Ekkor Sora remegve bújt oda Leonhoz. A férfi védelmezően átölelte a lányt, majd eltolta magától. Sora nem értette, hogy mi baja lehet Leonnak. Ám amikor felnézett, látta, hogy a férfi szeme könnyben úszik. Nem akarta feltépni a még friss és mély sebet a férfi szívében, de akarata ellenére is sikerült neki. Ekkor azonban már nem tudta irányítani testét, józan esze felett győzött a félelem és a szeretet. Nem érdekelte, hogy a francia férfi mit érezhet, szorosan átölelte és a fülébe suttogta.

-Nem akarom, hogy itt hagyj! Olyan sok embert vesztettem már el, aki fontos volt számomra, hogy még egy ilyen, és belehalok! Kérlek! Nem kívánhatod azt tőlem, hogy mindezt ép ésszel felfogjam!

-Sajnálom, Sora. - mondta, miközben ha lehet még szorosabban átölelte a lányt - De ez ellen már semmi sem tudok tenni. Megörtént, és ennek így is kell lennie.

Ám ekkor már Sora sem rejthette el könnyeit. Azok megállíthatatlanul csorogtak végig szomorú arcán. A férfi ingébe fúrta arcát és csak szipogott. Úgy álltak ott egymást magukhoz szorítva, mint két szerelmes, akik sohasem akarják többet elengedi egymást. Ám egyszer csak Leon felnyögött és térdre borult. Sora először nem is fogta fel, hogy mi történt a férfival, de amikor meglátta annak könyörgő szemeit, elkezdett segítségért kiáltozni. Ekkor rontott be az ajtón Ken Kalossal egyetemben, akik éppen azt akarták megnézni, hogy milyen lett a díszlet, amit Marion apja igen nagy fáradozások árán készített el. A két férfi azonnal Leonhoz rohant, aki szinte eszméletlenül feküdt Sora ölében. Ekkor a lány kifakadt.

-Mi lesz már, Ken, hívj gyorsan egy mentőt! Azt akarod, hogy meghaljon?!

-Azonnal! Rohanok!

-Sora, engedd el, nem tudsz érte tenni semmit. Majd ha a mentősök megérkeznek, segítenek rajta. - ám ezt hiába is bizonygatta a lánynak, az nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni az eszméletlenül heverő férfi mellől.

-Nem! Nem engedhetem meg, hogy meghaljon! Végre találtam valakit, akivel boldog lehetek, erre őt is elveszik tőlem? Apa, anya! Ha hallotok engem onnan fentről, kérlek, mentsétek meg az életét! - Kalos ebből az egészből semmit sem értett, ám mindez pillanatnyilag nem izgatta. Minden figyelmét az előtte szenvedő Leonra fordította.

Pár perc múlva mentőautók éles szirénája hasított bele a Kaleido színpad párás levegőjébe.  A mentősök már hozták a hordágyat, és ráfektették a fájdalomtól eltorzult arcú férfit. Sora alig akarta elengedi szerelmét, de rájött, hogy már minden az orvosokon múlik. Kalos némán nézte, hogy viszik ki a gyötrődő artistát, majd gyámolítóan megfogta Sora kezét.

-Gyere, pihenj le egy kicsit! Majd bemegyünk hozzá a kórházba. Még úgy sem engednének be hozzá.

-Nem tudnék nyugodtan pihenni, amíg tudom, hogy Ő élet-halál között lebeg. Oda kell mennem.

-Ez esetben elkísérlek. Nem akarom, hogy valamilyen őrültséget csinálj.

-Köszönöm... - mondta a lány, miközben beszálltak Kalos kocsijába.

-Mindjárt ott is vagyunk. - szólalt meg a férfi

-Na végre!

-Jó napot! Leon Oswald urat keressük! Most hozták be.

-Hát persze! Tudom, kiről beszélnek. Már jobban van. Bemehetnek hozzá, - mondta, látván a lány esdeklő pillantását. - de kérem, ne izgassák fel! - vezette őket egy szobához - Itt is vagyunk.  Még egy kicsit fáradt lesz, de a nehezén már túl van.

-Köszönöm! - mondta, majd beviharzott az ajtón.

Leon egy igen kényelmes szobában kapott helyet, a nap utolsó sugarai az ő ablakán át tükröződtek Sora arcára. A lány idegesen bámulta a férfit, aki még észre sem vette, hogy itt van. Sora szemeiben újból könnyek csillantak, majd odafutott a francia ágyához. A férfi csak akkor vette észre, mikor a lány már ott zokogott az ágyánál. Szelíden megsimogatta a hüppögő lány fejét, majd mikor az felemelkedett erősen magához vonta.

-Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni.

-Ez most nem számít, hogy megijesztettél-e vagy sem. De akkor is szólhattál volna. Őszintén szólva nem nagyon értem ezt az egészet, mi is a bajod tulajdonképpen?

-Van egy daganat a gerincem mellett, amit, ha megműtenek, lehet, hogy életben maradok, de vállalnom kell azt a kockázatot, hogy akár le is bénulhatok. Azzal a haldoklással egy kicsit elsietted magad, mert, amint látod, még élek...

-De akkor miért nem műtteted meg magadat? Akkor meggyógyulnál!

-Hagyd ezt, kérlek. Mire felgyógyulok ebből, ha egyáltalán már felgyógyulok, semmi esélyem nem lesz arra, hogy újra felléphessek. És nem csak magam miatt teszem. Ezzel az egésszel a te karrieredet is tönkre tenném. Nem akarok kérkedni, de eddig velem tudtad megcsinálni a legszebben az Angyalok Táncát is. Nem akarom, hogy miattam feladd az álmodat!

-Ugyanmár Leon! Neked elment az eszed? Meghalnál egy mutatványért? - fakadt ki Sora.

-Ne mondd ezt! Hát Layla mit tett? Ő is feladta a karrierét!

-Igen, a karrierjét, és nem az életét! Csak egy egyszerű mutatványért nincs értelme... - próbálta győzködni a franciát a lány.

-Még mindig nem érted, ugye? Nem csak a mutatványért teszem, hanem érted is! Nélkülem esélyed sincs!

-Az lehet, de nem fogom hagyni, hogy meghalj!

-Nem tehetsz semmit. Megcsinálom a mutatványt. Ha akarod, ha nem, végre fogjuk hajtani ezt a manővert! Kérlek! Az életemből már csak ez hiányzik!

-Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte könnyes szemmel a lány.

-Úgy, hogy ez az igazság. Nem fogom megműttetni magam, ettől nem tudsz eltántorítani. Majd ha megvolt az ugrás. Most pedig, ha kérhetlek, segíts felkelnem.

-Miért? Mit akarsz csinálni?

-Haza menni, ha még nem tudnád... - fintorgott a kérdezett.

-Na jó, ezt már nem! Szépen visszafekszel, és én megkérdezem a nővért. Majd ők megmondják, hogy mikor mehetsz haza! - mondta, és mérgesen kitrappolt a szobából.

Másnap már jó hírekkel érkezett Leonhoz. Illetve mégsem olyan jókkal...

-Leon, el kellett halasztani az előadást, ma este még nem léphetsz fel.

-A francba! És mikor mehetek ki ebből a fertőtlenítőszagú bolondok házából?

-Ez a jó hír! Ma délután! Ebéd után eljövünk érted, összekészülődünk, és haza mehetsz.

-Na végre! De nem kell értem jönnötök. Megleszek én egyedül is...

-Azt, még mit nem! Aztán megerőlteted magadat, és újból itt kötsz ki...

-Rendben, rendben, legyen, ahogy akarod, addig úgy sem szállsz le rólam... - mondta a férfi már mosolyogva. - De akkor csak te gyere. Valamit úgy is meg akarok veled beszélni.

Tehát délután Sora ismét ment Leonhoz, aki már csatarendben várta a lányt. Minden összerakott, már alig várta, hogy elhagyhassa a kórházat. Amint kilépte az épületből teljesen felszabadult, mint egy kiskutya, akiről hosszas üldögélés után leveszik a szoros pórázt. Sora pont erre a hasonlatra gondolt, és tiszta szívéből nevetni kezdett. Leon nem akart rögtön haza menni, elhívta a lányt, hogy sétáljanak egyet a tengerparton. Már hosszú ideje gondolkodott valamin, és most elhatározta magát, és megkérdezte a lánytól.

-Kérdezhetek valamit, Sora?

-Persze, mi lenne az?

-Miért szólongattad a szüleidet a gyakorlóban? - nézett bele a szomorú, barna szemekbe.

-Én nem azokat az embereket szólongattam, akiket te a szüleimnek hiszel. Az igazi szüleimhez beszéltem. Tudod, ők már régen meghaltak, mikor még nagyon kicsi voltam. Akkor apámék barátai magukhoz vettek, és saját gyermekükként neveltek fel. Már úgy érzem, hogy két apám, és két anyám van. És mind a négyen vigyáznak rám... Édesapámék az után az előadás után haltak meg, amit itt, a Kaleido Társulatnál néztünk meg. Az volt az utolsó előadásunk együtt. A Hamupipőke. Ezért is szerettem volna itt dolgozni, a szüleim emlékéért. Egyszer azt mondtam nekik, hogy majd látni fognak, ahogy a Színpadnál ugrálok. A sírjuknál meg is ígértem, hogy sohasem fogom feladni az álmaimat, és véghez viszem, amit elterveztünk.

-Akkor a te ígéreted is hasonló ahhoz, amit én tettem Sophienak. De képes lettél volna feladni az álmodat az én betegségem miatt?

-Az én álmom már megvalósult, ahogyan Sophié is. De ha te még bizonyítani akarsz, melletted állok. Nem foglak magadra hagyni, megnyugodhatsz. - jelentette ki a japán lány, s szemei most már eltökéltségtől csillogtak.

-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nem is számítottam másra.

-Leon, nem próbálod meg megint, amit a Hattyúk Tava előadás után próbáltál?

-Hogy mit?... Ja, megpróbálhatom - szólt a férfi, majd gyengéden megcsókolta a lányt.