Amikor szörnyű lelkifurdalás árán, nagy nehezen kinyögtem, hogy szeretném, ha egy ideig szüneteltetnénk a kapcsolatunkat, úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.

Már túl voltunk egy kettesben töltött, összebújós, éltető zuhanyon. Felöltözve ültünk az ágyon, amely őrizte testünk, szerelmünk melegét. Mindenem sajgott, fájt a hasam, a derekam; olyan voltam, mint akin átment az úthenger, és kicsit véreztem is – tiszta szerencse, hogy mindig hordok magamnál betétet –, és elképesztően ostobán éreztem magam a testre simuló, türkiz kisestélyiben.

A falnak vetett háttal ültem, lábamat kinyújtva, Leon pedig elfeküdt az ágyon, és ölembe hajtotta a fejét; de amikor előhozakodtam különös kérésemmel, vad mozdulattal felült.

-          Micsoda?  - lehelte hitetlenkedve. – Dallie… Miért?

Hozzá hajoltam, és kezemet az arcára simítva megcsókoltam. Viszonozta a röpke érintést, de hátának izmai megfeszültek, tekintete pedig arcomat kutatta.

-          Csak amíg véget ér a Cirkuszfesztivál – mondtam, szinte könyörögve. – Egyszerűen azért, mert nem szeretném, ha közben… velem lennél elfoglalva. Rohadt egy melód van, az Angyalok Tánca pedig különösen veszélyes; háló nélkül dolgozol, és én… féltelek. Ezért nem akartam… ezt sem, ami ma este történt köztünk, de hát ki tud neked ellenállni?! De muszáj, Leon. Nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmedet a munkádról. Jobb lenne, ha addig… egyszerűen barátok lennénk.

-          …És ezért hoztad rám a szívbajt – bólogatott szelíden. – Mert féltesz. Aham. Világos. – Hirtelen elkapta a nyakamat, és nevetve megrázott. – Én megöllek, te nő! – Aztán magához rántott, és csókolt, csókolt. – Dallie – suttogta utána gyengéden csillogó szemekkel –, nagyon… sokat jelent nekem, hogy még erre is gondolsz; de hidd el, ettől még nem fogok kevesebbet gondolni rád, alkalmasint munka közben is, igen… Ez nem olyasmi, ami akaratlagosan befolyásolható.

-          De igen, de igen! – tiltakoztam. – Ennyire azért már ismerlek. Nagyon erős vagy, nagyon józan, képes vagy rá! Végig kell csinálnod a Fesztivált, és nem hibázhatsz! Könyörgöm, az egész jövőtök múlik rajta! Nem fogom megengedni, hogy holmi szerelmetes álmodozás elvegye az eszed!

-          Annak már lőttek, kisasszony – nevetett.

-          Ne csináld velem, Leon. – Könnyek csípték a szememet, és ezekben a pillanatokban mélységesen bántam, hogy lefeküdtem vele. Egyáltalán nem szabadott volna semmibe belemennem vele, míg túl nem esnek a Fesztiválon! De ki a fene gondolta, hogy ő is így fog érezni irántam? Pár nappal ezelőtt még azt sem hittem el, hogy tetszem neki! De talán még nem késő visszakozni, ha csak ideiglenesen is. – Leon, inkább itt hagylak most, azonnal – suttogtam szenvedélyesen.

-          Jól van – emelte fel a kezét. – Elismerem, tényleg roppant érdekes volt úgy dolgozni, hogy közben minden idegszálammal éreztem, hogy van odalent valaki, akit…

-          Ki ne mondd – nyögtem összeszoruló torokkal.

-          Valaki, akit szeretek… – suttogta, és gyengéden megcsókolt. – Miért ne mondanám, ha egyszer így van…? És te ebben a tudatban… és azok után, ami történt köztünk… képes vagy azt hinni, hogy több, mint egy hónapig ki fogom bírni nélküled…?

Újra összeért a szánk, és nekem megint kicsordultak a könnyeim. Kezem a hajában motozott, szám az ő ízét itta, szívem az ő nevét dobogta, mindenem őt akarta… és mégis, mégis, amikor szétváltunk, alig hallhatóan, dadogva, könnyesen, de azt mondtam:

-          Én… várni fogok rád.

-          Megölsz, Danielle…

-          Meg, ha még egyszer így szólítasz – szepegtem.

-          Na és addig…? – tért vissza a tárgyhoz. – Mégis, hogyan gondoltad…? Találkozunk egyáltalán?

-          Persze, ha szeretnéd. De csak úgy, mint eddig, jó…? Semmi komolyabb, semmi tervezgetés, semmi éjszakázás, csak könnyedén. Kérlek…!

-          Gyilkos…! – nyögte. – És a fiúk? Tudtommal rajzanak körülötted. Tudod jól, hogy féltékeny őrült vagyok.

-          Nem érdekelnek – húztam fel az orrom. – Azt pedig te tudod, saját tapasztalatból, hogy elég piszok tudok lenni, ha félre kell tenni valakit, aki nem érdekel; szóval csak nyugi.

-          Hiszek neked – biccentett nyomatékosan. – Te szívbaj nélkül félreteszed azt is, aki pedig igenis érdekel…

-          Leon, kérlek szépen…! – néztem rá könyörögve. – Belehalnék, ha bajod esne miattam! Az esélyét is szeretném elkerülni, hogy egy halálos ugrás előtt ne arra, hanem például a következő esti randira koncentrálj!

-          Jó, így majd nem a következő estére, hanem a következő hónapra fogok… - mormolta elégedetlenül. – Mi a különbség?

-          Az idő – mondtam határozottan. – A tudat, hogy az még odébb van, és nem kell idegeskedned miatta. És, ha van egy kis szerencsém, akkor az a tudat is, hogy annak az időnek a végén igenis ott leszek neked, igenis várlak, mert nekem se mindegy, mert… mert szeretlek, te bolond, hát nem érted…?!

Hirtelen nagyon komolyan, nagyon érzékenyen nézett rám.

-          Nem – súgta –, te sem az a típus vagy, aki csak úgy hajigálózik ezzel a szóval…

Lesütöttem a szememet, és nem közöltem vele, hogy azt a szót még sosem mondtam senkinek.

Megfogta a kezemet.

-          Rendben van, kedves – mondta halkan. – Bízom benned.

Megszorítottam hosszú ujjait, és felnéztem a szemébe.

-          Itt leszek, Leon.

Olyan bizonyossággal, olyan határozottan mondtam ezt ki, mintha magát az örök Igent mondtam volna; de így is éreztem. Úgy néztem Leonra, mint társamra, aki hozzám tartozik; tekintetünk, kezünk, szívünk összefonódott, és szemünkben bizalom és ígéret volt.

Ő volt az első, akibe komolyan beleszerettem; ő volt az első, akinek odaadtam magam; ő volt az, akivel jó volt együtt lenni még akkor is, ha nem volt épp a legjobb kedvében; ő volt az, akinek mindent el tudtam mondani, aki előtt semmit sem szégyelltem; ő volt az, aki után nem érdekelt senki más, mert tökéletesen összeillettünk… S ő volt az is, akinek számára én jelentettem ugyanezt; akinek szeme ezt teljes egészében, mindig és mindenütt visszatükrözte rám.

Ugyanúgy érzett, mint én, s ezt aznap éjjel, miközben hazafelé kísért, nem habozott kimondani sem.

Akárcsak a hozzájuk vezető út, ez is olyan volt, mint egy álom. Egymást átkarolva lépkedtünk Párizs éjszakai utcáin, és nem bírt érdekelni, hogy elkések otthonról, és dorgálásra számíthatok apámtól. Fényben úszott a nagyváros, morajlott a forgalom zaja körülöttünk; Leon arról beszélt, hogy jövőre nagykorú lesz és végre szabad, és akkor mi mindent valóra válthat majd; úgy nézett rám, ahogyan én őrá, tekintetében vibrált az öröm, a szerelem, és én boldog voltam… végtelenül, határtalanul boldog.

Egy hónap nagyon nagy idő, amikor legszívesebben minden napot, minden percet szerelmeddel töltenél, és a világ nem is világ nélküle. Mindezek fényében azonban még ez is csak apró homályfolt volt: igéző köd egy csodaszép hajnalon, aminek titokzatossága csak növeli a táj szépségét. Egy hónap csupán, és feloszlik a varázsköd; egy hónap, és teljesen egymáséi lehetünk; egy hónap múlva előttünk áll az egész élet… A közös életünk, a jövőnk.

Egy hónap… Kínszenvedés lesz nélküle, igen… de kárpótol majd a tudat, hogy magánélete nem kavar bele a munkájába a kelleténél jobban. Ha csak simán munkáról lett volna szó, nem döntöttem volna így. A Cirkuszfesztivál azonban olyasmi volt, ahol, tudtam, szoros lesz a verseny, és hatalmas a tét. A győzelem másoknak talán csak pénzt és hírnevet jelent; Leon és Sophie számára viszont jóval többet: élhető életet. Muszáj, hogy Leon józanul, tiszta fejjel, teljes kondiban csinálja végig; szó sem lehet átszerelmeskedett, ébren töltött, hazakísérős éjszakákról!

Ha akkor tudtam volna, hogy elhatározásom, amely őt hivatott kímélni, épp az ellenkezőjét éri el, másképp alakult volna az egész életünk.

Nem állítom, hogy éppen ezzel szúrtam el, dehogy. De később rengeteget gondoltam arra, hogy ha akkor igenis vele maradtam volna, és végig kiálltam volna mellette, szerelmünk melege, biztonsága megóvta volna a pokoltól, az elidegenedéstől, és a kínnak legalább harmadától, mint amit így, magányosan át kellett élnie.

Biztos háttér lehettem volna számára; erős alap, ami ott van és ott marad akkor is, amikor minden más kicsúszik a lába alól; megtehettem volna érte mindent, amihez egyetlen szerelmes éjszaka, ha mégoly csodálatos is, és egyetlen ígéret, ha életre szóló is… nem volt elég.

Mert akkor és ott nem egy ígéret kellett volna.

 Hanem én magam.