Fél óra múlva nagyjából elkészültem. Dannyval a verseny előtt a belvárosban sétáltunk, amikor megláttuk ezt a ruhát a kirakatban, amit most felvetem. Bátyám unszolására próbáltam fel, majd megvásároltuk. Egész halvány elefántcsont árnyalatú, selyem estélyi. Egyszerű vonalú, amit kedvelek. Szoknyarésze hátul, középen sliccelt, felsője ujjatlan, elöl a nyakamig ér, és egy pánttal záródik. Maga a pánt egy nyakék, fehérarany foglalatbanapró hegyikristályok, három sorban. Hátulja a hátam közepéig nyitott. Tartozéka még egy pár könyékig érő, ujj nélküli kesztyű, aminek felső szélét szintén egy-egy sor hegyikristály díszíti. A hűvös ellen egy díszítés nélküli, derékig érő selyem perelin védett. A hajamat féloldalt lazán feltűztem, és Leon fehér rózsáiból raktam a csat mellé egyet.
Sminkem alig volt. Csak szemeimet emeltem ki vele.
Daniel sötét öltönyben feszített. Remekül állt izmos termetén. Hosszú, szőke haját hátul most is összefogta.
Mellém lépett, és úgy néztünk a tükörbe. Még mindig elképesztő számomra, mennyire egyformák a vonásaink...
Halk kopogás után örök partnerem lépett be az ajtón. A tükörben találkozott tekintetünk. Nekem dobbanásnyi időre kihagyott a szívem, majd őrülten kezdett ugrándozni mellkasomban. Tökéletes és lélegzetelállító... fekete nadrág és ing, lazán és elegánsan viselve. Nem csoda, ha megőrülnek érte a nők...
Még soha nem mentem egyszerre két ilyen sármos pasival sehová... és mindketten rám vigyáznak...
Leon nem szólt, csak nézett. Máskor viharos tekintete most egészen világos ezüstre, álmodozóvá szelídült.
- Mehetünk? - kérdezte Danny, felrázva minket révedezésünkből.
- Részemről igen. - hallottam a jól ismert mély hangot - köszönöm, hogy elvisztek.
- Nincs mit. Nem lehet könnyű Ingét elviselni... - válaszolt fivérem.
- Valóban nem. Ha megengeditek, az estélyen is hozzátok csatlakoznék...
- Miért ne?
- Számítanunk kell a kellemetlenkedő újságírókra...
- Ez mikor zavart téged, Leon?- néztem rá.
- Hmm. Eddig nem. Csak titeket akartalak kímélni.

London legelőkelőbb szállodája elé állt be limuzinunk. Az épületbe vezető lépcső a bámészkodók elől kordonnal volt elkerítve. Így nem rohantak meg senkit a rajongók. Nem mintha magamra gondoltam volna... Leon szállt ki elsőként a kocsiból, a hölgyek örömére. Viszont mindenki azt hitte, Ingével érkezett. Óriási lett a megdöbbenés, amikor a másik oldalon kilépő Dan is odajött, és ketten segítettek ki az autóból. Nyugodt faarcot erőltetve magamra karoltam beléjük, és felvonultunk a lépcsőn. Már ott is lebzselt egy fotós, és buzgón kattogtatta gépét...
de azon kívül, hogy hajdani és jelenlegi partneremmel együtt érkeztem, semmi szenzációsat nem tudott elcsípni.
Odabent már más volt a helyzet. Megpróbáltak bennünket megrohamozni, de két lovagom kimenekített azzal, hogy úgy is lesz sajtótájékoztató. A média képviselői morgolódva lesték a következő áldozatot... szavamra, némelyik szabályosan úgy viselkedik, mint egy dögevő hiéna.
Bementünk abba a kisebb terembe, ahol majd az újságírók kereszttüzének leszünk kitéve. A verseny szervezőinek képviselője és a második helyezettek már ott ültek. Csak Inge hiányzott... már akinek. Bátyám és démonom itt is közrefogtak, úgy
ültünk az asztalhoz. Néha váltottunk csak egy-két halk szót, abszolút semmitmondó dolgokról. Tudtuk, biztosan bekamerázták a helyiséget, és rejtett mikrofonokkal is tele lehet...

Lassan megtelt a terem, elég hangosan zsongott a sok ember. A szervezők Leonra néztek, hogy hol van versenyzőtársa, mireő vállát vonva jelezte, nem tudja.
Így, mivel nem akarták húzni az időt, el is kezdték. Egyből minket vettek célba bátyámmal.
- Mister Legrand! Hallottam olyan mendemondát, hogy Sora Naeginoval önök rokonok...- kiabálta be egy erősen kopaszodó egyén.
- Így van. Egészen pontosan ikertestvérek vagyunk.
- Ezt eddig miért titkolták?
- Nem titkoltuk. Mi sem tudtunk róla. Teljesen külön családban nevelkedtünk, és véletlen, hogy mindketten artisták lettünk.- szólaltam meg - mint ismert, igen hamar elveszítettük szüleinket. Nevelőszülőknél nőttünk fel, akik szintén
nem tudtak erről.
- Hogyan jöttek rá mégis, hogy testvérek?
- Nézzenek ránk..- vigyorodott el Danny.
- Sora kisasszony! Ön régebben Leon Oswald partnereként lett világhírű. Miért nem együtt indultak a versenyen? Talán több volt önök közt munkakapcsolatnál, és szakítottak?
Ezen a kérdésen enyhén szólva kiakadtam. Ezüsthajú szomszédommal egymásra pillantottunk, majd ő szólalt meg:
- A válasz egyszerűbb, mint gondolja, uram! Engem egy szerződés egy hamburgi cirkuszba szólított. És mielőtt bármit kitalálnának kettőnkről... nos...
- Bocsánat, hogy csak így közbeszólok... ja és a késésért is... azt hiszem, Sora kisasszony és Oswald úr szakítására az adhat magyarázatot, hogy Leon Oswaldnak van egy négy éves leánygyermeke... - visított és zihált közbe Inge mérhetetlen elégedettségel és gonosz mosollyal... mire a terem felbolydult, mint a méhkas.
Mi nyugodtan ültünk a helyünkön, egy arcizmunk sem rándult. Amint ezt észrevették, lassan lecsendesedtek, és értetlenül bámulták higgadtságunkat. Sőt mi több, bájosan mosolyogni kezdtem Ingére...
- Néhány hónapja borzasztóan el lehettél foglalva artistatársaid szekálásával... Nem vetted észre, hogy Leon pár napra
hazautazott Franciaországba?! Akkor fogadta örökbe az unokahúgát... Egyébként soha nem szakítottunk, mert soha nem is voltunk a magánéletünkben társak. De ehhez neked ugyanúgy nincs közöd, mint tisztelt vendégeinknek...- céloztam a média
képviselőire. Leon mellettem helyeslően bólintott.
- Tuchée... - vigyorodott el egy kölyökarcú riporter a német nő lefagyott ábrázatát látva.
- Hölgyeim és uraim, legyenek szívesek a lezajlott versennyel és a többi jelenlévővel foglalkozni végre... higgyék el, ők érdekesebbek nálunk...- jegyezte meg bátyám, amivel még jobban megdöbbentett mindenkit. De elérte vele, amit szerettünk volna... békén hagytak minket, csak egy-két semleges kérdést mertek ezután feltenni... Inge legnagyobb bosszúságára. A nő még többször megpróbálta magára irányítani a figyelmet, de valahogy nem ment neki.

Aztán végre-valahára befejeztük. Két őrangyalom felállt, és felsegítettek. Leon szándékosan figyelmen kívül hagyta német társnőjét, aki szinte tajtékzott. Megköszöntük a média jelenlétét, majd távoztunk a zárt körű fogadásra. Ott udvarias és semmitmondó szavakat váltottunk néhány lorddal és ladyvel, csipegettünk a büféasztal finomságaiból és táncoltunk is. Többen felkértek, amit illemből nem utasíthattam vissza. Majd Leon mentett meg
a kéretlen hódolóktól. Ahogy tánc közben ölelt... furcsa, forró borzongást éreztem, mintha hangyák milliárdjai vonultak volna végig a gerincemen. Ránéztem, erre még jobban magához húzott, hozzám hajolt. Eközben éreztem, hogy egy gyűlölködő tekintet figyel minket.
- Sora, ma a szokottnál is gyönyörűbb vagy. - suttogta démonom. Kihúzott magával egy kis teraszra. Frissebb levegő... végre!
- Ez remek ötlet volt, hogy kijöttünk. Már alig kaptam levegőt. - mosolyodtam el, a korlátra könyökölve.
- Észrevettem. Soha sem szerettél ilyen tömegben forgolódni. Elég jól ismerlek.- lépett mellém.
- Két év alatt megváltoztam. - borzongtam meg az éjszaka széltől.
- Azért nem túl sokat. Csak nem vagy annyira gyerekes. - válaszolt, kedvesen mosolyogva. Az a mosoly... annyira szívből jött... nem sokszor lehetett látni ilyet az artistakirály arcán...
- Te fázol.- szólalt meg lágyan, és átölelt. Mélyet sóhajtva bújtam izmos mellkasához.
- Menjünk be. Biztosan keresnek. És a végén még mindenfélét kitalálnak...
- Engem nem zavar.
Válaszára felkaptam a fejemet. Döbbent tekintetem az ő kifürkészhetetlen, ezüst szemeivel találkozott. Majd nyílt az ajtó.
- Csak hogy megvagytok!- örült nekünk Dan - Nem kellene már menni? Mert hogy holnap megerőltető napunk lesz.
- Igazad van. Főleg hogy megint Ingevel kell majd dolgoznom. - bólintott Leon, és elhúzta a száját - menjünk. Hamar elköszöntünk vendéglátóinktól. Leont kiraktuk a szállásánál, majd mi is pihenni tértünk.

A másnapi események eléggé gyorsan követték egymást. Visszamentünk a Royal Albert Hallba, a tegnapi verseny színhelyére.
Az öltözőm asztalán egy pici boríték feküdt. Kinyitni nem volt időm, mert a jelmezbe bújás után sminkesek és fodrászok hada szállt meg. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Dannyvel ott állunk a kifeszített kötél két végén... Remekül ment a mutatványunk addig, amíg a Legendás Ugrást be nem fejeztük. Ekkor megláttam egy sötét árnyat az állványzat közelében, ami azt a trapézt tartotta, amin épp álltam. Biztosan technikus... ekkor lábam lecsúszott a rúdról... Danny várta, hogy a kinyújtott kezeibe essek, de nem jöttem... kissé más irányba zuhantam, a megcsúszás miatt. Tudtam, hogy bátyám nem képes
megfogni. Ijedten fájdalmas tekintetét láttam utoljára. Mintha némán azt kérdezte volna: hát te is?! Aztán csak sötétség...

Tompa hangfoszlányok ütötték meg füleimet. Nem értettem a beszédet, de valahogy nem is érdekelt... csak ez a kábult fájdalom szűnne már a fejemben... Lassan a többi érzékszervem is működni kezdett. Fúj... ez fertőtlenítő... hol vagyok?!
Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemeimet. Egy kicsit hunyorogtam, mert a fény elvakított. Csorgott tőle a könnyem, de nemsokára megszoktam. Világos szoba. Egy fehér ágyban feküdtem. Az ablak felőli oldalon volt még egy másik is. Abban pedig egy túlontúl ismerős, magas, izmos alak, sápadtan, gipszelt lábbal. Ezüst haja szétterült párnáján. Még aludt.
Mellettünk egy széken ott ült Danny. Barna szemei felcsillantak, ahogy megmozdultam.
- Hála az égnek! Magadhoz tértél. - sóhajtotta - nyugalom, hugi, ne nagyon mozogj! Lezuhantál, és most kórházban vagy.
- Ha másból nem, de a szagból rögtön rájöttem... mi történt? És Leonnal?!
- Ő kapott el. Ha nem ér oda idejében, már nem élnél. Mivel a testével tompította a becsapódásodat, ő is megsérült. Elképesztő volt, amit művelt...
- Értem. - hunytam le a szemeimet. Miattam most törött lábbal fekszik... az én ügyetlenségem miatt... és ha abba kell hagynia?! Ha nem lehet többé artista?! Hiszen az az élete...
Kétségeimet megosztottam fivéremmel, de nem ő válaszolt rájuk.
- Semmi baj, Angyalkám! Ne hibáztasd magadat. Mindketten meggyógyulunk. - majd ezt kérdezte:
- Dan, elmondtad?
- Nem. Csak néhány perce van ébren.
- Mit titkolóztok már megint?!
- Nem baleset volt. Az a csoda, hogy csak te zuhantál le, Sora. Valaki némi viasszal kezelésbe vette a felső trapézrudat. Inge súlyos büntetésre számíthat ezért a kísérletért... és Melanie megöléséért.
Döbbenten tekintettem örök partnerem ezüst, majd Danny melegbarna szemeibe.
- Ő volt? Honnan tudjátok?!
- Az öltözőasztalodon volt ez a levél... igaz, a fenyegetéshez nem adta a nevét, de mindketten megismertük a kézírását... - válaszolt komoran törött lábú megmentőm.
- Engem meg nem felejtett el... és mellette Leonra is fájt a foga... akkor Melanie volt neki útban, most te, hugi. De már senkinek nem árthat többé. Más téma: ma bejönnek hozzátok Layláék. Na és egy kis meglepetésre is számíthattok... Most épp
emiatt kell elmennem. Délután meglátogatlak benneteket, addig vigyázzatok egymásra!
- Danny, nem vagyunk óvodások...- duzzogtam, mire kétfelől csattant fel a nevetés: mindkét fiú jót mulatott rajtam.
- Viszlát délután!- vigyorgott fivérem, majd elment.
- Te tudsz valamit erről a meglepetésről? - kérdeztem, fejemet a szomszéd ágy felé fordítva.
- Én is kíváncsi vagyok, mit talált ki. Hogy érzed magadat?
- Köszönöm, tűrhetően. ÉS te?
- Megvagyok.
- Mondd, Leon! Miért tetted?
- Mert nem akartam elveszíteni újra egy számomra fontos személyt.
- Fontos? Ki?
- Te vagy az, Sora.
- Ha annyira fontos vagyok, miért hagytál ott mindent?
- Valójában nem hagytam ott. Csak időlegesen más cirkusznál dolgozom. Kalos egyik barátjánál. Kérlek, hallgass végig! Emlékszel... a folyóparton mondtam, hogy el akartam mesélni, de már késő... akkor nem tudtam, hogy Daniel a testvéred.
- Emlékszem. - bólintottam, és kíváncsian figyeltem.
Mielőtt belekezdett volna, nyílt az ajtó, és bejött egy orvos, meg egy ápolónő. A két ágy között elhúztak egy függönyt, majd az orvos megvizsgált, és kaptam egy injekciót.
- Rendben van. Sokat kell pihennie, kisasszony, mert agyrázkódása van. Mellette beszerzett egy-két zúzódást és egy ficamot. Azt kell mondanom, szerencsés, hogy ennyivel megúszta.
- Nem szerencsém volt, doktor úr, hanem egy őrangyalom!
- Való igaz! Nos, lássuk akkor azt a mentőangyalt is... nem sokan tették volna meg... hihetetlen volt. Láttam a tévében. - ment át a függöny túloldalára. - Ha a kisasszonyra vigyázott, akkor önre vajon ki ügyelt? Ez is lehetett volna jóval súlyosabb sérülés... Mindkettőjüknek minimum egy hét fekvés... aztán majd meglátjuk.
- Nővér, visszahúzhatja a függönyt. Tartsa távol az esetlegesen idáig merészkedő firkászokat. De a tévét visszahozhatja. Ne unatkozzanak a betegeink... - ment kifelé egy huncut kacsintás után.
Én erre rákvörösen belesüllyedtem a párnám mélyére. Mit feltételez rólunk ez a perverz doki?! Fél szemmel pislogtam Leon felé, aki nevetni kezdett. Bosszúsan vágtam hozzá a kispárnámat, ami röptében az épp feltűnő Fantomot tarolta le.
Most már mindketten hangosan kacagtunk. Abba sem tudtuk hagyni addig, míg látogatóink nem érkeztek, Leonba megint belefojtva a szót. Most már rettenetesen kíváncsi voltam, mit akar mondani... na nem baj. Ami késik, nem múlik.