Igyekeztem minél előbb felérni a 4-ik emeletre, mivel ott volt a zeneterem. De épp csak a második emelet lépcsőfordulójáig jutottam, mikor összeakadtam néhány nem kívánatos személlyel. Nevezetesen azokkal, akiktől megmentettem Sophie-t és elbántam velük. Most azonban nem hárman voltak. Hoztak magukkal erősítést is. Csak megsaccoltam, de megközelítőleg kilencen voltak. De nem volt időm, megszámolni, mivel az egyik rögvest megragadta a karomat. Nevezetesen az, akit legútobb gyomron rúgtam, a szőke hajával.

- Nocsak, kit látnak szemeim. A kis verekedős leányzó. – gúnyolódott a fiú.

- Remek, a béna banda visszatért, és erősítést is hozott. – vágtam vissza, bár tudtam, hogy nem kellett volna. Mivel többen voltak, mint amennyivel el tudtam volna bánni. Három fiú, még oké, de kilenc vagy több, az már nem. De tovább nem tudtam gondolkodni, mivel felbukkant egy másik srác is, és elkezdtek a folyosó egy kihalt része felé vonszolni. Na több se kellett, kitéptem a kezemet az egyikéből, és orrba vágtam. Utána sietve kirúgtam a másik fogvatartóm lábát, így az, sikeresen a padlón landolt. Gyorsan sarkon fordultam és már rohantam is volna a zeneterembe, de egy másik elkapta a karomat, visszarántott és erősen megütött. Az ajkam felrepedt és vérzett, jómagam pedig elterültem a padlón. Tudtam, hogyha most nem sikerül meglógnom, akkor igencsak kellemetlen emlékeket szerzek. Sajnos azonban, már nem volt időm felállni, mert akit előzőleg orrba vertem rámült és nem eresztett. És ráadásul széttépte rajtam az egyenruhám blúzát, melynek következményeképp kivillant a fehér melltartóm.

- Itt meg mi történik? – kérdezte egy ismerős lány hang. Rekord gyorsasággal odakaptam a fejem, és megrémültem.

- Sophie, fuss!! – kiáltottam, mire egy újabb erős pofon lett a jutalmam, amitől elvesztettem az eszméletemet. Ám mielőtt teljesen ellobbant volna a tudatom, egy mély férfihangot hallottam, ami egyik támadómhoz sem tartozott. Ezután teljesen elájultam, és fogalmam se volt, hogy mi történt utána.

Lassan kezdtem magamhoz térni és homályosan kirajzolódott mellettem egy fiú arca. Épp a felrepedt számat fertőtlenítette le, mire én felszisszentem, ezzel is jelezve, hogy ébren vagyok.

- Csipkerózsika felébredt. – kiáltotta egy ajtó felé.

- Ne kiabálj, kérlek. – ültem fel nyöszörögve. Ami miatt szétcsúszott a szakadt blúzom, és ellő villant a melltartóm. Én ezt azonban észre sem vettem. Leon azonban igen, és mosolyra húzódott a szája. Ekkor Sophie bukkant elő két csésze teával a kezében. Valószínűleg a konyhából jött, mikor hallotta, hogy felébredtem. Sietve letette a csészéket az asztalra, majd lerángatta a bátyjáról a pulóverét és gyorsan rám adta. Erre én csak értetlenül néztem rá.

- Széttépték a blúzodat, Leon hozott haza, miután elbánt a fiúkkal. – mondta Sophie megnyugtató hangján.

- Köszönöm. – fordultam a fiú felé.

- Nem sok dolgom volt velük. Mellesleg, Sophie később elmondta, hogy bántál el velük. – válaszolta Leon.

- Értem. – bólintottam, miközben Sophie egy csészét adott a kezembe.

- Idd meg. Jól fog esni. – mosolygott rám, mire én bólintottam. A teát csendben fogyasztottuk el, majd Sophie kiment elmosni a csészéket. Mikor eltűnt a konyhában én felálltam a kanapéról és szememmel a kabátomat kerestem.

- A fogason van. – mondta Leon. Mire én biccentettem, odaléptem a fogashoz és magamra vettem a kabátomat. Alatta, pedig megtaláltam a táskámat is.

- Köszönöm, a segítséget. Jó éjszakát. – köszöntem el, majd már lenyomtam a kilincset, mikor meghallottam Sophie hangját.

- Ugye nem akarsz elmenni?

- De igen, nagyon késő van. – válaszoltam.