Nem gyújtott villanyt odabent, és én sem kutattam kapcsoló után.

A lakótelep éjszakai világítása nem volt elég ahhoz, hogy lássam a szobát, amelyben – tudtam, éreztem – Sophie-n kívül még nem járt nőnemű lény; a helyiség gazdáját pedig szintén nem látni kellett most, csak érezni, érezni…

Nem így terveztem, nem ezt akartam – de ki a fene tudott gondolkodni a karjaiban?!

Az első percek torokszorító szenvedélyének viharából fejvesztve menekült a józan ész. Hidegrázósan reszketve, vadul ölelkezve csókoltuk egymást, és csak akkor váltunk szét néhány ziháló pillanatra, amikor már végképp nem kaptunk levegőt. Ilyenkor szánk helyett tekintetünk fonódott össze, és akadozó hangon próbáltuk elmondani, micsoda hülyeség volt ilyen sokáig tétovázni; közben összekulcsolódtak ujjaink, és ajkaink között egyre fogyott, majd megszűnt a távolság: mintha minden egyes elmaradt csók most akarná bepótolni magát, amikor végre nem áll közénk semmi okoskodás, félreértés, konok tévhit…

-          Már akkor, először, ott a könyvtárban… ezt kellett volna tennünk! - suttogta Leon.

-           Jaj, ne, kérlek, olyan bolond voltam…! – nyögtem. – Még vasárnap este is azt hittem, csak Sophie miatt csókoltál meg… azért, mert ő örülne neki…

-          …És féltékeny is az ő kedvéért voltam, nem…?! Tényleg bolond vagy… - nevetett bele a nyakamba. – Hétfőn, amikor hazahoztad őt, néztelek az ablakból, ahogy elmentél… - súgta, miközben ajka a nyakam ívén bóklászott –, és… fájt, hogy nem jöttél fel…

A hajába túrva felemeltem a fejét, és a szemébe néztem. A sötét félhomályban a szeme is sötétnek tűnt; szelíd volt és vad egyszerre, vágyakozó, ölelő, szerelmes és akaratos: mintha a tekintetével is csókolna – és végleg megadtam magam.

Nem szavakkal feleltem: nem volt szükség több szóra. Már nem akartam beszélni, már csak őt akartam. Nem érdekelt, mi lesz reggel, mi lesz holnap: ez az éjszaka kellett, Leon kellett, és nem számított semmi más.

Vállára simítottam a kezemet, és felágaskodtam hozzá. Újra összeforrt a szánk, de ezúttal a kezem sem nyugodott: félresimítottam előrehulló hajtincseit, és elkezdtem kigombolni az ingét.

Lefogta a kezemet, és egy pillanatra hosszan, komolyan, kérdőn a szemembe nézett.

Lesütöttem a szememet. Szerettem volna, ha tudja, hogy nekem ő az első… de képtelen voltam kimondani. Válasz helyett szorosan, vágyakozva hozzásimultam, és csípőjét gyengéden, de félreérthetetlenül hasamhoz húztam. Éreztem kemény ágyékát, és azt, hogy megakad a lélegzete. Nekem ez is új volt, ismeretlen boldogság: látni, érezni, hogy éppúgy felizgatom, mint ő engem…

Soha, senki nem volt még rám ilyen hatással. Tébolyultan kívántam, téptem volna róla a ruhát… Ő azonban egyelőre nem engedte vissza közénk az első percek elsöprő szenvedélyét. Gyengéden letolta vállamról a ruhám pántját, magához emelt, vállamat, nyakamat csókolta; de olyan visszafogottan, mint aki semmit sem akar elsietni… Én pedig pontosan ettől a lassan perzselő, minden porcikámat elborító tűztől őrültem meg. Ha sietett volna, ha vad és gátlástalan lett volna velem, elfogott volna a félelem – ez a ráérős, minden percet értékelő, óvatos gyengédség viszont olyan biztonságérzettel ajándékozott meg, amilyenről a legtöbb lány csak álmodik.

Megint megcsókolt, mélyen, éhesen, sóvárogva; hosszú ujjai nyakamon, arcomon, halántékomon sétáltak, hajamba csúsztak, aztán hátamra, derekamra, és lassan vissza, fel a karjaim alá, végigcirógatva melleim oldalán, csak hogy eszemet veszítsem a vágytól. Cserébe megleptem én is őt néhány majdnem-koncentrált, kínzóan izgató érintéssel. Dorombolósan felmordult, és hagyta, hogy lecirógassam róla az inget; ekkor viszont még az emésztő vágy vörös köde is feltisztult egy pillanatra, és egy töredék másodpercre megállt az idő.

Az edzőteremben lát az ember egy-két dolgot, igen; és messzemenően hozzá van szokva a karcsú, de kidolgozott testek látványához. Leon viszont még ehhez képest is meglepetést tudott okozni. Magasabb és vékonyabb volt az átlagosnál, mégis hihetetlenül arányos. Soha életemben nem láttam ilyen vonzó férfitestet. Lassan, tétován érintettem meg, mint aki attól fél, csak egy látomás az egész, és rögvest szertefoszlik… De nem, tényleg ott volt, meleg volt és jó illatú, és – vajon miért? – finoman megborzongott érintésemtől.

Meglepetten felnéztem rá: talán kellemetlen neki, amit csinálok? Enyhén csodálkozó, majdnem bizonytalan tekintettel válaszolt, és szelíden, kérőn megérintette kezemet a testén. Sehogy sem tudtam mire vélni.

-          Leon…?

Fölém hajolt, megcsókolt. – Semmi – suttogta a szám sarkára. – Csak nagyon… kívánlak…

Volt egy olyan halvány sejtelmem, hogy mellébeszél; de egy újabb csók után ez tökéletesen kiment a fejemből; valamint az erő is a lábaimból, amikor lehúzta a ruhám hátulján a cipzárt, és a türkizkék selyem engedelmesen lecsúszott rólam.

Újra felemelt, szája a mellemre tapadt, és elszorult a torkom és nyöszörögtem a gyönyörtől; aztán zuhantunk valahová, és már az ágytakaró melegét éreztem meztelen hátam alatt. Vadul öleltem, csókoltam a fölém boruló hímet; türelmetlenül oldottam ki derékszíját, lesodortam keskeny csípőjéről a nadrágot. Ő ugyanezt tette csipetnyi tangámmal, aztán, végre zavaró ruhadarabok nélkül, egymáshoz simultunk.

Életemben először éreztem magam mellett meztelen férfit. Különös élmény volt: szokatlan, félelmetes, és gyönyörű. Szerettem volna lépésről lépésre, kíváncsian felfedezni tökéletes testét, figyelni szenvedélyes reakcióit, de simogatása, csókjai nyomán támadó vágyam lehetetlenné tette ezt.

Nevemet suttogta, amikor magamra húztam őt, és még valamit dadogott, amit nem értettem; aztán olyan óvatosan, ahogyan csak képes volt rá, belémhatolt. Szájával fojtotta el riadt, fájdalmas sikolyomat; csókolt, pedig, azt hiszem, kicsit meg is haraptam kínomban. Mire azonban elengedte a számat és felemelte a fejét, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan szörnyű. Nagyon fájt, igen, de nem elviselhetetlenül; feszített, égetett, de a kellemetlen érzések mögött továbbra is ott volt a vágy, és maga az élmény – Leon rám nehezedő súlya, aggódó tekintete, védelmező ölelése, szívverésének dobolása a mellemen, hátának feszült izmai a tenyerem alatt – olyan mértékben kárpótoltak mindenért, hogy a szememben a könnyek nem csak a fájdalom, de a boldogság könnyei is voltak.

Gyengéden, megrendülten nézett rám, újra és újra megcsókolt, ölelt, simogatott. Nem mozdult meg bennem, de nem is vonta ki magát belőlem: egyszerűen csak engedte, hogy testem hozzászokjon méreteihez, és addigis úgy szeretett, hogy az számomra a legkellemesebb legyen.

Hajába túrtam, vállait, hátát simogattam tétován; hamarosan viszont – magam is meglepődtem – testem ösztönösen követelni kezdte a folytatást: vágyakozva a nyakába csókoltam, kezem a csípőjére csúszott, és valami ősi akarattal még mélyebben magamba vontam őt. Halkan felnyögött, és még mindig kímélni próbált: lassan, óvatosan mozdult. Fájt… de a gyönyör hullámai átmosták, egy idő után pedig csaknem teljesen elnémították a fájdalmat; ami maradt belőle, az már nem tudott bántani, csak a még sosem érzett kéjt fokozta maga is, amely Leon minden mozdulatától egyre nőtt és nőtt. Vele együtt valami ismeretlen, mély, sóvárgó éhség hatványozódott bennem: ellentmondást nem tűrve kérte, hívta, akarta őt, még erősebben, még jobban, még vadabbul. Nem engedtem, hogy gyengéd maradjon, nem érdekelt a fájdalom: keménységet akartam, vadságot, harapást, őrületet, még…!

Nem lehettem erősebb a rajtam uralkodó érzéseknél: fölém nőttek, béklyóba vertek, magukba temettek. Hallottam, hogy Leon akadozó hangon egyre a nevemet ismétli, és hallottam, hogy én is szinte bűvös mantraként zümmögöm-nyöszörgöm az övét; aztán már képtelen voltam artikulált hangok képzésére: reszketve, fogvacogva dadogtam a szinte már elviselhetetlen gyönyörtől, de később már azt sem tudtam, helyette gyötrődő kis sikolyok szakadtak ki belőlem. 

Az utolsó, megsemmisítő pillanat olyan volt, mintha valami felrobbant volna bennem. Egyszerre volt hideg és forró, puha és éles, fájó és csodálatos; ívbe feszült a hátam, testem mélyén meleg, gyűrűző lüktetés bomlott ki, körülfonta őt, és amikor közben éreztem, hogy Leon teste egy pillanatra megfeszül, megvonaglik a karjaimban, és hallottam, hogy fojtottan felkiált, azt hittem, belehalok a gyönyörbe; lágyan megöl ez a gyönyörű pokol, ez az ősi, pogány ünnep; és Leon vállát haraptam, hogy ne üvöltsek.

Néhány percre, azt hiszem, valóban egy másik világban jártam, mert nem emlékszem az ezt követő pillanatokra. Arra eszméltem, hogy csillapodón öleljük, ringatjuk egymást, hogy ölem mélyén halkulnak a kéj hullámai; hogy sírok a boldogságtól, és Leon nagyon halkan, furcsa, meg-megbicsakló hangon beszél hozzám. Olyan volt, mintha álmodnám; és utána, mintha tényleg boldog álomból ébrednék, könnyű lett a fejem, és valami csillámló, varázsos derű árasztott el.

Úgy éreztem magam, mint aki spicces: kacagni, szárnyalni tudtam volna, önfeledten, szédülten, semmivel sem törődve. Lányos csacsiságokat súgtam a fülébe, és boldoggá tett, hogy velem kuncog, és közben apró csókokat rejt nyakam hajlatába, hajamba, szememre.

Valószínűleg ez a kerge, vakmerő, tavaszi derű tehetett arról is, hogy feltettem egy nagyon felelőtlen kérdést. Megkérdeztem tőle, sok lánnyal volt-e már együtt?

Nem felelt azonnal, így hát felemeltem a fejemet, és a tekintetét kerestem. Már a nyelvemen volt, hogy ne haragudj, butaság, ne válaszolj, amikor keserédes félmosollyal, komoly szemekkel azt mondta:

-          Nem. Még senkivel.

Összerándultam döbbenetemben, mint akit megütöttek.

Nem akartam elhinni, ezt nem tudtam elhinni… Hiszen olyan tapasztaltnak tűnt…! Olyan óvatos volt, olyan gyengéd, olyan érzéki; annyira tudta, mit kell tennie egy nővel…

Igen, pontosan annyira, mint egy echte francia, akinek az érzékiség eleve a vérében van – ami önmagában még nem valószínűsíti, hogy előtted ezer és egy partnere volt már...

Eszembe jutott az a tétova, szinte bátortalan pillanata, amikor kigomboltam az ingét, és először érintettem őt meg…

… Úgy, ahogy még soha, senki.

Vállára hajtottam a fejemet, és még mindig döbbenten tágra nyílt szemekkel bámultam a sötét félhomályt. Arra gondoltam, hogy ő nem az a típus, aki csak egy valótlan szót is kiejt a száján – túlságosan is igaz életet él, semmi szüksége ilyesmire, és főképp nem ilyen bensőséges pillanatokban. Volt már barátnője, igen, de miért lenne ez egyenlő azzal, hogy le is feküdt vele? Az egekre, hiszen csak tizenhét éves, mint én, ráadásul sosem volt ideje magánéletre… S ami az első alkalmat illeti, ma este volt életében először féltékeny is. És ha még sosem voltak ilyen erős érzései, ugyan mi indokolta volna, hogy bárkivel is lefeküdjön? A vadállati vágy? Vagy pusztán olyan csekélység, hogy a fiúknak az ártatlanság nem fontos, sőt, inkább teher, mint büszke tény? Marhaság – egyik sem elég nagy szó ahhoz, hogy Leon elvein túlnőhessen. Ennyire azért már ismerem őt.

Nem, itt nem csak én vagyok az, aki életében először odaadta magát; nem csak én bíztam rá azt az ajándékot, amit az életben csak egyszer lehet odaadni valakinek… Ő ugyanezt tette… Első társának választott, megbízott bennem, megtisztelt a szerelmével… Úristen, ha örökké élek, sem adhat soha senki többet ennél!

-          Nagyon… bánt? – kérdezte, amikor megérezte, hogy már megint sírok a vállán.

Már megint félreértett, és már megint könnyesen, csukladozva csókoltam érte.

-          Meg sem érdemellek – néztem a szemébe megrendülten.

-          Én sem téged, mégis itt vagy – suttogta hálásan, és nem kevésbé meghatottan. – Hiszen te is… neked is én voltam az első… - Hajamba túrt, tekintete egy pillanatra sem engedte el az enyémet. – Danielle… - kezdte; én viszont attól tartva, hogy megint valami örök, szent dolgot akar mondani, szájára fektettem a kezemet. Úgy éreztem, szétolvad és elfolyik valahová a szívem ennyi csodától – még egy vallomásba bele is haltam volna.

Szelíden, szerelmesen megcsókolt, én pedig remegő ajkakkal fogadtam érintését; könnyek szivárogtak lehunyt szemhéjaim alól, úgy öleltem őt, mintha soha többé nem akarnám elengedni, és arra gondoltam: édes Istenem, hogyan fogom neki ezek után elmondani, hogy nem járhatunk együtt?