Még sokáig ültem a Temze partján a meglepetéstől dermedten. Ő már rég eltűnt a házak között, amikor még mindig
utána bámultam. Danny így talált, és többször kellett szólongatnia, míg összeszedtem magamat, és rá tudtam
figyelni.
- Sora! Mi történt? Olyan furcsa vagy...
- Semmi... és minden.- borultam bátyám nyakába, és kitört belőlem a sírás. Ő próbált vigasztalni:
- Ne sírj, Angyalka! Inkább mondd el! Akkor könnyebb lesz.
Nagy nehezen abbahagytam az egerek itatását, és mindent elmeséltem, ami az imént történt.
- Ezért kell sírnod?! Inkább örülj neki! Mondtam én, hogy féltékeny volt rám... szeret. A rózsát tőle kaptad?
- Bár úgy lenne... Nem kérdeztem. Ő meg nem mondta.
- Értem. Viszont - ha ezt meglátja - nem tudom, hogy fog megint viselkedni veled...- mutatta az esti kiadású
Times-t.
Az egyik oldalán egy cikket közölt a versenyről és a versenyzőkről. Illusztrációként néhány fotó... az egyiken
Danny és én, a Váratlan találkozás előadása végén... átölelve egymást, és éppen puszit kapok...
- Ajaj...- nyögtem.
- Holnap a nagy nyilvánoság is megtudja, hogy ikrek vagyunk. Addig meg csak nem fog lerohanni... - gondolkodott
hangosan fivérem - menjünk. Vacsora, aztán sok alvás... Ez kell most mindkettőnknek... Ja, Anna telefonált.
- Hmm...- sandítottam rá Danre, aki elég érdekesen viselkedett barátnőm közelében, mielőtt elutaztunk volna.
Most is ábrándos lett a tekintete. Csak nem?! Tetszik neki...
- Mit mondott?
- Érdeklődött, hogy vagyunk. Holnap az egész társulat nézi a tévés közvetítést.
- Még az esti előadás előtt tudni fogják, hogy mi lett az eredmény...- mosolyodtam el, miközben szállásunkhoz
értünk.

Reggel korán keltünk. Időben oda kellett érnünk a verseny helyszínére. Layla intézett nekünk egy autót, sofőrrel.
Így nem volt gond a gyors bejutás London szívébe. A limuzinban ott volt összekészítve a fellépőruhánk és a
fogadásra az estélyi öltözetünk. Na meg... az elmaradhatatlan sminkkészletünk.
A verseny helyszínének környéke nyüzsgött az emberektől. A Csarnok előtti tér, az odavezető utcák mind tele voltak
járókelőkkel. Volt, aki minden különösebb cél nélkül nézelődött, de a legtöbben a versenyre és ránk, a versenyzőkre
voltak kíváncsiak. Autónk nagy nehezen a bejárat elé lavírozott, majd Dannel kiszálltunk. A rémes hangzavar csak
ekkor vágott mellbe, hiszen a kocsiban nem sokat hallottunk belőle.
Két rámenős sajtós azonnal célba vett minket. Gondolom, minden versenyzőre állíthattak valakit, mert az épp mögöttünk
beérkező másik párost is lerohanta másik kettő. Velünk - ugyan - rosszul jártak... nem voltunk beszédes kedvünkben.
Danny két-három szóval kimentett bennünket, és már be is húzott az épületbe. Megmenekültünk. Egyenlőre. Ugyanis
valamiért előszeretettel vadásztak kettősünkre. Talán, mert nem tudtak sokat rólunk, ezért izgatta őket a vélt
titokzatosságunk. Rejtélyekről szó sem volt... csak nem szerettük, ha a magánszféránkban turkálnak.

Danny nyugodtan sétált az épület folyosóján, kézen fogva vitt magával. Hidegvére rám is csillapítóan hatott.
A rendezőség meglepően jó feltételeket biztosított. Minden fellépő teamnak egy-egy öltöző... Nem közösködtünk, és
az irigység és rosszindulat nem tudott megfertőzni. Magamban megkönnyebbültem.
Egy réges-régi verseny jutott eszembe... egy világbajnokság, életem nagy csalódása... hát, most nem fogom hagyni
magamat - azaz magunkat - döntöttem el.
Az öltözőajtókon nevek... hirtelen elöntött - valami - egyszerre kellmes és borzongató érzés: Leon nevét olvastam az
egyiken... a sors különös fintoraként - a mi öltözőnk a mellettük lévő...
Beléptünk a paravánnal kettéválasztható helyiségbe. Nem volt nagy, de minden szükséges dolgot megtaláltunk. Egy tusoló
is nyílt belőle.
- Remek.- bólintottunk egymásra ikremmel. Dan máris lekanyarította a válláról a hatalmas sporttáskát, ami jelmezünket
rejtette.
Máris felakasztottam őket vállfára, hogy meg ne gyűrődjenek. Nekem nagyon tetszettek, és a ruhapróbán testvérem is
ilyen értelemben nyilatkozott. A narancs, vörös, sárga lángnyelvek mintázatát egy-egy hatásosan elhelyezett
aranyszínben csillogó sáv tette még látványosabbá. Maga a ruha testhez simuló, a nadrágrész alja bokáig ér, a felső
rész kissé magasított nyakú, ujjatlan, a válltól a derekunkig érő szárnyszerű tüllköpennyel, amire a ruha színeivel
egyező festésű tollakat erősítettek. A "köpeny" két sarkát testszínű gumipánt rögzítette csuklónkra. A látvány az
összefogott hajunkba rakott néhány további vörös-sárgára színezett tolldísszel és az arcunk meleg árnyalatú sminkjével
lett teljes.
Miközben egymás arcát készítettük - felváltva - a szomszéd öltözőbe is megérkeztek a versenytársak. Ezt onnan hallottuk,
hogy az öltözőjük ajtaja nagyot döndült, ahogyan valamelyikük mérgében bevágta, majd még a vékony elválasztó falra is
csapott egyet. A váratlan hangra szinte ugrottam egyet ültömben.
- Áh... maradj nyugton, hugi... most elkenődött. Kezdhetem újra... de hogy a szomszéd mire rágott be ennyire?! Legalább
ne csapkodna, mert ijesztget téged. - bosszankodott Danny.
- Tudod, ki az a szomszéd?!
- Nem figyeltem a kiírást.
- Leon Oswald.- világosítottam fel, de nagyon csendesen.
- Hopp... akkor van egy-két tippem, miért csapkod... a tegnapi újságcikk... aztán az, hogy ketten egy öltözőben vagyunk...
meg biztosan az újságírók is tettek fel neki kényes kérdéseket... hiszen köztudott, hogy egy darabig partnerek voltatok.
- Most meg a versenyen ellenfelek...

Teljes díszben várakoztunk, nyújtottunk és lelkiekben is ráhangolódtunk versenyszámunkra. Időben, még két napja leadtuk
a technikai háttérre vonatkozó igényünket. Előző nap a próbán meg is beszéltünk mindent az itteni technikusgárdával.
Kopogtattak. Dan kinyitotta az ajtót. Az egyik kellékes jött szólni, hogy menjünk vele, mert nemsokára mi következünk.
Fivéremmel jelentőségteljesen, elszántan néztünk egymásra.
A színpad bejárójához állva meglepődve láttam, hogy az előttünk ugrást végrehajtó páros Leon és a német partnernője.
Épp akkor kezdtek, amikor odaértünk.
A Démonspirálra emlékeztető, de jóval lassabb forgással járó elemmel kezdtek. A lány nem volt eléggé meggyőző.
Mozgása kissé férfias, szögletes volt, ennek ellenére biztosan ugrott és érkezett. Majd egy összekötő, könnyű
látványelemet vetett be, míg Leon fantasztikus szaltó- és forgássort produkált. Jelenlegi partnere csak halvány fényű
opál volt a ragyogó gyémánt mellett. Leon önmagához mérten is brillírozott, de a lány darabossága szinte megölte a
mutatványukat. Versenyszámuk és a nézők tapsa végeztével az elegáns műsorvezető hölgy lépett a közönség elé:
- Köszönjük a csodás mutatványt! Hölgyeim és uraim! Most egy különleges páros fog a porondra lépni. Ikrek, akik csak
nemrég tudták meg, hogy a másik létezik... néhány hónapja, hogy együtt dolgoznak, de az összhang a génjeikben van...
Következik Sora Naegino és Daniel Legrand a Tűzmadarak táncával...
- Mindent bele, Kaleido-ikrek!- jelent meg előttünk Fool lebegve. - Induljatok, hogy ragyogásotok az emberek szívébe
vésse: mindig van remény! Emelkedjen hát a magasba csillagképetek!
Leonék akkorra értek oda mellénk, amikor a bemondó közölte, hogy ikrek vagyunk... Bosszús viharszürkéről ezüstre váltó
szemei döbbenten, de kedvesen csillogva tekintettek rám, keze pedig végigsimított karomon, ahogy elment mellettem.
A szívemet, a lelkemet érintette meg azzal a mozdulatával...
Azt már nem vettem észre, hogy megáll, és ott marad, hogy végignézze produkciónkat. Pedig ezt tette...

Felzaklatott állapotomat megint bátyám nyugalma csillapította. Már egy vízszintesen kifeszített kötél két végén álltunk,
és vártuk, hogy elkezdődjön a zenei aláfestés.
A színpad berendezésén előző nap a sokat látott kellékes is meglepődött.
A porondot kb. két és fél méter magasságban két vízszintesen kifeszített kötél szelte át. A kötelek középen
keresztezték egymást, de nem derékszögben, hanem egy-egy szemben lévő hegyesszöget képezve. Az egyik kötél átellenes
végébe a kupolából függő két erős, széles szalagot rögzítettek. Ezután jött a java... a trapézok... két, egymással
szemközti főnix-trapéz, néhány egyszerűvel körítve, meg a kupola közepéből kiindulva egy magasan függő rúd.
A teremben sötét volt, csak két reflektor irányult Danre és rám. A kísérő zene első akkordjaira egyszerre indultunk
egymás felé, kézen átfordulással, szaltókkal, egymás tükörképeként. Mielőtt a kötelek kereszteződési pontjához értünk
volna, egy-egy szaltóval átugrottunk a keresztben lévő kötélre, egymást kikerülve. Onnantól megint a porond széle felé
haladtunk, természetesen pontosan egyforma mozdulatokkal. A kötél végeit elérve várt ránk a kupolából függő két szalag.
Megint teljesen egyszerre mozdultunk rajtuk, különleges átfordulásokkal jutva egyre magasabbra... hol derekunk, hol
lábunk köré csavarva az erős anyagot. Majd odafent egyszerűen elegáns mozdulattal léptünk át egy-egy trapézra.
Ekkor a két szalagot a technikusok eltávolították, mi pedig a két szemben lévő rúdon állva hintázni kezdtünk.

Beindultak a vöröses-sárgás fények, és hozzá villogó lézerek... a segítőink még egy kis füstgépet is bevetettek...
A zene erősebbre, gyorsabbra váltásával egy időben ugrottunk el két csavart szaltóval a speciális trapézokhoz...
Majd egyszerre született az iker Aranyfőnix, akik egymás felé repültek... Kezeink sikeresen összekapaszkodtak, és máris
szálltunk keringve felfelé, a Legendás Ugrással. Mintha két hatalmas, lángoló madár táncolna egymással... Jelmezeink - a
fények játékával és mozgásunkkal összhangban - tökéletes illúziót teremtettek.
Éreztem, hogy a nézőközönség megbűvölten ül a helyén... valami fenomenális boldogság kerített hatalmába. Az Ugrást nem
azzal fejeztük be, hogy egymást a trapézok felé taszítottuk... felfelé keringve elértük a felső trapézrudat, amit bátyám
fél kézzel elkapott. A másik kezével a derekamat karolta át, én pedig a nyakába kapaszkodtam, onnan én is megragadtam a
trapézrudat. Most kellett a tolóerő... a másik kezünket ugyanis testünk mellett, vállmagasságban, tenyérrel
összeérintettük, majd egyszerre erősen, hirtelen kinyújtottuk karunkat, ezáltal a taszítóerő segítségével átfordulva
egy szaltóval, lábbal érkeztem a trapézra. Danny függeszkedve maradt, de csak egy pillanatig. Egyszerűen lelépve a
trapézról, zuhanni kezdtem, de fivérem nem várta meg, míg mellé érek, ő is elengedte a rudat. Két alsóbb trapézra
értünk, majd egy-egy szaltó után tovább zuhantunk, kissé egymás felé lendülve, de én még kissé magasabban, mint Dan.
Ennek meg volt az oka, ugyanis, amikor odaértem hozzá, feje fölé emelte a karjait. Még mindig zuhantunk, miközben kezei
közt landoltam, és homorítva kitártam karjaimat. Ő derekamnál fogva tartott a feje fölé. Így érkeztünk meg a
vízszintesen kifeszített kötelekre, amikről elindultunk... Pontosan középre, a kereszteződésükbe. A kísérő zene utolsó
hangjaira teljesen hátrahajlítottam derekamat, míg kezeimmel el nem értem a kötelet... ekkor bátyám karja körül egy
félszaltóval átfordultam, és máris mellette álltam a kötélen. Zihálva, de elégedetten néztünk egymásra.
A produkciónk után pár pillanatig néma csend volt a nézőtéren. Aztán hirtelen mintha egy vulkán tört volna ki...
Hatalmas tapsvihar, hangzavar... annyira hihetetlennek tűnt... Megcsináltuk! Mindketten éreztük, nem is akárhogyan...

Nem is tudtam, hogy keveredtünk le a színpadról... a versenyszám kivette az erőmet... kissé elgyengültem. Csodálkozva
fedeztem fel, hogy Leon itt áll a kijáratnál... és... mosolyog?! Danny ránézett, elvigyorodott és alig észrevehetően
felém biccentett, majd eltűnt az öltözőnk felé. Erre ezüsthajú expartnerem hozzám lépett, és átölelt úgy, mint annak
idején... az Angyalok Tánca végén. Lehajtott fejjel hallgattam szívdobbanásait...
De fura... most is olyan gyorsan lüktet, mintha ő is épp most fejezte volna be a mutatványt...
- Hmm... szóval ikrek... Kicsi lány! Magasan vertek mindenkit a mezőnyben... még engem is legyőztél... - suttogta.
Meglepődve néztem fel csillogó ezüstszürke szemeibe, de valaki eléggé hangosan és durván vetett véget az idillnek.