Az egy hét, amit a kórházban töltöttünk egymás mellett, hamar eltelt. Nem volt olyan nap, hogy - bár Londonban
kezeltek bennünket - valamelyik barátunk meg ne látogatott volna. A telefonjaink szinte állandóan csörögtek, így
néhány órát kivéve folyamatosan ki voltak kapcsolva, hogy egy kicsi nyugalmunk lehessen. Mindkettőnket nagyon
megviselte az ágyhoz kötöttség és a "szobafogság". Én két nap után nem bírtam tovább a mozgáshiányt, és a szobában,
a talajon végeztem nyújtó és egyéb gyakorlatokat. Leonnak ez sem ment a gipszes lába miatt. Tudtam, hogy szörnyen
érzi magát, mert egyedül korlátozottan tud mozogni, és csak belém kapaszkodva képes bicegni. Azzal kárpótolta
magát, hogy "edzéseimet" felügyelte. Persze már koránt sem olyan arrogánsan, mint régen. Sokszor ő állított
le, mert nem akarta, hogy hirtelen terheljem magamat.
Mindenesetre egyszer-kétszer eléggé megleptem a belépő ápolókat, amikor éppen kézállásban voltam, majd spárgázva
hajoltam hátra, hogy felállhassak... de akadt olyan eset is, hogy az ágyam végén lendültem épp át oldalspárgába
terpesztve lábaimat, és váratlanul a belépő nővérke elé érkeztem... még jó, hogy nem ejtette le a vacsoránkat...
Ezüsthajú szobatársam mindezt rezzenéstelen arccal nézte végig, magában azonban jókat vigyorgott. Láttam a
szemein. Engem nem tudott megtéveszteni a szfinx-képével...
A médiából lassan kikopott a "balesetünk" okozta szenzáció. De hogy ne legyenek hírek nélkül a tisztelt érdeklődők,
a riporterek mindenféléket kitaláltak és képtelen összefüggéseket kerestek... A bulvársajtó tele volt a rólunk
kitalált pletykákkal. Még olyanokat is állítottak, hogy Amelie a közös gyermekünk...
Bennsőségesebbé vált kapcsolatunkról persze nem tudtak sem ők, sem a kórházi személyzet. A barátaink közül csak
Layla és Yuri volt beavatva valamennyire. A családom pedig kezdettől természtesnek vette. Anya azt mondta, hogy
amikor először láttak együtt szerepelni minket, már akkor úgy érezték, mi ketten összetartozunk...

Megkaptuk a zárójelentéseket, és utcai ruhában, összekészülve ültünk Leon ágyán. Egymást ölelve várakoztunk
bátyámra, aki eljön értünk. Kivételesen Hamburg felé fogunk repülni a bérelt géppel, mert őrangyalomért nem
tudnak eljönni Londonba a német cirkuszból. Kalossal viszont megbeszélték, hogy Leont ott fogjuk kirakni, és
a reptérre már kijönnek elé. Utána Japán felé repülünk tovább, haza, Cape Marybe. Így még néhány órával többet
lehettünk egymás mellett. Amelie-t nem is vitték vissza Németországba. Azt a néhány hetet Kalossal és Sarahval
tölti, míg bácsikája távol van... Sarah amúgy is ráér a kislánnyal foglalkozni... nem dolgozik, mert gyermeket vár.
Bátyám végre megérkezett, és vele együtt meglepetésünkre főnökünk is... minek következtében nem is volt feltűnő,
mennyire gyorsan elengedtük egymást... Kalos nem mutatta, hogy bármit is észrevett. Rögtön azzal kezdte, hogy
néhány papírt tolt partnerem elé:
- Leon fiam, írd alá ezeket!
Ő nem szólt, csak villámgyorsan átnézte, vetett a főnökre egy cinkos pillantást, és a papírokra firkantotta a
kézjegyét.
- Indulhatunk?- kérdezte Danny, felkapva vállára sporttáskámat.
- Felőlem igen.- bólintottam.
- Mehetünk. - válaszolták Kalosék is.
A kórházból kilépve szerencsére nem rohantak le újságírók... úgy tudta mindenki, csak másnap engednek bennünket
haza, így kényelmesen mehettünk a reptérre, ahol már indulásra készen várakozott a különgép.

A kora nyári nap melegen sütött. Szerettem ezt az időt, de most még sem voltam felhőtlenül boldog. Néhány óra múlva
- igaz, csak néhány napig - el kell szakadnunk egymástól. Őrangyalom arca is komor volt, ezüst szemei szomorúan
szegeződtek rám. A gépen bátyám és Leon között ültem, aki ujjait az enyémekre kulcsolta. Beszélgettünk, de Dan
kisvártatva előbbre ült, szeretve tisztelt főnökünk mellé, aki alig fért el az előtte tornyosuló papírhalomtól.
Mi pedig szép csendesen egymáshoz simultunk, és elmerültünk az édes csókok mámorában. Most köszöntünk el egymástól,
mert később nem lesz rá lehetőségünk...
Két órával később leszálltunk a hamburgi repülőtéren.

A külső szemlélő által szenvtelennek látszó búcsú után Leon a szokott, nyugodt ragadozóléptekkel sétált ki a gépből.
Az egyik ablakból néztem utána. Mielőtt eltűnt volna a repülőtéri csarnookban, még visszanézett, és kezével alig
észrevehetően búcsút intett. Zokogásnak is beillő mély sóhaj szakadt fel belőlem. Danny mellém ült, vigasztalóan
átkarolta vállamat, és a fülembe súgta:
- Ne bánkódj, hugi! Csak néhány nap, és viszontlátod.
- Tudom. De a szívem most ezerszer jobban fáj, mint két éve, amikor szó nélkül hagyott maga mögött mindent.
- Akkor a szerelmed reménytelennek tűnt, így lassan beletörődtél, ha felejteni nem is tudtad... És ő is annak
gondolta a saját érzéseit.
- Olyan jó, hogy mellettem vagy! Könnyebb.
- Nekem is könnyebb, hogy van egy húgom, aki meghallgat. Jobban fel tudom dolgozni magamban a múltamat. Erőt ad,
hogy van hová tartoznom. Melaniet már nem hozhatom vissza... de csodás emlékem marad, ha fáj is.- hajtotta le szőke
fejét fivérem.

Egy ideig hallgatagon ültünk egymás mellett. Majd Kalos felpillantott munkájából.
- Ennyire szalad az idő... mindjárt hozzák a vacsoránkat.- jegyezte meg felénk fordulva, majd akkurátusan
felszedegette dokumentjeit és berakta egy vaskos mappába. Miután jóízűen megvacsoráztunk, hátrább döntöttük az
üléseink támláit. Alkonyodott. Bár még világos volt, álmos lettem. Dan vállát használtam kispárnának, és csakhamar
elaludtam, bár kemény vánkosnak bizonyult... de megnyugtatott a tudat, hogy ikrem ott pihen mellettem.
Arra ébredtem, hogy világos van, a gépünk a reptér betonján áll, bátyám szelíden rázogatja karomat, és megcsörren a
telefonom.
- Halló...- szóltam bele az álmosságtól még kábán a készülékbe. De amint meghallottam azt az őrjítően doromboló
hangját, el is szállt a fejemből a kábulat.
- Jó reggelt, cheerie! Hogy aludtál?
- Leon! - suttogtam a telefonba boldogan - Épp most ébredtem arra, hogy megérkeztünk...
- Örülök neki. Én most készülök aludni. Pár dolgot már sikerült gyorsabban rendeznem, mint gondoltam. Amint
lehet, sietek hozzád. Hiányzol!
- Te is... Mit szóltak Hamburgban, hogy visszajössz?
- Igazából számítottak rá. Csak nem most rögtön. Persze a verseny után történtek itt is megdöbbenést keltettek.
Inge Hartmant nem sírja vissza egyikük sem, gondolhatod...
- Hogy van a lábad?
- Hát... Majd te meggyógyítod, Angyalkám!
- Rendben, csak vigyázz magadra.
- Te mondod, kedvesem?! - tréfálkozott őrangyalom - rád kell jobban vigyázni... még jó, hogy ott van veled Daniel.
- Te is itt lehetnél...
- Alig várom... igyekszem mindent hamar lerendezni.
- Mennem kell...
- Rendben, Angyalkám! Majd hívlak!
- Szép álmokat!
- Az lesz...rólad fogok álmodni... Szia!
- Szia!- tettem le sokkal jobb kedvűen a telefonomat. Kalos kérdőn nézett rám:
- Csak nem Oswald kolléga hívott?!
- De ő...- pironkodtam, miközben csomagjaimmal bajlódtam. Így nem láttam arcán átsuhanó elégedett vigyorát.
A gépből kikászálódva beültünk a kocsiba, amivel Ken jött ki elénk.
Hamarosan beléptem apró lakosztályomba... majd egy hónap távollét után. És megint messze Leontól...