Az életem tökéletesen ment, egészen egy bizonyos napig, mikor minden a feje tetejére állt.

Japánban születtem, és ott is éltem, egészen 11 éves koromig, mikor is az édesapám egy párizsi iskolába küldött. Most pedig egy jó hírű középiskola második osztályába járok. Hosszú vörös hajam és barna szemeim vannak. Apám egy technikai cég igazgatója, emiatt rengeteget utazik. Még általánosban néhány barátommal alakítottunk egy együttest. Ezért mindannyian ugyanabba a középsuliba felvételiztünk. Mivel mindanyiunkat felvettek, ezért szerencsére a banda még mindig zenél. Haruka, két évvel felettünk jár, de átiratkozott ide. Éppen a zeneteremben próbáltunk, mikor hirtelen betört az ablak és berepült rajta egy focilabda. Mondanom sem kell, hogy borzasztóan dühös lettem. Hiszen telibe találta a fejemet, ezek után, mint aki jól végezte dolgát, a terem végébe gurult.

- Mi a franc volt ez? – kérdezte idegesen Michael.

- Lehet, hogy egy labda. – hangzott tőlem a válasz. – Sőt biztos! – mutattam a fejemet tapogatva a sarokba, majd odamentem és felvettem. Alig, hogy az ablakhoz léptem, belépett a terembe egy magas, rövid fekete hajú, sötétkék szemű fiú.

- Ne haragudj, visszaadnád a labdát? – kérdezte udvariasan, miközben rendezni próbálta a légzését.

- Igen, de, csak ha nem törtök be több ablakot. – adtam a kezébe a labdát mosolyogva.

- Megígérem, de megtudhatom a hölgy nevét? – kérdezte egy szívdöglesztő mosoly keretében. Ám nem maradt időm a válaszra.

- Jason!! Ne csajozz, gyere már!!! – kiáltotta valaki az udvarról.

Mire a fiú bocsánatkérően nézett rám, majd sietve elhagyta a termet.

- Ez meg ki volt? – fordultam Michael felé.

- Jason Prinston, végzős 12/a osztályból. Mellesleg az osztálytársam. – válaszolta az ajtóban álló Haruka. Mire mind az öten oda kaptuk a fejünket.

- Végre, hogy ideértél! – néztem rá szúrósan.

– Még is merre jártál? – kérdezte Michael.

- Az irodalom tanár, nagyon nem hagyott békét nekem. – válaszolta unottam a lány, majd felkapta a gitárját és jelezte, hogy készen van. Noriko elfoglalta a helyét a szintetizátornál, Hiro felkapta a gitárját, Arashi pedig birtokba vette a dobot, míg Michael és én mikrofont ragadtunk. A próba további része szerencsére zavartalanul telt. Miután végeztünk magamra, kaptam a jó meleg kabátomat és elköszöntem barátaimtól. Igyekeztem minél előbb elhagyni az iskolát, ami nem igazán sikerült, mivel egy lány sikoltását hallottam, a hátsó udvarból. Ha ez néhány hónapja történik, akkor oda sem figyelek, na de ki az a hülye, aki tél közepén, az udvaron lóg. A focistákat kivéve, de ők nem egy helyben ácsorognak. Mikor hátra értem, egy fiatal lányt zaklatott három fiú, akik talán harmadikosok lehetek. Egy percet sem tétováztam, hiszen a lány az osztálytársam volt.

- Azonnal hagyjátok békén! – kiáltottam oda nekik, mire mind hárman felém fordultak. És nem volt éppen barátságos a tekintetük.

- Nem veled van elintézni valónk! – kiáltotta oda az egyik fiú, akinek barna haja volt.

- Ha őt bántjátok, akkor velem is lesz. – léptem oda hozzájuk higgadtan.

- Te akartad! – szólt oda dühösen az egyik srác és elkapta a karomat, majd odataszított a falnak. Mikor mindkét kezemet lefogta, sikeresen ágyékon térdeltem, mire az összegörnyedt. Ezt követően kezelésbe vettem a harmadikat, akit erőteljesen gyomron rúgtam, mikor szembe fordult velem. Az utolsó szegény osztálytárs nőmet fogta le az egyik kezével. Gyorsan mögé léptem és hátra csavartam a szabad kezét.

- Ha nem engeded el, akkor eltöröm a kezed! – fenyegettem meg.

- Oké, csak nyugi. – adta meg magát a barna hajú fickó és elengedte a lányt. Aki felkapta elejtett táskáját és sietve három lépést hátrált.