A három artista mögött, távolabb egy negyedik körvonala rajzolódott ki a folyosó félhomályában.
Amint megláttam, a szívem a torkomba ugrott, és a lábaim remegni kezdtek. Valószínűleg el is sápadtam.
Meg kellett támaszkodnom az ajtófélfában.
Nem változott semmit. Ugyanolyan halk, ruganyos, lassú ragadozóléptekkel vonult végig, mint mindig. Hideg
márványarca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Nyugodt nemtörődömséggel lépkedett jelenlegi társai után,
tőlük messzire lemaradva. Hosszú, ezüstszín haján néha megcsillant a halvány lámpafény. Megérzéseim nem
csaltak... tényleg itt van.
A szomszéd öltözőből kilépett Danny,és rögtön mellém állt. Átkarolt, mert észrevette, milyen állapotban
leledzem... mintha egy kísértetet látnék... Egy démon, a Halálisten kísértett a múltamból.
- Csak nem?! - súgta a fülembe.
- De, igen, ő az. - válaszoltam hasonlóan csendesen. Testvérem előtt lelkem titkai már nyitott könyv
lapjai voltak, és viszont.
- Nyugalom, hugi. Lépjen először ő.

A többiek már mellénk értek. Mosolyogva köszöntek. A fiú alaposan végig is mért, amolyan csábító
pillantásokkal bombázva, majd tekintete Danre siklott, és kicsit zavarba jött.
- Menjünk. Most már rendben vagyok.- mondtam.
- Jó, de a biztonság kedvéért karolj belém.- bólintott bátyám.
Lassan elindultunk. Még pár lépés...
- Hmm... Sora Naegino... Sokat változtál! - szólalt meg jellegzetes, mély, bársonyos, de mégis dermesztően
jeges hangján.
- Áhh... Leon! Neked is szia! Valóban... nem is sejted, mennyit... Mi szél hozott erre? - erőltettem magamra
egy semleges, nemtörődöm stílust - hadd mutassam be a partneremet, Daniel Legrand-t!
Majd bátyámhoz fordultam:
- Danny, ő a volt partnerem, Leon Oswald.
Leon ezüstös tekintete viharszürkére sötétült, és csak kimérten bólintott fivéremnek.
- Láttam az előadásotokat. - mondta hidegen - még mindig nem tudsz annyira csillogni, mint kellene, Sora...
és te sem, Daniel.
- Akkor most előtted a lehetőség, Leon! És persze az új partnered előtt.- vágtam vissza egy picit gúnyosan.
Alaposan meg is leptem vele, láttam a szemein...
- És most bocsáss meg, de mennünk kell... Szia!- húztam magammal bátyámat, aki egy kissé szintén
legyökerezett a döbbenettől. Amíg a folyosón mentünk egymásba karolva, nem fordultam meg, de elkerekedett
szemeit, csodálkozó tekintetét végig magamon éreztem. Szinte égette a hátamat...

A Démonnal való találkozás felzaklatott. A következő napokban sorra rontottam el azokat az ugrásokat,
amiket egyébként tökéletesen végre tudtam hajtani jobb lelkiállapotban. A jeges fuvallat megérintette a
szívemet.
Ismét ugyanúgy szenvedtem, mint azelőtt, mielőtt Dan feltűnt volna az életemben.
Szándékosan kerültem. Bujkáltam előle, félve egy újabb találkozástól.
Tudtam, hogy ők is készülnek a versenyre. Vagyis ellenfelek leszünk...
Kalos észrevette, hogy valami velem nagyon nincs rendben. Nem hiába volt szinte apám helyett apám...
Elintézte, hogy már másnap utazhassam Dannel Londonba. Ott zavartalanul tudtunk próbálni egy bérelt teremben.
Egy kis, csendes, kertvárosi házacska volt a szállásunk, nem messze az edzőteremtől. Kellemes környezetben.
Csak ketten laktuk, de volt egy házvezetőnőnk, aki minden nap reggel jött, délben meg hazament.
Itt tökéletesre tudtuk csiszolni a produkciónkat, és Leonék sem láthatták, mire készülünk. Fantom ugyanis
rengeteg olyan trükköt árult el kettőnknek, ami az ugrás sikeres végrehajtásához elengedhetetlen volt. A
titkokat viszont nem akartuk kiadni...

Két nappal a verseny előtt bérelt házacskánkban ejtőztünk bátyámmal, az aznapi edzés fáradalmait kipihenve. Ma
lehetőségünk nyílt rá, hogy a verseny helyszínén edzzünk másfél órát, és az ottani térhez méretezhessük az
ugrásunkat. Természetesen csak az ugrás elemeit próbálgattuk, nem egymás után, hanem felcserélgetve az egyes
elemek sorrendjét. Szerencsére a terem mérete nem sokban tért el a Kaleidoétól.
Szobámban feküdtem, az ágyamon, és a mennyezetet bámulva tépelődtem. Leonra gondoltam ismét. Az ő meglepett,
villámló, viharszürke tekintetétől nem tudtam elszakadni. Vajon most miért így nézett rám? Hirtelen bevillant
a múltkori beszélgetésünk Laylával. Nővérkém azt álllította, voolt partnerem szeret. Ez esetben... féltékeny
lenne? A gondolatot azonnal el is hessegettem. Hisz ő legfeljebb Sophie mását látja bennem... Egy gyenge kis
pótlékát a húgának.

Ha máskor nem is, de a verseny után végre tiszta vizet kell öntenünk a pohárba... nem mehet ez így tovább.
Meg kell tudnom, mit gondol rólam, és miért ment akkor el a Színpadtól. A kegyetlen bizonyosság mégis jobb az
örökké kínzó kétkedésnél és bizonytalanságnál. Tudni akarom... - döntöttem el magamban, amikor Danny benyitott
a szobámba.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, miközben mellém ült az ágyra.
- Megvagyok... - válaszoltam elmélázva, majd megosztottam vele is, min töprengtem.
- Én is észrevettem valamit a szemében, pedig nem ismerem...- vigyorodott el, miközben hátát a felhúzott
térdemnek támasztotta.
- Auu... Dan, nehéz vagy. Nem akarom, hogy a lábam lesérüljön.
- Ennyitől nem fog, hugi... de ne térjünk el a tárgytól. Szóval úgy érzem, az állóvíz, ami benneteket jellemez,
fel fog kavarodni hamarosan.
- Bizony-bizony...-szólt bele a megjelenő Fool.- Jósoltam. Három csillag ragyog majd fennen, egymás fényét
erősítve, ha a kétségek homályából előbukkannak. Hamarosan... Majd egy negyedik is csatlakozik... és soha nem
látott magasságokba szárnyalnak.
- Kösz, Fantom. De nekem nem sok reményem van arra, hogy az egyik én leszek...
- Ezt ne is mondd, Dan. Sokkal jobb vagy nálam. Egyébként ezt az állóvizes dolgot honnan vetted?- kíváncsiskodtam.
- Megérzés. Attól függetlenül, hogy villámlott a szeme, rád úgy nézett, hogy majd' felfalt a tekintetével...
- Ugyan...
- Ha nem is vetted észre, én igen. Bennem meg vetélytársat lát... mert még ő sem tudja, hogy ikrek vagyunk. Hopp...
Kopogtak. Megyek, kinyitom. Vársz valakit, Sora?
- Nem. De hátha anyáék...
- Az igaz.Hol szállnak meg?
- A Hamiltonban, ott, ahol Layla és Yuri is.
- Nahát!Ezt a véletlent... épp benneteket emlegettünk. - engedte be Dan a szőke sztárpárost.
- Sziasztok!- ugrottam mindkettőjük nyakába.
- Hé, kislány! Lassabban, még feldöntesz...- vigyorgott Yuri, miközben megölelt. Majd mi ketten, Laylával
eltűntünk a konyhában, hogy vacsorát készítsünk, és bizonyos eseményeket megbeszéljünk. Igazi és fogadott fivérem
pedig elmerültek valami fontos dolog megvitatásában.

- Akkor most mesélj, kishugi...- nézett rám a kék szempár.
- Mire gondolsz, Layla?
- Megint majdnem úgy nézel ki, mint azelőtt, mint amikor előkerült a testvéred. Szóval... nyúzottan, keservesen. Mi
történt?
Mesélni kezdtem. Elmondtam azt, hogy a színpadnál váratlanul összefutottunk Leonnal, a párbeszédünket... és a
beszélgetésünket Dannal és Fantommal, mielőtt ők megérkeztek volna.
Layla elmosolyodott, miközben hallgatott:
- Danny igazat mond. És Fantom is. Hamarosan tisztábban láttok majd. Ja... a verseny után, mint mindig, fogadást
tartanak... ahol minden versenyzőnek meg kell jelennie. Ott óhatatlanul találkozni fogtok. Addigra már tudni fogja,
hogy Danny az ikertestvéred.
- Hmm... félek, nővérkém! a múltkori találkozás miatt... ugyanolyan rideg, mint rég. Sophiet látta bennem... de
már szerintem őt sem... újra jéggé fog fagyasztani, mint akkor. Még mindig a Halálisten tartja fogva.
- Egyszer már széttörted azt a bilincset. Újra sikerülni fog... Csak te vagy rá képes, hogy megváltoztasd.

Másnap edzés, majd megérkeztek a szüleink és kishúgunk, Yumi. Ebéd után elkísértük őket a szállodába, majd
visszatértünk a szálásunkra. Dan lepihent, én viszont úgy éreztem, megfulladok, ha nem megyek levegőre. A Temze ott
folyt nem messze tőlünk, és partja csendes elmélkedőhelynek kiválóan bevált. A belvárosban nem tudtam volna pihenni.
Tehát letelepedtem a fűbe, és a folyót figyeltem. Felhúzott lábaimat átkaroltam, és az államat a térdemre fektettem.
Aztán a szemem sarkából megláttam valamit... vagyis inkább valakit. Ő volt. Leon Oswald, a volt partnerem... Állt,
mozdulatlan sziklaként, és engem nézett. Ezüst haját zászlóként cibálta a szél. Fekete öltözéke - mint mindig -
kiemelte tökéletesen kidolgozott alakját. Nem mertem odafordítani a fejemet. Macskaléptekkel jött közel, és arra
eszméltem, hogy leül mellém. A szívem rémült kismadárként verdesett. Egyszerre voltam ijedt és boldog.
- Sora! Meg tudsz nekem bocsátani valaha is? - kérdezte váratlanul borzongatóan mély hangján - Hidd el, soha nem
akartalak bántani.
Döbbenetemben szinte elfelejtettem levegőt venni. Félve pillantottam oldalra, és a csodaezüst szempárba tekinthettem.
- Nagyon fájt, hogy szó nélkül leléptél... azt hittem, barátok vagyunk...
- Azok. De nem tudtam elmondani, miért. Most meg már késő. Mégis szeretném, ha nem haragudnál. - nyomott hirtelen egy
csókot a homlokomra, majd felállt - sok szerencsét a versenyhez.
- Köszönöm! - mosolyodtam el halványan, elpirulva - neked is!
Köszönésképpen bólintott, majd lassan elsétált. Sokáig néztem utána.