Premier... Ma kivételesen nem kellett korán kelnünk. Én - aluszékonyságom ellenére - azonban nem tudtam tovább pihenni. Jóleső biztonságot adott, ahogy Leon mellém bújva aludt. Éreztem bőrének puha melegét, ami megbizsergette testemet. Kedvesem egyik karjával átölelt, a másikon a fejét nyugtatta. Ezüstfehér haja szétterült, fátyolként takarva mindkettőnk felsőtestét. A nyár végi nap besütött a fügöny résén, és a fénysugár lassan végigpásztázta a szobát.
Ahogy alvó párom arcára ért, ő kissé bosszúsan morrant egyet, és megrázta fejét... de nem ébredt fel. Viszont takarója teljesen lecsúszott róla, és én ismét megcsodáltam fantasztikusan kidolgozott, izmos testét. Nem tudtam megállni, hogy - a hajzuhatagot kissé eltolva - végig ne cirógassak rajta. Ettől viszont finom reszketés futott át rajta, és combomhoz simuló ágyéka szinte felforrt. Kipattantak igéző, ezüstszürke szemei. Éhes fény villant tekintetében, és csábos ragadozómosollyal hajolt fölém:
- Jó reggelt, chéere! Hogy aludtál?
- Remekül. És te?
- Én is... de az ébredésem annál is jobb... mert itt vagy velem.- suttogta arcomhoz egészen közel, majd mohón megcsókolt.
- Dear... ideje felkelnünk... - jegyeztem meg kisvártatva.
- Még ne...
- Rád se ismerek... mindig te voltál a korán kelő...
- Egyrészt megszokás, másrészt akkor előbb láthattalak...
- Na igen... főleg, amikor Hamburgban dolgoztál... - évődtem vele.
- Sora...- nézett rám szemrehányóan - ezt már megbeszéltük...
- Igen... ne haragudj... - simultam macskásan hozzá, amire egy ragadozómorranásnak is beillő sóhajjal, és gyengéd erőszakkal rámfonódó erős karjaival válaszolt.
- Én? Rád? Haragudni? Soha. - kezdte végigcsókolni nyakamat és vállamat.

Már jócskán délelőttre járt, mire megreggeliztünk. Várakozó feszültség vibrált a levegőben. A felkészülésen aprólékosan megtervezett, a gyakorlásokkal tökéletesen kivitelezett műsor ma a közönség elé kerül...
Nem kellett már a próbák alatt sem démon, hogy az angyalt kihozza belőlünk... hiszen mindketten már korábban azokká váltunk.
Leon sztoikus nyugalma végül rám is hatott. Mellette nem voltam ideges.
A reggeli vége felé előkerült bátyám és Anna is... kissé álmatag, kómás fejjel. Dan haja szokása ellenére nem volt összefogva, és Anna frizurája is nélkülözte eddig a fésűt...
Párommal egymásra néztünk, aztán jóízűen elnevettük magunkat:
- Hát ti hol jártatok az éjjel?!
- Hagyd el, hugi... megünnepeltük, hogy most mi pihenünk...
- Ketten?- vonta fel hamiskásan szemöldökét Leon.
- Persze...
- De eddig nem pihentünk valami sokat...macskajaj lett a vége... nem emlékszem semmire... azaz... csak valami furcsa rémálomra...- vágott Anna olyan panaszos képet, hogy újra felnevettünk.
- Itt van egy kis ellenszer.- nyomtam a kezükbe egy-egy bögre kávét, amit hálás pillantással nyugtáztak. Majd Anna folytatta:
- Kérlek, most ne nevessetek... ez komoly...szóval, valahonnan elém került egy morbid külsejű apró emberke... Váááá!!!! - visított fel váratlanul rémülten, miközben kiköpte a korty kávét...

Először mindhárman megdöbbentünk, majd szinte fetrengtünk... ugyanis Fantom lebegett elő "kissé" megviselten, ugyanis reggel épp rosszkor érkezvén - Leon nemes egyszerűséggel kihajította az ablakon. Persze, azt nem figyelte, hová... az apró szellem pont egy rothadó hínárcsomó közepén landolt, arccal lefelé esve bele... és mostanra sikerült kievickélnie belőle.
- Mégsem álmodtam?! - kérdezte Anna ijedten - Mi ez a rémes... izé?!
- Fantomnak hívják...- nyögtem ki vörös arccal, és a nevetéstől fuldokolva. Danny és Leon sem nézett ki különbül... szinte a könnyük csorgott...
- Üdv... örülök neki, hogy ekkora a derültség... - köszönt az apró - jelenleg alig felismerhető -szellem.
- Fantom... - jutott szóhoz végre kedvesem - kivételesen megengedem, hogy használd a fürdőt... persze egyedül.
- Na igen... de miattad lettem ilyen... legalább a hölgyek segíthetnének...
- Miii? Szó sem lehet róla!- tiltakoztam felháborodva.
- Hmm... most mondd azt, hogy nem érdemelted meg... Mit kerestél te a szobánkban pont akkor?!- tette hozzá a francia artistakirály.
- Hát... izé...
- Anna, bemutatjuk neked Fantomot, a Színpad perverz szellemét. Mivel te is látod, azt jelenti, kiválasztott lettél...
- Kiválasztott?!
- Aki valami különleges, nagy dologra képes... te lettél a negyedik.
- Bizony...- bólogatott buzgón Fool, miközben saras, büdös hínár pottyant a fejéről a padlóra.
- Fantom! - hördült fel vészjóslóan Leon - ne akard, hogy én vigyelek a fürdőbe...
- Jó, megyek már...- lebegett el sebesen a kis lény a zuhanyzó felé.

Amikor a kedélyek megnyugodtak, mindent elmeséltünk Annának, aki bátyám ölelő karjaiban heverte ki reggeli ijedtségét.
Fantom is előkerült újra, szalonképesen. Egyrészt a kettőnk mai premierje miatt jött, másrészt azért, mert már a jövőt tartja szem előtt...
Majd eljött az idő... beültünk jegyesem elegáns autójába, és a Kaleido Színpadhoz mentünk. Időbe telt, míg jelmezünket felvettük... majd a sminket szokás szerint Dannyra bíztuk... hiszen nála szebben nem tudja elkészíteni senki...
Ruhánk egészen fehér, már-már kékes árnyalatát néhol ezüst csillám díszítette. Leoné természetesen hosszú nadrágrész, ujjatlan felső, aminek a válla kissé kiszélesedett, díszként... és az "angyalszárnyak" elrejtőjeként. Ezen felül még egy rövid köpeny borította felsőtestét, melyet lazán a hátára vetett. Minden ruhadarabja fehér, ezüst csillámdísszel, kivéve a köpenyt. Az királykék színű volt.
Az én első ruhám fehér, ujjatlan felsőrészből és egy - elöl igen rövid, hátul térdig érő - bő, többrétegű muszlinszoknyából állt. Megjegyzem, Rosetta jelmeze is olyan volt, mint az enyém - feketében.

Az előadás most is rendhagyó időpontban, még sötét hajnalban kezdődött. Ennek ellenére minden jegy elkelt, és még kétszer ennyit el tudtunk volna adni, ha a nézőtér még nagyobb...
Lassan elcsendesedett a zsibongás. Összeölelkezve vártunk a kezdésre a porond bejárata mögött. Dan és Anna szintén ott toporgott, pedig ők most nem is szerepeltek... Dannytól megkaptam a szokásos szerencsepuszit, majd Leontól is... aztán Fantom az utunkra bocsátott...
Megkezdődött. Ez a csodálatos zene... mindig végiglúdbőrzik a hátam tőle... hiszen három éve is ez kísért, amikor az álmom - és Sophie álma is - teljesült... most pedig Leonnal közös álmunk következik...
Átszellemült arccal, teljes odaadással éltük meg a darab részleteit... és következett a várva-várt produkciónk...
Kissé megleptük a közönséget a műsorfüzettel... ugyanis - az előzetes sajtótájékoztatón sem jelentettük be, hanem csak az ismertetőben közöltük, hogy nem az Angyalok táncát, hanem annak egy nehezített változatát fogják látni... az
Angyalkeringőt.

Már ott álltunk egymással szemben a két ugróasztalon, talpig fehérben. Körülöttünk sötét, csak kettőnket világított meg egy-egy fehér reflektor. Egymás szemét néztük, majd párom félig lehunyta szemeit, jelezve nekem: a zene felhangzott, mi pedig teljesen egyszerre, egymás tükörképeként kezdtünk ugrálni, hogy lendületbe jöjjünk. Néhány elrugaszkodás után mindketten elkaptunk egy-egy speciális, rugóval kombinált kötélzetű trapézt, amivel szaltózva lendítettük feljebb magunkat a magasabban lévő normál rudakhoz. Most következett a Legendás Ugrás... hatalmas lendülettel ugrottunk egymás felé, majd összekapaszkodva forogtunk a levegőben. Már harmadik partnerem, akivel végrehajtom... mindegyik kicsit más és egyedi... Layla a barátnőm. Danny a bátyám. Leon pedig a szerelmem. Mindhármukban vakon bízom.
Éreztem a közönség ámulatát, de nekem ennyi nem elég... Nem rajtunk kell imádattal csüggeniük, hanem érzéseket kell magukban felszabadítaniuk... ebből áll a csoda.
Leonnal apró, szinte észrevehetetlen csókot váltva eltaszítottuk egymást a trapézok felé. Boldogok voltunk, szárnyaltunk.
Fantasztikus ugrássort bemutatva érkeztünk egyszerre mindketten egy középen függő rugós trapéz rúdjára. Ahogy a lábunk érintette, a súlyunktól kissé megsüllyedt, de azonnal visszaugrott, még nagyobb lendülettel ajándékozva meg... Leon fél kézzel magához szorított, a másik kezével kapaszkodott. Én a nyakát öleltem át. Egymáshoz simulva repültünk függőlegesen felfelé, az időközben kinyitott kupola fölé, a hajnal pazar színpompája közepette. Akkor értünk fel a legmagasabbra, amikor a nap első sugara látható lett...
Ekkor leválasztottuk a felesleges ruhákat. Leonon csak a fehér nadrág maradt, meg a karjain két gumis pánt, ami "szárnyait", a két fehér muszlinanyagot tartotta. Őrjítően nézett ki, de az előadásra kellett koncentrálni... Rólam a szoknya került le, meg a felsőrész, ami alatt most láthatóvá vált egy másik, sokkal kevesebbet takaró... a vállrésze a topnak testszínű anyagból volt, de a hasam valóban kilátszott... ezen felül csak egy apró rövidnadrágot viseltem. Karjaimon nekem is ott volt a két "angyalszárny".
Az időközben leengedett angyaltrapézon kétfelé ugrottunk el, hogy egymással szemben tudjunk ugrásokat végezni. Ekkor egyszerre mozogva, csavarokkal, szaltókkal tarkítottuk a mutatványt, majd a vége felé visszatértünk a hagyományos, páros felálláshoz.
A végére mellé érkeztem. Átölelt, és gyengéden megcsókolt, miközben a trapézt engedték lefelé. Sikerült ismét!
Társainkat megint magunkkal ragadtuk, ők is az előadás részeivé váltak, a nézőknek örömet szereztünk, mint akkor, rég... most mégis másképp. Életre szóló ajándékot kaptak. A lehetőséget...
Hogy mindenkiben él az angyal, csak a lelkünkben, szívünkben meg kell találni...