Vigyázz rá, mondta Sophie – én pedig már tudtam, mit kell tennem, hogy betarthassam adott szavamat. Alig vártam a csütörtököt, hogy ezt Leonnal is megbeszélhessem.

Sajnos a csütörtök esti előadásukat eltérő programom miatt nem láthattam – színházba kellett mennem anyuékkal, és olyan helyzetben voltam, hogy nem mondhattam nemet. Idegesen fészkelődtem, és halálosan izgultam, mert nem volt időm Sophie-val és Leonnal tudatni, hogy közbejött valami…

Szerencsére apám, látva, hogy tűkön ülök, az előadás után autóval elvitt a cirkuszhoz.

-          Szólhattál volna, hogy programod van, Dallie – dorgált.

Ellágyultan néztem a szürke szemeit, rövidre vágott, szőke haját, és szemüvege vékony ezüstkeretének ismerős csillanását. Sebész, mégpedig felkapott, jó nevű, biztos kezű orvos. Egész nap műt, s mellé igen gyakran ugrik fel éjszakánként a személyhívója csipogására, és rohan sürgős esethez. Alig látjuk… Nyilván borzasztóan rosszul esett volna neki, ha most, miután már második hete csak futólag találkoztunk, még ezt a másfél órácskát is visszamondtam volna. A hétvégén egy hétre Angliába utazik valami konferenciára… Hogyan mondhattam volna nemet?

-          A barátaim azt mondták, kilenc körül végeznek – feleltem. – Addig még odaérünk.

Nagyon igyekeztem nyugodtnak tűnni; de közben egyre azon járt az eszem, hogy pár perc múlva kilenc óra… Leonék előadásának eddig már vége; már tudja, hogy nem vettem fel a jegyet, amit a portán hagyott számomra… és holtbiztosan azt hiszi, hogy direkt nem jövök.Apa persze most is észrevette az idegességemet.

-          Randi…? – kérdezte mosolyogva.

-          Olyasmi, vagyis dehogyis… Uhh, nem tudom, apa – ismertem be vörös fülekkel.

Apám lendületes ívben a cirkusz parkolójába kanyarodott, és a kéziféket behúzva alapjáratra tette az autót; majd felém fordult, és jóindulatúan megszorította egy pillanatra a vállamat.

-          Alig múltál tizenhét – mondta kedvesen. – Nem is kell még tudnod semmit. De azért észnél légy – kacsintott rám.

Riadt félmosolyt villantottam rá. – Legkésőbb éjfélre otthon vagyok – ígértem, és röpke csókot nyomtam a gondoktól terhelt homlokára. – Ne maradjatok fent miattam; van nálam kulcs. Jó éjt, apa.

-          Vigyázz magadra – nevetett rám. – Jó éjt, kicsim.

Sürgetett az idő – a cirkusz elől az utolsó vendégek autói is elkanyarodtak már, jómagam pedig ezerrel rohantam volna Sophie és Leon keresésére –, mégis, egy tűnő pillanatig apám kocsija után néztem.

Amikor az elegáns, hófehér Peugeot kikanyarodott a parkolóból, óriási lendülettel megfordultam… És csak hajszálon múlott, hogy nem akadtam fenn megint Leon mellkasán.

Vadul felzakatolt a szívem. Szemem sarkából érzékeltem, hogy Sophie is ott áll mellette, és hogy furcsa, fájdalmasan csalódott a tekintete – de nem tudtam levenni a szemem arról a másik szürke szempárról.

Hideg volt, mint a jég; hideg, mint a halál.

-          Ha nem vagyok túl indiszkrét – kezdte nagyon halkan, nagyon hűvösen –, megmagyaráznád nekem, ki volt ez?

Te jószagú Úristen…!

Nem gondolkodtam. Elkaptam kétoldalt a káprázatos sörényét, magamhoz rántottam, és csókoltam, ahol értem. Közben szidtam, mint a bokrot, és sírtam és nevettem egyszerre.

-          Hülye, hülye, hülye! – dadogtam minden egyes csók után. – Julian az apám…!

Nem tudnám megmondani, hányféle érzés suhant át az arcán egy pillanat alatt, mielőtt átfogta a derekamat, és a számra hajolt. Az a csók felért egy vallomással, és ezúttal fenntartások nélkül, őszintén viszonoztam. Nem érdekelt, hol vagyunk, hányan látnak; csak őt éreztem, a szája melegét, a lélegzetét az arcomon, és a könnyeim hidegét ugyanott, és hallottam Sophie csilingelő nevetését, ugyanakkor valami halkan, édesen egyre Leon nevét zümmögte a fejemben, és kezdtem gyanítani, hogy alighanem rövid időn belül borzasztóan szerelmes leszek.

Aztán rám tört a világ, minden zajával és józan benyomásával; és szégyenemben Leon gallérja mellé rejtettem az arcomat.

Édes Istenem, mi a fenét művelek?! Megint az utcán csókolózom egy fiúval, akivel nem is akarok járni; megint a kislány szeme láttára; kisestélyiben, mint egy szökött királylány, kócosan és szétbőgött sminkkel… Nem vagyok normális!

-          Ne haragudj – súgtam mégis; mert minden örvényként kavargó érzésemmel ellentétben mégiscsak ő volt az első, és minden más csak utána következhetett.

Folytattam volna még, de csitítón félbeszakított:

-          Nem, Dallie, te ne haragudj. Tényleg hülye voltam; de amikor láttam, hogy összehajoltok a kocsiban… - furán, egy hitetlenkedő kis nevetésfélével saját magát is félbeszakította; és inkább azt mondta: - Mit művelsz velem, te lány?

Jó kis pofa vagy, drágám – miért, TE mi a fenét művelsz velem?! Én próbáltam józanul gondolkodni, de te úgyszólván lehetetlenné teszed…

-          Julian nagyon jól néz ki a korához képest, de tényleg az apám – néztem fel rá őszintén.

Olyan gyengéden nézte könnytől és szemfestéktől maszatos arcomat, mintha az lenne a legszebb látvány a világon; én pedig szinte beleolvadtam a gyönyörű szemébe, és nem bírt érdekelni, hogy’ nézek ki. Rémlett, hogy töredékes, mentegetőző előadást tartok neki távolmaradásom okáról, de közben egyre egymást bámultuk, és annak a mosolygó tükörezüst szempárnak a sugarában jelentőségét veszítette a mondandóm: csak az volt a fontos, amit a szemünk mondott egymásnak…

Amíg Sophie meg nem unta.Miután kimulatta magát rajtunk, nem habozott nyomatékosan torkot köszörülni.

-          Hé, szerelmesek…! Tudom, hogy elálldogálnátok itt egész éjjel egymást csodálva, de lassan okosabb lenne távoznunk…

Fülig pirulva fordultunk felé. Ekkor felrótta, hogy őt még csak nem is üdvözöltem; de úgy nevetett közben, hogy világosan látszott: sokkal jobban örül annak, ahogyan bátyját köszöntöttem; aztán pedig már osztotta is a puszikat. Párhuzamosan közölte, hogy rá is jól ráhoztam a frászt, mert ő is teljesen félreértette azt, ahogyan elbúcsúztam az apukámtól, de akkor is megérte, mert életük során először láthatta, hogy fivére féltékeny is tud lenni. Hozzátette, hogy most már tényleg ideje lenne hazaindulnunk, és elöl járt a jó példával: határozottan célba vette a buszmegállót; mi pedig, mivel az eszünk épp nem tartózkodott ezen a környéken, engedelmes gyermekek módjára, egymás kezét fogva követtük.

A hazafelé vezető út mintha egy felhőben vezetett volna: lábam sem érte a földet. Néha komolyan, tűnődve, néha saját furcsa, zsibongó érzéseimen mosolyogva egyre Leont néztem, ő pedig ugyanezt tette. A buszon beküldte Sophie-t a belső ülésre, majd mellé ült, engem pedig az ölébe húzott; néha összeért a szánk, néha pedig halkan édes ostobaságokat súgtunk egymásnak, csak hogy közel bújhassunk egymás hajához, arcához.

Mintha egy film lett volna, amely rólunk szól: szinte semmit sem éreztem valódinak, csak azt a hatalmas, új, szédítő érzést, amiről ez a történet mesélni akart, és olyan meglepő, élesen felragyogó részleteket, amelyekre valami láthatatlan Rendező felhívta a figyelmemet. Láttam Leon kezét a ruhám türkiz selymén; láttam a szemében magamat és a busz belső világításának fényeit, háttérzenéül pedig Sophie elbűvölő, varázshangú csacsogása szolgált, és az egész annyira szép volt, hogy hirtelen teljesen önként megcsókoltam Leont, és azt gondoltam: boldog vagyok.

Ez a furcsa, delejes hatalmú varázsköd akkor sem oszlott el, amikor a házukhoz értünk. Imádtam a liftet, mert pont úgy repített felfelé, ahogy őt is vitte már milliószor; megbámultam a lakásuk ajtajának kilincsét, mintha Leon keze nyomát keresném rajta; tágra nyílt szemmel csodáltam az apró, tiszta, békés kis lakást, mert ő élt benne, és úgy néztem az egyszerű, praktikus berendezési tárgyakra, mintha ereklyék lennének.

Sophie megmutatta a szobáját, és kölyökmód eldicsekedett tündéri dísztárgyaival: kis faliképek és álomillatú plüssállatkák váltották egymást szemem előtt – nézd, Leontól kaptam! –, én pedig mosolyogtam, és épp csak el nem bőgtem magam a hálától, hogy mindezt láthatom, hogy itt lehetek… Aztán, szintén Sophie jóvoltából, egy pohár üdítő úszott a látóterembe, és szórakozottan belekortyoltam, miközben Leont bámultam, aki az ajtófélfának támaszkodva nézett minket. Amikor a szemébe feledkezve kis híján Sophie íróasztala mellé tettem a poharat, boldogan kinevettek; de ezután viszont kis barátnőm nem tűrt el tovább minket.

-          Kész – kacagta –, nektek annyi; ásó, kapa, nagyharang…! - és egyre nevetett, miközben kifelé tessékelt minket a lányszobából. – Menjetek innen, szeretnék lefeküdni…!

-          Ez esetben nem tartunk fel, Sophie… - felelte Leon. – Jó éjt, kicsim.

-          Nektek is…! – hallatszott a becsukódó ajtó túloldaláról; aztán egyedül maradtunk a félhomályos folyosón.

Leon valami érzékeny, meleg örömmel nézett rám.

-          Boldoggá teszed… - suttogta, és lassan magához vont –, és… engem is… - Megint a számra hajolt, egy pillanatra csupán. – Gyere… - mondta, és gyengéden a szobája felé terelt.