Ez csodálatos volt! - Örvendezett boldogan Sora, a Kaleido Színpad sztárja az előadás után.

- Igen, Nagyon jól éreztem magam. És végre megértettem, hogy mi a feladatunk. - Bólintott partnere, Leon Oswald, a híres Halálisten.
- Ennek örülök - mosolygott a lilás hajú lány beszélgetőtársára boldogan.
- És mindent Neked köszönhetek, Sora. Mindent, amit tudok, tőled tanultam. Te szerettetted meg velem a színpadot, és megmutattad, hogy a Sophie-nak tett ígéretemet teljesíteni tudom. Te mindig megértettél engem, még akkor is, mikor még mindenkit tönkre akartam tenni ennél a színpadnál - szólt kedvesen az ezüsthajú, s lágyan megcsókolta a lányt. Sora a meglepetéstől szoborrá dermedve áll egyhelyben. Aztán Leon is észbe kapott. - Sajnálom. Ezt nem kellett volna. Tudhattam volna, hogy...
- Ne haragudj, de ez egy kicsit felkészületlenül ért - vágott szavába vörös arccal a japán artista.
- Az én hibám. Sajnálom - mentegetőzött a férfi, s kifelé indult a színpadra, hogy meghajoljanak a közönség előtt. Mikor kiléptek a csodálatosan megvilágított, rivaldafényben úszó trambulinok elé, megfogták egymás kezét, s mosollyal arcukon hajoltak meg az állva tapsoló nézősereg előtt. Mégsem voltak biztosak magukban. Álmuk beteljesült, de szívükben enyhe félelem uralkodott, csókuk emlékét idézve. Szájuk kellemesen bizsergett.

Az előadás után Sora és Leon együtt mentek haza. A sötét járdát csak néha világították meg az úton elhaladó autók lámpái. A két fiatal csendesen ment egymás mellett. Nem szóltak egymáshoz, de nem is kellettek szavak. Egyszer aztán Sora megállt. Leon azonnal visszafordult hozzá, és nem értette, mitől torpant meg a lány, mikor semmi sem történt.

- Olyan szomorú az arcod! Bánt valami? - kérdezett rá halkan, hogy partnerének is nagyon fülelnie kelljen, hogy meghallja szavait.
- Nem, nem - Mosolyodott el kicsit a sztár cipője orrát bámulva, mint a zavarban lévő, vagy leszidott kisiskolások. -, csak valahogy elgondolkoztam. De semmi komoly. - nézett fel újra, vidámságot tettetve.
- Biztosan? - Húzta fel egyik szemöldökét a francia, mert látta, hogy a lány szemei nem csillognak úgy, mint az előadáson.
- Csak nagyon túlhajszoltam magam mostanában, de tényleg semmi bajom, hidd már el - unta meg a faggatást a kérdezett, és durcásan tekintett ezüstszeműjére.
- Akkor jó. Csak nagyon aggódom érted - szólt nyugtatólag Leon.
- Hát persze, elhiszem - kapott egy fintort válaszul. - De hogy tudsz így az arcomról olvasni?
- Nem az arcodból, hanem a szemedből. Mindig benne van az igazság. És sohasem rejtheted el senki elől... - Mosolyodott el a kérdésen, s a lány értetlenségén a Halálisten.

Sora ettől a kijelentéstől teljesen elképedt. Vajon mire érthette ezt Leon? Fogalma sem volt, hogy mit mondjon rá, de nem is kellett megszólalnia. Leon már elindult, és ha nem akart lemaradni, akkor szednie kellett a lábát. A jégszívű férfi ismét fagyos álarcába burkolózott, s csendben lépkedett. De... mintha nem lenne olyan fagyos. Sőt! Az előadás óta egyre kedvesebbnek látszott. Ráadásul még sohasem látta senki mosolyogni. A Halálisten eltűnt volna? Nem, az nem lehet. Biztosan csak valami kis fintort látszott mosolynak. Hiszen Leon sohasem fog vidáman, felszabadultan beszélgetni másokkal, sosem nyílik meg, vagy kér segítséget, szívességet másoktól.  A francia nem ilyen mindig csak magára gondol, a saját igazát hangoztatja, s azt, hogy ő mennyire jó artista. El akarja riasztani a közeléből az embereket, hogy senki ne zavarja magányában. Bár jó volna, ha tényleg megtörne a jég, s a férfi egy kicsit közvetlenebb lenne. Igaz, hogy már felfedezte a színpadot, érzi, hogy a közönség vele együtt éli át az ott történteket, s izgulnak mutatványiért, mégis... Leonnak több idő kell. A japán lány azonban eltökélte: felolvasztja a gyász vastag páncélját, s aki onnan előbúvik - azzal együtt újra angyallá válik.

Mikor végre Leon házához értek, Sora nagyon rosszul kezdte érezni magát. Forgott körülötte a világ, ringlispílezett a ház, a járda, a körülöttük lévő fák és oszlopok. Nem tudta, hogy mit tegyen, szólásra nyitott száján hang sem fért ki. Hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és Leon erős karjába próbált kapaszkodni, küszködve az őt egyre jobban körülvevő sötétséggel.  A fiú rögtön észre vette, hogy valami nincs rendben, hiszen a lány falfehér volt, kapkodta a levegőt, zihálva, nyitott szájjal, s fenn-fennakadó szemekkel. Karjaiba vette az eszméletét vesztő gyönyörűséget, s aggódva szólongatta. Mivel az nem válaszolt, s nem is tért magához, gyorsan bevitte Sorát a házba, és lefektette az ágyra. Aztán csak nézte az alvó tündért, kinek pillái néha megremegtek, jelezve, hogy tulajdonosul álmában vagy egy csodálatos meseországban, vagy magában, a tüzes pokolban jár. Lassan az ezüsthajút is elragadták volna a kósza álomfellegek, ezért lassan szobájába ment, s lefeküdt. Éjjel sokszor dörzsölte ki szeméből az illúziópihéket, hogy átnézzen az ő szobája melletti helyiség baldachinos ágyán szunnyadó szépségre, ám annak álma zavartalannak látszott, s így rendre visszafeküdt ő is. A hajnal közeledtével egyre gyakrabban, s egyre tovább szemrevételezte a japán lányt, pillantás hosszan elidőzött a nap narancsfényében úszó, dús, húsos ajkakon, az orr lágy vonalán, a gyönyörű, barna szemeket rejtő szemhéj pilláin, melyek hosszúak és íveltek voltak. A csodás alakon, melyet a paplan rejtett kíváncsi szemei elől, s a formás lábakon, melyek ugyanezen tárgy alól kandikáltak ki. Így jött el a reggel.