Mint mindig, Sellyért az apja jött iskola után. Rá sem ismert a lányára. A szája fülig ért, szinte repült a boldogságtól, a haja szét volt engedve és nem viselt szemüveget.
Leon csodálkozva nézett rá:
- Selly... Hát veled meg mi történt?
- Nem történt semmi. Miért kérded?
- Rád se lehet ismerni... Megváltoztál reggel óta.
- Tudod, van egy új barátnőm, és meghívott magához holnapra. Ugye, elmehetek.
- Természetesen. Na és hol lakik az az új barátnő?
- Állítólag nem messze innen. Én jobban örülnék, ha pontosan tudnád. Egyébként hogy hívják?
- Vickynek.
- Milyen Vicky?
- Vicky Richards.
- Rendben van. Majd otthon kiderítjük a telefonszámát.
- Apu! Én annyira szeretlek!
- Én is téged, kicsim.
Leon végre örült, hogy a kis Sellyt boldognak láthatja. Viszont titokban nagyon féltette. Kimondhatatlanul... Olyannyira, hogy érte képes volt olyan dolgokra, amit más esetben ostobaságnak nevezett volna...




Délután Fél óra keresgélés után megvolt Vicky pontos címe és telefonszáma is. A nagy boldogság közben észre se vette, hogy szülei milyen aggódva néznek rá. Ha csak egy kicsit jobban figyelt volna, akkor talán rájön...



Másnap Selly és Vicky teljesen hidegek voltak egymással, legalábbis mások előtt. Néha titokban találkozott a pillantásuk. Lélekben már mindketten izgultak, de ettől még megtartották a világ elől a titkukat. Minden egyes tanóra éveknek tűnt. Amikor véget ért a tanítás, mindketten lélekszakadva futottak a földszinti vécébe. Még az ajtó előtt egymásba ütköztek. Selly roppant kínosan érezte magát, amiért belerohant.
- Bocsáss meg, nem akartam...
- Semmi baj. Menjünk!
- Gyalog?
- Gyalog?! Jönnek értünk kocsival.


Nos, igen. Vickyért olyan luxuslimuzinnal jöttek, hogy Sellynek még a lélegzete is elállt. Maga a ház tényleg nem volt messze, de tartogatott magában pár meglepetést. Kezdve azzal, hogy a legjobb indulattal sem lehetett volna háznak nevezni, mert már egyenesen kastélyszámba ment. Vickynek feltűnt a lány szomorú tekintete.
- Mi történt?
- Semmi, csak... Ez a... Palota...
- Ugyan, ez semmiség. Anyám mindig is szerette a fényűzést.
- Ilyen szépet még sose láttam.
- Nem értelek. A te szüleid sem állhatnak rosszul...
- Már a jelmondatuk is az, hogy éldd az álmaidat, de ne szórd a pénzt. Normális családi házban élünk, semmi extra.
- Vagyis ők inkább gyűjtögetnek. Jól teszik.
- Lehet...
- Akkor szerintem kezdjük is el...
- Rendben!
A két lány boldogan futott be a az edzőterembe, ami a ház hátsó részében volt kialakítva. Nem is sejtették, hogy két fekete árnyék egy fa mögül figyeli őket.



Amikor letelepedtek, Vicky heves keresésbe kezdett. Nemsokára a kezében volt egy törpe-magassarkú cipő.
- Ezt vedd fel!
- Ez mire jó?
- Majd meglátod.
Selly nem értette, de azért engedelmeskedett neki. Felhúzta, és nagy örömmel vette észre, hogy kényelmesen fel tud benne állni. Már teljesen hozzászokott a lapos talpú cipőkhöz, és ilyen még sosem volt a lábán. Elégedetten barátnőjére mosolygott. Vicky csak futólag viszonozta a gesztust.
- Most indulj el benne.
- Jó.
Ez már egyáltalán nem volt könnyű feladat. Sokkal magasabbnak érezte magát, és a lába is remegett. Futólag rápillantott Vicky lábára, és észrevette, hogy a lány alatt legalább tízcentis sarok van. Ez arra biztatta, hogy neki is sikerülni fog. De abban a pillanatban elveszítette az egyensúlyát és elesett. Vicky felsegítette, amiért nagyon hálás volt neki.


A két árnyék a tetőtéri ablakból figyelte az eseményeket. Az egyik aggódva tekintett a másikra:
- Biztos, hogy ez a helyes?
- Miért ne használnánk ki a képességeinket? Legalább ilyenkor...



Pár óra múlva Selly már tudott járni a cipőben, bár még nagyon görbén és egyenlőtlenül. Vicky megelégelte a szenvedést, és leültette.
- Mit szólnál egy kis pihenéshez?
- Benne vagyok.
Vicky adott neki egy fürdőruhát, és ő is átvette a sajátját. Gyorsan átszaladtak az uszodába, és egészen estig pancsoltak. Olyan jól érezték magukat, mint még soha. Vicky egyébként is szép volt, de mosolyogva még gyönyörűbb. Sellyt a boldogság hasonlóvá varázsolta, mint amilyen egykor Sora volt. A végére már egyre bizalmasabb kérdéseket tettek fel egymásnak. Selly nem is gondolta volna, hogy emiatt még rossz érzések fogják gyötörni. Minden rossz előérzet nélkül megkérdezte tőle:
- Neked melyik fiú tetszik az iskolából?
- Ne is tudom. Van egy fiú... Ő talán az egyetlen, aki még soha nem nézett utánam. Egyszerűen csodálatos. Az a haj... az a szem... Azt mondják rá, hogy az iskola nagymenője... Daniel Eido...
Sellynek nagyot dobbant a szíve. Daniel Eido? Az a Daniel Eido, aki... Nem tudta elképzelni. Az hogy lehet? És egyáltalán... Őt ez miért zavarja? Hiszen Daniel egy öntelt bunkó, aki csak saját magával törődik... De akkor neki miért van olyan rossz érzése?