnyad Főnix madár! A Démon hercegnő megváltásért könyörög. Sora lassan felállt, majd elszántan indult el a parton, és alakja beleveszett a tomboló vihar sötétjébe.
Eközben a Naegino villában az egyik ablakból, egy meggyötört ezüst tekintet nézte, amint szerelme elhajt, s fájdalmas alakja beleveszik a sötétbe. Miért kellett így történnie? Miért nem mondta meg a lánynak, hogy fogadott? Szerette. Annyira szerette, mint senki mást. Az a mérhetetlen fájdalom, amit a gesztenye színű szempárban látott a szívéig hatolt. Soha nem látta Sora Naeginot megtörni. Soha nem látott ilyen szenvedést és fájdalmat a tekintetében. Nem akarta elveszíteni őt. Nem akarta elhagyni. Ő volt az álma. De, hogy magyarázza el neki, ha meg sem hallgatja? Tehetetlen volt. Dühösen, és kétségbeesetten belevágott a falba. Majd újra- és újra. Egészen addig, amíg nem érezte a fájdalmat. Nem akarta elhagyni. És nem akart beleszeretni sem. Ám még most is... olyan ajándéknak tartotta ezt, mint eddig semmi mást az életében. Emlékezett rá, amikor Sora élet és halál között feküdt. Sírt a lányért, bár akkor még nem volt ennyire mély az érzése. Ám most... egyetlen könnycsepp sem csordult ki a szeméből. Az ezüst tekintet derengett, de egyetlen könnycseppet sem hagyott kiszabadulni. Így nem tudja elviselni. Nem tudta elviselni ezt a fájdalmat, amin nem enyhített semmi. És megfogadta; eltávolodik a lánytól, hogy ő boldog lehessen. Elhagyja, bár inkább meghalna, mint hogy megtegye. Ám egy hang, egy hang teljesen mást suttogott. "- Hagyd el most őt! Engedd, hogy gondolkozzon! Démoni büszkesége van, és most fáj neki. Ám ha lekűzdi ezt a fájdalmat, bebizonyosodik, hogy ő a Démon hercegnő, az egyetlen, aki a partnered lehet. Hosszú idő fog eltelni, s lehet, hogy mind a ketten szenvedni fogtok, de nem kell elválnotok örökre. Hagyd, hogy most egyedül kűzdjön! Menj el, s várj, amíg ő keres meg!- suttogta Fantom.- Ha elkűzdi ezt az akadályt, már semmi nem befolyásolhatja többé, és meglátod azt, akire vágytál. Menj! Te megtetted, amit kellett. Most ennyi elég.- majd a hang halkulni kezdett.- Viszont látásra Leon Oswald, s ne felejtsd az álmodat!- majd végleg megszűnt." Leon megersztett egy rekedt sóhajt. Legyen. Hagyja, hogy Sora döntsön. De mindig ő marad az álma.
Layla Hamilton otthon ült, s a kinti vihart nézte. Valamiért rossz érzése volt. Úgy érezte, hogy történt valami Sorával. Aggódva kapta fel a fejét, amikor a bejárati ajtó bezáródott. Összehúzta szemeit. Ám pár másodperc múlva teljesen ledöbbent. Egész eddigi életében tudta mit kell tenni, vagy mondania, vagy hogy mikor ne szólaljon meg, ám ebben a pillanatban csak azt érezte, hogy nem sok választja el a sírástól. Soha ilyen fájdalmat nem látott azokban a gesztenye színű szemekben, amiket egész életében tökéletesen ismert. Sora Naegino valós személyének árnyékaként állt ott előtte. A lány teljesen elázott, s a keze véres volt. Layla aggódva pattant fel, miközben megdöbbenve érezte, hogy egy könnycsepp folyik ki a szemeiből. Odalépett barátnője elé, majd átölelte. Nem számított ha vizes lesz, vagy véres. Csak az, hogy Sorának szüksége volt rá. Néhány perccel később ott ültek Layla szobájában, miközben Sora el- elcsuló hangon elmesélte, hogy mi történt. Layla fájdalmas tekintettel nézte a megtört Démont maga előtt. Nem értette, mi történt, hisz biztos volt benne, hogy Leon szereti a barátnőjét. Még ezek után is biztosan tudta. Micsoda fájdalma lehet Sorának. Azt mondják, hogy egy Démon fájdalma alatt más meghalna. Erős volt. Layla lassan elmosolyodott, miközben szeme derengeni kezdtek.

- Most fáj Sora, ám én tudom, hogy amit mondott igaz.- mondta gyengéden.- De nem fogok beleszólni a döntésedbe. Viszont bármit is tett, soha, soha soha nem szabad elfeljtened, hogy neki köszönheted, amit most vagy. Ne gyűlöld hát! Emlékezz erre az időszakra úgy, mint egy gyönyörű álomra, és Leonra pedig úgy, mint az örök partneredre. Ezt az esetet, pedig temesd mélyen magadba, amíg ki nem derül az igazság, s nem kerül minden kis darab a helyére.- majd meglátva a lány tekintetét hozzátette.- Meg ne próbáld! Tartozol annyival Leon Oswaldnak, hogy az maradsz, akivé ő változtatott. Ha nehezen ismered is be, mindent neki köszönhetsz. S ha akarod ha nem, tartozol neki annyival, hogy megtartod.
- Talán igazad van.- suttogta Sora.- Az leszek, akivé váltam. De neki nem bocsátok meg.
- Ez a te döntésed, ám arra kérlek, hogy gondolkozz tiszta fejjel, ha arra kerül a sor!- Sora bólintott, lassan elaludt.- Sora Naegino, még mindig szereted őt. S bármit tett, te meg fosz neki bocsátani, ha újra egymás felé sodor titeket a sors.- majd a telefonhoz lépett.- Yuri?
- Szia édes.- hallatszott egy kedves férfi hang.- Valami baj van?
- Leon el fog menni a színpadtól. Sora kikészült, de még tartja magát.- mondta a lányt nézve.- Időt kell nekik hagyni!
- Értem. Vigyázz Sorára! Majd holnap beszélünk! Szeretlek.- majd lerakta a készüléket.
- Én is.- Layla lassan az alvó Démonhoz sétált.- Én itt vagyok, Démon. Segítek, de nem szabad feledned, hogy mit köszönhetsz neki.

"- Nyújtsd felém a szárnyad Főnix madár! Segíts egy megtört Démonnak, hogy csillogása újra teljes legyen... Szárnyalj velem! Soha nem feledlek Téged. Mert Te vagy az egyetlen, aki el tud kapni. Mindig hálás leszek Neked, és örökké szeretni foglak Démon herceg!"
Eközben Leon Oswald és húga egy magán repülőn ültek. Leon csak nézett kifelé az éjszakába, s eszébe jutott, minden szép emlék. Tudta, hogy bármennyi idő is teljen el, mindig szeretni fogja Őt. S mindig áhítattal fogja kimondani Sora Naegino, a Démon hercegnő nevét.