Selly alig volt még öt éves, amikor eljutott az első Kaleido-előadásra. A nagyszülei kísérték el, a bátyjával, Antoinnal együtt. A szülei voltak a színpad sztárjai, ők léptek fel aznap este is. Érezte, hogy a bátyja izgatottan fészkelődni kezd mellette, ahogy Sora és Leon a trapézokon ugráltak. Mindig is az volt az álma, hogy egyszer a nyomdokaikba léphessen. Selly is imádta a Kaleido-színpadot, de érdekes módon ő nem a szüleit csodálta benne. Neki csak egyvalaki volt az álma: Sarah. Amikor a színpadra lépett, Selly tátott szájjal figyelte. Hiába volt már egy nyolc éves kisfiú anyja, a szépsége a régi maradt. A hangját mindenki csodálta. Sellynek komoly oka volt rá, hogy Sarah legyen a kedvence. Őt nem áldotta meg a sors olyan kiváló képességekkel, mint a testvérét. Ő már úgy tudott szaltózni, mintha évek óta azt csinálná, viszont Selly... még járni is csak bukdácsolva tudott. Mindig olyan érzése volt, hogy ő nem jó semmire, de amikor először meglátta Sarah-t, feléledt kisgyermek-lelkében a remény: hogy talán még ő is viheti valamire. Arra vágyott a legjobban, hogy egy napon majd őt figyelje a közönség, hogy ő legyen a sztár.


Előadás után megkérte Antoint, hogy kísérje el a szüleihez. Bátyja már ismerte a színpadon a járást, hiszen kiskorától oda nevelték. Mindenki tudta, hogy egyszer majd ő lesz a színpad sztárja, de titokban sejtették, hogy a kis Selly sose lesz a társulat tagja. Persze mindenki nagyon szerette, mert a kislány okosabb és talpraesettebb volt, mint egy átlagos kisgyerek.
Édesanyja amint meglátta, felkapta az ölébe. Selly boldogan mosolygott rá. És akkor... Meglátta példaképét, Sarah-t a kisfiával.
- Anya! Vigyél oda, kérlek.
Mindezt kis, hajszálvékony hangján mondta. Olyan ártatlanul tudott nézni, hogy senkinek nem lett volna szíve ellent mondani neki.
- Mit szeretnél, kicsim?
- Ő olyan szép!
Sora arra fordította a fejét, amerre kislánya is nézett.
- Sarah...Ő mindig ilyen volt.
- Ő a kedvencem.
Sora elmosolyodott. Nem tehetett semmit. Eldöntötte, hogy mit fog csinálni.
- Sarah!
A színpad dívája a sarokban ült egy kisszéken, és a kisfiával, Daniellel játszott.
- Sora! Mit tehetek érted?
- Tudod, Sellynek te vagy a kedvence.
- Értem.
Sarah szája máris fülig ért. Kedvesen rámosolygott Sellyre.
- Gyere ide, kicsim.
Selly meg sem bírt szólalni ámulatában. Sarah hozzászólt, és rámosolygott! Ez volt minden álma.
- Na, ne félj. Ismerkedj meg a kisfiammal, Danyvel.
Maga mellé mutatott, de senki nem volt ott. Amikor észrevette, hirtelen megijedt. Minden felé körbenézett, de a kisfiát sehol se látta.
- Már megint! Az a haszontalan gyerek. Nem bír egyhelyben lenni!
Sora elmosolyodott.
- Valakire emlékeztet.
Mindketten elnevették magukat. Selly csak tátott szájjal figyelte példaképét. Végül odanyújtott neki egy képes kis kártyát és egy tollat, ami már régóta erre a célra tartogatott magánál. Sara mosolyogva aláírta neki, bár még mindig alig hitte el, hogy barátnője lányának épp ő a kedvence. Közben megjött Kallos is, kézen fogva Daniellel. Nagyon ideges volt, és odavitte fiát a feleségének.
- Nem tudnál rá jobban vigyázni?!
Sarah lesütötte a szemét, és átvette a kisfiát. Közben Kallos az egész társulatnak elmagyarázta a jelenlegi helyzetet. Körbenézett, és még hangosabban kezdett beszélni.
- Hol van Leon?
Sora halkan válaszolt.
- Elment Anty-vel édességet venni.
- Ha visszajön, mondd meg neki, hogy keressen meg.
- Rendben.
Leon alig tíz perc múlva megjött, gondosan fogva kisfia kezét. Amikor átadták neki a hírt, lemondóan sóhajtott.
- Mit akarhat már megint?
Selly sugárzó mosollyal szaladt felé.
- Apu, nézd!
Ragyogó szemekkel nyújtotta édesapja felé a kis kártyát. Elég volt a férfinak csak rápillantani a kislányra, máris elfelejtette minden gondját.
- Látom, kicsim. Most maradj itt anyáddal.
- Ne menj!
A kislány könyörgően nézett rá.
- Sietek vissza!
Selly elszomorodott. Megszokta már, hogy a szülei mindig sietnek valahová, de még mindig rosszul esett neki. Sarah lépett mellé, és megfogta a kezét.
- Gyere velem.
Selly még mindig szomorú volt, de Sarah könnyített ezen.
- Ő itt a kisfiam, Daniel.
A kis barna hajú fiú szorosan anyja mellett állt, és csodálkozva nézett Sellyre. Az édesanyja észrevette ezt.
- Dany! Ettől jobban örülj! Ő Selly, Sora néni kislánya.
A két gyermek csillogó szemekkel nézett egymásra, de nem mertek megszólalni. Legbelül érezték, hogy nem aznap látják egymást utoljára, és tartogat még egypár meglepetést a sorsuk.
Sora az órára nézett, és megfogta kislánya kezét. Antoin már mellette állt, és átnyújtott egy szelet csokit a kishúgának, amit még az apjukkal vettek. Nagyon szerették egymást Sellyvel, szinte elválaszthatatlanok voltak.
Közben a kis Daniel Eido is átölelte az édesanyját, és a fülébe súgta:
- Olyan gyönyörű volt az a kislány. Ugye, láthatom még?