Időnként, nyirkos őszi éjjeleken, amikor ködbe burkolózik a Szajna-part, és nyálkásan csillognak az utak, nyugtalanul, éberen alszom, és vadakat álmodok. Előfordul, elő bizony, hogy sírva ébredek, és törött karom sajgó, őrlő fájdalma sehol sincs szívem gyötrelméhez képest. Pedig régen összeforrt már az a szerencsétlen felkarcsont, és mégis: megérzi és alattomos jajgatással kommentálja az időváltozást… Nyavalygása azonban csak halk sirámnak tűnik más, egyéb kínok üvöltésének kakofóniájában – mert vannak, igen, vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be.

Ezeken az éjszakákon rémálmaimban újra és újra előtűnik életem – életünk – utolsó napsugaras időszaka; az a három évvel ezelőtti, szokatlanul tiszta, ezerszínű, csípős október, amelynek végén örökre kihunyt a fény bennünk.

Ezekben az álmokban újra látom önmagam, ahogy izgatott várakozással a szívemben ülök a nézőtéren a Cirkuszfesztivál estéjén. Nem Leonék miatt drukkolok – annyira bizonyos vagyok a sikerükben, hogy ez meg sem fordul a fejemben. Nincs a világon artista, aki jobb náluk. Boldog, remegős várakozásom magának az alkalomnak szól: az estének, amelyen végre feloldódik a több, mint egy hónapos távolságtartás, melyet biztonsági okokból róttam ki magunkra. Végre vége lesz, végre az övé lehetek egészen!

Szinte nem is látom az egymást követő, pazarnál pazarabb produkciókat; szemem előtt édes tervek lebegnek, melyeket mától el is kezdhetek valóra váltani. Első dolgom lesz bemutatni őket a szüleimnek – gondolom, és közben egyre Leon arcát, gyönyörű szemeit látom magam előtt. Szinte hallom a hangját, szinte érzem a száját: az utolsó, lopott csók emlékét; szinte hallom Sophie kuncogását, aki nem átallotta lefényképezni bohó ölelésünket, és aztán vállalta, hogy bátyja nagyon megkergeti ezért, tudván, hogy végül úgysem lesz szíve elvenni tőle a gépet. Szinte hallom egymásba fonódó nevetésünket a bolondos kergetőzés után… Párhuzamosan pedig a cirkusz ezer hangját: zenét, tapsot, ujjongást, kiáltásokat… és a konferansziét, amint bejelenti a nyolcadik számot: Leon és Sophie számát. Várom, hogy felcsendüljenek az ismerős nevek, és így is történik, csak épp egy váratlan, döbbenetes információ kíséretében: az artisták személyes problémák miatt visszamondták az előadást.

Hallom a meglepett csendet a nézőtéren, aztán a közönség hitetlenkedő, csalódott moraját – bizony, sokan jöttek el kizárólag az Oswald testvérek miatt – s közben hallom álmom hangját, amint azt suttogja: nyolc… a karma, az igazság, a Halál száma.

Ezen a ponton már nyöszörgök és forgolódom álmomban, de nem bírok felébredni: nincs kegyelem. Látom, érzem magamat, amint a felálló, csalódottságában füttyögető tömegben magam is felállok, és borzasztó előérzettől hajtva nyakamba veszem az egész cirkuszt.

Személyes problémák?! Az kizárt. Annyira várták, annyira akarták, annyit készültek…! Az lehetetlen, hogy csak úgy visszamondják, bármi okból is. Nem. Holtbiztos, hogy közbejött valami – de mi?!

Hiába járom végig feldúltan, libabőrösen az öltözőket, sehol sem találom Leont és Sophie-t; hiába kutatom a kulisszák mögött a kellékesek, segédek, kisegítők, nyújtó, próbáló tornászok tarka kavalkádjában azt a két ismerős, hosszú, holdfény-szín sörényt: sehol sem látom őket; hiába faggatok ki kétségbeesetten száz technikust és biztonsági őrt: nem kapok róluk információt.

Persze, hogy nem. Csak egy hisztis rajongó szaladgál a sztárartista után: ugyan miért mondanának bármit is?

Be kell látnom, itt nem fogok elérni semmit. Könnyeim, fájó aggodalmam senkit sem hatnak meg. A pánikot még utoljára áthatja egy józan gondolat: Leonék valószínűleg egyáltalán nincsenek is itt, hiszen ha így lenne, Leonnak első dolga lett volna, hogy értesítsen valamiképpen…

Zavarodottan, könnyektől vakon végigbuszozok a városon. Útközben még éltet a remény: talán nem is történt olyan nagy dolog, és holnap már majd csak nevetünk az egészen… Noha ezt magam sem hiszem el. Borzalomnak kellett ahhoz történni, hogy Leon leszálljon a szerről; főképp éppen egy olyan alkalommal, amelyre évek óta készült.

Hiába nézek fel utam végén az ismerős ablakra: sötét. Hiába liftezek fel, és hiába verem az ajtót: zárva van, nem jön ki senki. Itthon sincsenek – de akkor hol vannak?!

Elveszetten állok a buszváróban, majd zötykölődöm vissza a cirkuszhoz újra, új reménytől hajtva: hátha csak elkerültük egymást, s míg én a várost jártam, ők valahol itt keresnek engem, szintén félőrülten az aggodalomtól.

Mire visszaérek, már a díjátadás zajlik.

Az idei Cirkuszfesztivál győztese egy amerikai páros: Layla Hamilton és Yuri Killian.

Gyűlöllek benneteket!

Nem akarom elhinni, hogy Leon álmainak befellegzett. Nem lehet ilyen kegyetlen az Isten! Csak húgáról akart gondoskodni. Minek kellett ahhoz történni, hogy egy ilyen tiszta, önzetlen akarat porba hulljon?!

Vészterhes érzéseim egyre erősödnek. Nem érdekel a két amerikai, vigyék a fenébe a díjukat, nem érdekelnek – most már tébolyultan keresem az enyéimet. Görcsösen fohászkodom: ott egye meg a fene a Cirkuszfesztivált, csak ők legyenek egyben! Könyörgöm, derüljön ki, hogy valami horribilis hülyeség jött közbe, vis maior, amiről senki sem tehet; nem érdekel, mekkorák a veszteségek, csak nekik ne legyen bajuk!

Hiába, hiába, hiába. Sehol sem találom őket, senki nem tud semmit róluk.

Állok a hátsó falnak támaszkodva a sötétben, hallgatom a zenét és az ünneplést bentről, és hitetlenkedem: ez nem igaz, egyszerűen nem igaz, hogy csak úgy eltűntek. Valami van a háttérben – valami szörnyűség, ha ilyen mély hallgatás övezi. Ok nélkül nem tűnik el két ember. Leon soha, soha nem tett volna ilyet!

Émelygek az idegtől. Remegnek a lábaim. Elmúlik éjfél, mire hazafelé indulok, vállamon a kínzó aggodalom, a bizonytalanság, a borzalmas előérzet és a sikertelen kutatás súlyával. Zsibbadok a félelemtől; arcom, szívem fájdalmas, tehetetlen grimaszba merevedik, csorognak a könnyeim.

Leon – hol vagy? Könyörgöm, Istenem, mondd, hogy semmi baja!Apa. Apa majd segít kideríteni, mi történt. Haza, csak haza, hisz úgysincs mit tenni. Reggel minden más lesz, minden megoldódik. Reggel majd elmondom apának, és ő segít utánajárni.

De álmomban már tudom, nem fogok Julian-nek mondani semmit, sőt, épp ellenkezőleg – ő fog mondani nekem valamit. Álmomban tudom, nem oldódik meg semmi – sőt, felborul az egész életem. Álmomban tudom, örökre elveszítettem szerelmemet, és az igaz barátságot; és sírok, elátkozva minden könnycseppemet, mert azok sem oldanak meg semmit sem.

Álmomban tudom, mi fog történni. Amikor már egy órája nézem a plafont szobám magányában, és reménytelenül rágom magam a történteken, halkan nyílik az ajtó, és a kislámpám gyenge, sárga fényében magas, félelmetes árnyat rajzol a mennyezetre apám alakja.

Julian leül az ágyam szélére. Nagyon fáradtnak tűnik; szikár, csinos arca borostás, gyengéd-szürke szeme vérhálós, homlokán gondok ráncai.

Biztosan sürgős esete volt, vagy késő éjjelbe nyúló műtét. Nem terhelhetem a hisztériámmal. Majd reggel elmondom neki – gondolom, és már nyelvemen van, hogy nyugodjék meg, lefekszem azonnal, amikor megszólal. Kopott, fásult hangja halálra rémít, kérdése nem kevésbé:

-          Leon és Sophie Oswald. A barátaid voltak, ugye?

Tágra nyílt szemekkel, félelemtől félájultan ülök fel. A barátaim voltak?!

Képtelen vagyok megszólalni.

Apám megfogja a kezemet.

-          A kislány autóbaleset áldozata lett – mondja halkan. – Végtelenül sajnálom, de… sajnos nem tudtuk megmenteni.

-          M… micsoda…? – bámultam rá üveges szemekkel.

-          Este hozták be – folytatta apám vonakodva, látván, hogy nem hiszek neki. – De… túlságosan súlyos belső sérüléseket szenvedett. Mindent megtettünk érte… de már nem lehetett segíteni rajta… este kilenckor elhunyt.

Álmomban újra érzem azt a rettenetes kínt; a gyomromban azt az izzó, émelyítő gombócot, a torkomban a maró, görcsös fájdalmat, és újra hallom a saját üvöltésemet. Újra látom apám nyúzott, sápadt arcát; látom, hogy feláll, táskájában kutat, tűt és fecskendőt készít. Látom, hogy anyám, akit legmélyebb álmából ébresztett a sikolyom, kócosan és rémülten berohan, majd egy pillantással felmérve a helyzetet, mellém veti magát, és lefogja a kezemet, hogy Julian be tudja adni a nyugtatót. Érzem az idegeimet tépő, kegyetlen hisztériát, látom a közelgő fecskendőt, és közben egyre attól rettegek, hogy az injekciónak oka van, és Julian most fogja megmondani, hogy Leon öngyilkos lett. Érzem, hogy ez a borzalmas, fájdalom és tehetetlenség szülte kényszerképzet végképp a padlóra tesz, annyira, hogy fennakad a szemem, és eszméletemet vesztem, mielőtt még a tű a karomba fúródna. Mielőtt elborítana a sötétség, látom, hogy anyám mond valamit apámnak, de nem az ő hangját hallom, hanem egy halk, édes hangot: Vigyázz majd a bátyámra.

*

*