A második és harmadik órán nem történt semmi említésre méltó, csak annyi, hogy Sophie-val egymás mellé ültünk. Ám az ebédszünetben magával rángatott, hogy ebédeljek vele és a bátyjával, aki állítása szerint nagyon jó fej.

- Hova üljünk? – kérdeztem a lánytól.

- A bátyuskám, úgy is csak később jön, úgyhogy mindegy. – mosolygott Sophie, és lehúzott egy asztalhoz. Elő kotortam a táskámból az ebédes dobozomat és kitettem az asztalra. Majd barátnőmre pillantottam.

- Te miért nem eszel? – kérdeztem.

- A bátyámnál van az ebédem. Reggel véletlenül az ő táskájába raktam. – pirult el.

- Értem. – mosolyogtam, mikor kinyitottam az ételhordómat és belenéztem. Ennek hatására azonban rögtön lehervadt a mosolyom. Amit Sophie is észrevett.

- Mi baj van?

- Azt hiszem, én inkább kihagyom az ebédet. – mosolyogtam rá kényszerszedetten.

- Miért? – értetlenkedett a lány.

- Mert az ebédem sült nyúl, párolt zöldséggel. – mutattam a dobozomra, és közben fintort vágtam.

- Ez olyan, mintha étteremből hozatták volna. És te nem akarod megenni. – döbbent le a lány.

- Nem bizony, mivel útálom a nyulat. – válaszolta. – Ha megérkezik a te ebéded, nem cserélünk?

- De nekem, csak egy szendvicsem van. – közölte.

- Nem baj, de ezt semmiképpen sem eszem meg. – jelentettem ki.

- Akkor jó. – bólintott Sophie, majd a bejárat felé nézett. – Remek, végre megjött Leon. – mosolygott.

- Hogy ki?? – kérdeztem, mire ő visszafordult felém.

- Leon. – ismételte meg.

- Leon a bátyád? – kérdeztem ledöbbenve.

- Igen, talán zavar? – kérdezte félve Sophie.

- Amíg nem kezd a foci és kosár eredményeiről regélni, addig rendben van. – válaszoltam. Ebben a percben pedig megérkezett Leon két, uzsonnás dobozzal, a kezében. Mikor azonban találkozott a tekintetünk, felvonta a szemöldökét, majd kérdőn nézett húgára. Aki széles mosollyal üdvözölte testvérét.

- Ő itt Sora. – mutatott be. – Ő pedig a bátyám Leon.

- Azt hittem, csak az ablakból kukkolsz? – szegeztem neki a kérdést mosolyogva.

- Én azt hittem, sose fejezed be a köröket.– válaszolta rezzenéstelen arccal, majd leült Sophie másik oldalára. Aki értetlen arcot vágva felém fordult.

- Hosszú, majd később elmondom. – feleltem, a fel nem tett kérdésre. Amire ő bólintott és kikapta bátyja kezéből a saját uzsonnás dobozát, majd átnyújtotta nekem.

- Köszi. – mondta és én is, odaadtam neki a sajátomat. Ennél a jelenetnél, a fiútestvér nézett értetlenül, de mi nem mondtunk semmit. Szerencsénkre az ebédszünet egy teljes óra. Nekem nem kellett 10 perc és már meg is ettem a szendvicset. Majd már indultam volna a dolgomra, mikor Sophie megfogta a kezemet.

- Nem vársz meg? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Ha végeztél, akkor gyere a zeneterembe, mutatok valamit. – mosolyogtam rá.

- Jó. – mosolygott vissza, majd én elindultam kifelé. De még hallottam, amint a testvérét is nyaggatja, hogy mennyen vele.