Miután elengedtem a fiút, odaléptem osztálytársam mellé.

- Minden oké? – kérdezte kedvesen.

- Igen, nagyon köszönöm. – mosolygott hálásan a lány. ‑ Velem jársz egy osztályba, szoktalak látni. – jutott lány eszébe.

- Igen, én is téged, annak ellenére, hogy a legtöbb időmet a szomszéd osztályokban töltöm. – mosolyogtam rá.

- Igen, nem akarlak megbántani, de azt suttogják, hogy egy fiú miatt jársz át a szomszédba. – pirult el a szürke szemű lányzó.

- Tulajdonképpen igaz. De Michael, csak egy barátom, nincs köztünk semmi. – válaszoltam neki, miközben már közeledtünk az iskola kijáratához.

- Értem, ne haragudj, hogy megkérdeztem. De tulajdonképpen, még a nevedet sem tudom. – szégyellte el magát a szürke szemű lány.

- Sora. – válaszoltam. – És a tied?

- Sophie. – mosolygott. Ekkor azonban már elértük az iskola bejáratát.

- Merre mész? – érdeklődtem.

- Jobbra, de még meg kell várnom a bátyámat. – válaszolta Sophie.

- Jó, akkor, szia. – intettem búcsút és már siettem is hazafelé. Elég messze laktam az iskolától, ami reggelente kifejezetten hátrányomra vált, ám mikor tél volt, szerettem hosszú ideig sétálgatni a hóban. Így tettem most is, majd mikor hazaértem, elmerültem egy kád, forró vízben. Legalább 1 órát áztattam magam, utána pedig nekiestem a házi feladataimnak. Miután végre ezzel is megvoltam előkaptam az órarendemet és megnéztem a holnapi napomat. Mikor megláttam, hogy az első órám torna, szívem szerint kiugrottam volna az emeletről. Elég jó voltam tornából, de a tanár egyáltalán nem volt szimpatikus, így nem erőltettem meg magam az óráin. Sietve összeszedtem a holnapi könyveimet a táskámba és lefeküdtem aludni. Szörnyen el voltam fáradva, tekintve a labdás esetet, a tucatszor elpróbált számokat és a verekedős esetet.

Reggel hatalmasat ásítva ültem fel az ágyamban, és néztem rá az ébresztő órámra. Hát volt nagy meglepetés, mivel tegnap elfelejtettem beállítani, hogy csörögjön, így most igencsak késésben voltam. Sietve magamra kapkodtam a téli egyenruhámat, amely egy vastag fekete harisnyából, magas szárú, lapos talpú, fekete téli csizmából, sötétkék rakott szoknyából és kék-fehér hosszú ujjú felsőből állt. Magamra rángattam a bézs színű kabátomat, majd felkaptam a táskámat és már rohantam is a suliba. Épp csak 10 percet késtem, de a tanár, irtó pipa volt rám.

-Naegino, nyomás öltözni, és van 40 kör, futásod!! – ordította, mikor lélekszakadva beestem az udvarra.

- Értem. – kiáltottam vissza amilyen udvariasan csak tudtam, majd besiettem az öltözőbe és átvettem a szürke melegítőmet és kisiettem az udvarra. Természetesen a többiek, már röplabdáztak, míg nekem maradtak a körök. Nem mintha bántam volna, a röplabda nem tartozott a kedvenc sportjaim közé. Viszont a futást még kedveltem is. De persze csak a saját tempóban és néma csendben.

- Gyorsabban Naegino, plusz 10 kör! – kiáltotta a tanár, mire én szívem szerint felvittem volna a tetőre, és onnan löktem volna le. De ez sajnos nem állt módomban, így folytattam a körbe-körbe, futkosást. Egy ideje már úgy futottam, hogy az eget kémleltem, mikor az egyik ablakban megpillantottam valakit. Egy végzős fiút. Nem Jason volt, neki hosszú ezüstös haja volt. Innen nem láttam milyen színű a szeme, de tudtam, hogy ő az iskolai lányok vágyálma, Leon Oswald. Remekül focizik és kosárlabdázik. Legalább is ezt állítják róla. Jómagam sosem voltam igazi foci, vagy kosárrajongó. És az ilyen nagymenő, nagyképű pasik sem érdekeltek. Az tény, hogy helyes fiú, de nem az én esetem. El is fordítottam róla a tekintetemet és folytattam a köröket. Épphogy végeztem, mikor kicsengettek, azért rohanhattam is öltözni.