Kettészakított az a pillanat. Egy darab test voltam, és egy darab lélek.

Minden erő kiment a lábaimból, és testem elgyengülve, szomjasan simult volna hozzá – ugyanakkor sikoltani tudtam volna az értetlenségtől – miért?! – és a szégyentől – miért most, miért Sophie előtt?! Kis barátnőmet ismerve ugyan biztos lehettem benne, hogy illedelmes távolságban hátat fordított, és a csillagokat számlálja, mégis szörnyen éreztem magam; ugyanakkor éreztem Leon kezét a derekamon, és azt, hogy őrülten kalapál a szívem, és hogy a karjaim mindenáron a nyaka köré akarnak fonódni.

Éreztem száját a számon: puha volt és határozott egyszerre, szédítően érzéki, és annyira francia, hogy nem állt meg félmunkánál: az első pillanatok tétova, remegős érintésein merészen átlépve finoman, kutatva ajkaim közé simította a nyelvét.

Önkéntelenül visszacsókoltam, kezem szinte magától emelkedett fel és a hajába simult – gyengéd, selymes, varázsos érintés… és akkor szörnyű gyanú ébredt bennem, és a következő pillanatban eltéptem magamat tőle.

Ugyanazzal a lendülettel rögtön hátráltam is két lépést, hogy fel ne pofozzam. Kezem, lábam még csókja delejétől remegett, de szívem már a mennydörgő dühtől.

Szóval még erre is képes vagy, csak azért, mert húgod ezt szeretné?! Az nem számít, hogy TE mit szeretnél, vagy, hogy én mit érzek?!

Nagyon fájt. Annyira, hogy könnyes lett a szemem – és gyűlöltem, hogy ő ezt látja. Csak azért nem rohantam el egy szó nélkül, mert nem akartam hülye, hisztis libának tűnni. Igen, a büszkeségem megint nagyobb volt… de ezúttal jogosan. Az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben nem vette volna a szívére a dolgot.

-          Miért? – szegeztem neki a kérdést dacosan. Nehogy már azt higgye, neki mindent lehet, és semmit sem kell megokolnia.

Furcsán, értetlenül nézett rám. Nem ilyen tekintetre számítottam.

-          Azt hittem, egyértelmű… - mondta. Kivárt egy kicsit, de mert nem feleltem, kis szünet után folytatta: – Dallie, nem vagyok az a típus, aki térden állva könyörög valakinek. Ha nem akarod ezt… velem…

Autó haladt el mellettünk, és a reflektor éles fényében egy pillanatra úgy tűnt, hogy szomorú a szeme. Bár lehet, hogy a csalóka fény-árnyék- változás tette. Szemem sarkából láttam azt is, hogy Sophie tőlünk jó néhány lépésre, az előkertünk alacsony kőkerítésének tetején ül, és a lábát lógázza. Újra belém mart a szégyen.

Vadul megráztam a fejem. – Nem akarok tőled semmit. Semmit, világos?!

-          De én igen – mondta halkan. Veszélyesen hűs, határozott volt a hangja. – Például egy nyugodt alkalmat a napokban, hogy ezt megbeszéljük. Négyszemközt – nézett a szemembe.

-          Ha egy csók sem igényelt ilyen körülményeket – sziszegtem dühösen –, akkor miért épp egy beszélgetésből kellene ekkora ügyet csinálni?

-          Szóval ennyit azért nem ér?! – kapta fel a fejét.

-          Ki mondta, hogy egyáltalán?! – vicsorogtam rá. – Azt hittem, barátok vagyunk, vagy jó ismerősök, és ennyi, kész; mégis, mi a fenét kellett volna gondolnom?! Pénteken, amikor ugratni merészeltelek, még te mondtad, hogy nehogy elbízzam magam. Aztán vasárnap este megcsókolsz, és elvárod, hogy a legnagyobb rugalmassággal kezeljem! Legközelebb mire számítsak?! Gondolsz egyet, és kedden már a papot hozod, és összeházasodunk? Ami azt illeti, örülnék neki, mert így legkésőbb csütörtökön jó esélyem lesz megismerkedni a válóperes ügyvéddel is!

Egy hosszú pillanatig dühösen meredtünk egymásra, aztán – elnevettük magunkat. Nem örömünkben, az igaz, de mégis nevetés volt. Bárhogy történt is – fiatalok voltunk, egészséges lelkivilággal, akkor még komolyabb veszteségek, csalódások, gyász, kín, fájdalom nélkül, és elég volt egy abszurd tréfa ahhoz, hogy helyre tegyünk valamit, ami félrement.

-          A válóok már megvan – bólintott Leon. – Szörnyű, hogy milyen nagy a szád!

-          Drágám, ne a gyerek előtt…! – replikáztam.

Nem kell túl komolyan venni, ennyi az egész. Ha nem csinálsz túl nagy ügyet belőle, nem lesz semmi baj. Ez itt csak egy fiú, akinek tetszel, és aki tetszik neked. Megcsókolt – na és? Összedőlt a világ?

Kikuncogtuk magunkat, aztán Leon lassan elkomolyodva azt mondta:

-          Holnap.

-          Nem jó, holnap Sophie-é vagyok – feleltem. – Magánügy, ne is kérdezősködj!

-          Rendben. Legkésőbb hatra hazahozod, ennyi kikötésem van. A kedd viszont nekem nem jó – folytatta tűnődve.

-          Na, ugrott a lagzi – sóhajtottam, és láttam, hogy elfojt egy mosolyt.

-          Ezek szerint a válóper is – mondta. - Szerda…?

-          Non, Monsieur; szerdán agyon kell tanulnom magam, mert csütörtök reggel témazárót írunk.

-          Nekünk elég laza napunk lesz csütörtökön; viszont délután edzés, este pedig fellépünk. Esetleg fellépés után…?

Bizonytalanul néztem rá. – Halálfáradtak lesztek.

-          Nekem nem ügy – vonta meg a vállát. – Letesszük Sophie-t aludni, és elmegyünk valahová.

Újfent hatalmasat sóhajtottam. Fáradt voltam és érzelmileg agyonzilált; nem értettem őt, és nem értettem magamat.

-          Ez elég húzós ár azért, mert megtanítottál járni – közöltem.

Elmosolyodott, közelebb lépett, és arcon csókolt. Még ettől a könnyed, barátságos érintéstől is megborzongtam.

-          Repülni is megtanítalak – ígérte suttogva. – Jó éjt, Dallie.

-          Jó éjt, Leon.

Jellegzetesen súlytalan félfordulatainak egyikével elfordult, és elindult arrafelé, ahol Sophie várta – én pedig csak néztem utána, és zavarodottságom sűrű ködén át is röntgenszemekkel figyeltem és egy életre magamba véstem minden mozdulatát: haja lebbenését, hosszú lépteit, és azt az édes, alig látható félmosolyt, amivel lenézett húgára.

Sophie egy pillanatra szorosan megölelte őt; aztán visszanézett, és látva, hogy még kint vagyok, felém intett.

Visszaintettem neki, és bementem a házba.

Azt vártam, hogy másnapra ˝kialszom˝ majd Leonnal kapcsolatos érzéseimet, akárcsak azokat a fiúkat, akikkel eddigi életemben összehozott a pillanatnyi szenvedély… De nem így történt. Még hétfőn délelőtt is üveges szemekkel bámultam magam elé, és Odile legalább háromszor bökött oldalba, hogy figyeljek már oda a tanárra.

Borzasztóan éreztem magam. Józan, önérzetes természetemtől élesen elütött ez a furcsa, álmodozó érzés, amely szinte kényszeresen Leon képét vetítette elém. Érezni véltem haját az ujjaim között, száját a számon; láttam hajának holdszínű fényét, szeme világos ködét, és vágytam rá, sóvárogtam utána, és ugyanakkor menekültem volna előle és önmagam elől is.

Ráadásul utáltam magam, amiért ilyeneket érzek, holott nyilvánvalóan még csak nem is önmagamért kellettem neki…

Alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak. Sophie, tudtam, simán eltereli majd a figyelmemet mindenről.

Nem beszéltünk meg semmit részletesen, csak a helyet és az időt; tehát amíg vártam rá a sulijuk előtt, egyfolytában attól rettegtem, hogy Leon is jön majd. Szerencsére nem így történt.

Sophie az elsők között szaladt ki az iskolából, amikor kicsengettek. Almazöld blúzt és fehér nadrágot viselt, és ragyogott a szeme. Nagyon csinos volt; tüneményes kis francia demoiselle.*

-          Leonnak még van két órája – közölte rögtön elsőre, mintha nem is rá, hanem bátyjára vártam volna itt.

-          Akkor ma csajbuli lesz – mosolyogtam rá.

Megtorpant, és jól megnézett magának.

-          Kiengedted a hajadat – mondta. – Gyönyörű szép! De mitől vagy ilyen sápadt?

-          Vacakul aludtam – ismertem be. – Menjünk, Sophie.

-          Úgy nézel ki, mint aki egyfolytában fázik – nézett rám aggodalmasan. – Ha beteg leszel, akkor remélem, bátyámtól kaptad el – fűzte hozzá.

-          Leon beteg? – bámultam rá döbbenten.

-          Hát legalábbis ugyanígy néz ki, mint te – felelte, és választ sem várva elindult a járdán. – Homályos tekintet, karikás pandaszemek, szótlanság, étvágytalanság, és a koncentráció teljes hiánya… Hmm… Érdekes vírus lehet.

Hallottam a hangján, hogy alig tudja visszafojtani a mosolyát. Sóhajtottam egy nagyot – igen, ez a sóhajaim időszaka volt – és lélekben felkészülve a vele töltendő napra, elindultam utána.

Ismertem egy óriási könyváruházat a belváros egyik sétálóutcájában, oda igyekeztünk. Két megálló lett volna helyijárattal, de Sophie most sem akart buszozni; így hát sétáltunk, beszélgettünk, és közben Párizs lüktető, morajló életét csodáltuk.

Több mint kétezer éves, ugyanakkor örökké fiatal szülővárosunk a kedvünkre tett ma: zsongott és mosolygott körülöttünk a mézszínű szeptemberi fényben. Még az utak is a szebbik arcukat mutatták: csendesen mormolva, szakadatlan vérkeringés módjára áradt a forgalom, nem harsantak dudák, nem vágtázott üvöltő mentő. Gyenge szél fújdogált a Szajna felől, zene szólt és vendégek csevegtek a kávézók teraszain, és a fontosabb látnivalókat turisták fotózták.

Kedvem lett volna lemenni a partra, és gondolattalanul elbámulni a folyót, a várost egy padról; hiszen Párizs önmagában is gyógyír a fájó, kétkedő szíveknek… De Sophie-t hatra haza kellett vinnem, és nem húzhattam az időt, ha azt akartam, hogy nyugodtan körülnézhessen a könyvek között.

A könyvesbolt egy nagyobb áruház alagsorában volt, és az épület teljes alsó szintjét elfoglalta. Hosszú, ötletesen kiépített lépcsősoron kellett lemenni, amely mellett külön lift szolgálta a mozgássérülteket.

Kis barátnőm még nem járt itt: amikor beléptünk, tágra nyílt a szeme, és úgy festett, mint aki meglátta az oázist a sivatagban. Azonmód be is vetette magát a könyvek közé, én pedig kísérgettem sorról sorra, titkon csodálva önfeledt örömét.

Olvasnivalót is úgy választott, ahogy barátot: nem méricskélt, nem dekázgatott, nem nyomozott akkurátusan fenemód fontos infók után – egyszerűen kiemelte a sorból a legszimpatikusabbat, és csak ezután kezdett ismerkedni vele.

A Démon szerelme a giccses címhez képest meglehetősen komoly olvasmánynak tűnt. Miután átnéztem az összefoglalóját, úgy gondoltam, ebbe még Leon sem fog belekötni; és minden további nélkül megvettem Sophie-nak.

Úgy örült neki, mintha legalábbis az egész boltot vettem volna meg. Tűnődhettem: bátyján kívül megajándékozta-e valaha bárki? Egyáltalán: náluk mi az, hogy ajándék? Rémes, hogy mennyire nem ismerem őket!

Miután bevásároltunk olvasnivalóból, még mindig maradt elég időnk, úgyhogy gyalog sétáltunk hazafelé is. Sophie a családomról, hobbijaimról, barátaimról kérdezett, valamint többször szóba hozta bátyját is. Gyengéd, lelkes ostromának köszönhetően töredelmesen bevallottam, hogy csütörtökön találkozunk. Ennek legalább annyira örült, mint a könyvnek; nem győztem csitítani, és könyörögni, hogy higgye már el: nincs köztünk semmi különös. Erre komolykodva, ragyogó szemmel elém tartotta a könyvet, és azt kérdezte:

-          Emlékszel még, miért kaptam ezt?

-          Sophie…

-          Nem, nem emlékszel; vagy pedig nem jól emlékszel – mondta –, de ennek most vége.

Már a házuk előtt jártunk. A szalagtömbök ölelésében kedves park rejtőzött, óriási gesztenyefákkal, játszótérrel és padokkal. Sophie célba vette az egyik padot, leült, és tollat vett elő a táskájából.

-          Sophie, mi a csudát csinálsz…?

-          Azt hitted, rózsaszín mese, csak mert Leon mindig olyan komoly, hogy ki sem néznéd belőle… - kuncogott. – De tévedtél, ismerd csak be.

Azzal kinyitotta a könyvet, és írni kezdett a borító belső oldalára. Amikor végzett, az orrom alá dugta, és a kezembe adta a tollat:

-          Írd alá.

-          Hogy mi…?

A borító belső felén gömbölyű gyöngybetűkkel ez állt:

Ez egy romantikus történet, amit azért vettem, mert nem hittem benne. A Sors azonban úgy hozta, hogy be kellett látnom: attól, hogy nem hiszem el, még sok minden lehetséges.Ezentúl megpróbálom megérteni életem üzeneteit, és elhinni, hogy igenis szerethet az is, akiről sosem gondoltam volna. Kell, hogy adjunk egy esélyt az álmainknak akkor is, ha nem hiszünk bennük – mert emberek vagyunk, mert szívünk van, és mert túl rövid az élet ahhoz, hogy mindig nemet mondjunk.

-          Írd alá – ismételte Sophie, látván, hogy sokáig tétovázom; én pedig azt gondoltam: végülis, miért ne tehetném ezt meg neki?

Kölykök voltunk még; fiatalok, szabadok. Egyetlen hatalmas játék volt az élet. Csak pár sor, csak egy név; fehér papír és sötétkék tinta – mit számít? Kiolvassa majd a könyvet, aztán felteszi a polcra, és megfeledkezik róla. Esetleg előkerül majd tíz év múlva – lefújja róla a port, felüti a fedelet, és elmosolyodik azon, amit talál. Miért venném el tőle ennek a mosolynak a lehetőségét?

Aláírtam a bejegyzését, ahogy kérte.                     

-          Köszönöm! – mondta egyszerűen, amikor visszaadtam a könyvet; aztán félig tréfásan, félig komolyan azt kérte: - Vigyázz majd a bátyámra.

Nem tudom, miért, de megborzongtam. Talán a gesztenyefák közé surranó késő délutáni, hűvös szellő tette.

Arra gondoltam: ha nem is pontosan olyan értelemben, ahogy azt Sophie gondolja, de sejtem, mire kér, és ezzel is úgy voltam, mint az imént az aláírással: miért is ne? Nem ártok vele senkinek.

A jelenet komoly drámaiságát enyhítendő, színpadias mozdulattal esküre emeltem a kezemet: az egyiket a keblemre fektettem, a másikat az égre mutató ujjakkal felfelé fordítottam.

A szívemre, az Istenre.

-          Sem magamnak, sem másnak nem fogom megengedni soha, hogy bántsa őt, és amennyiben módomban áll, ezt mindenáron, a saját boldogságom árán is megakadályozom – ígértem.

Talán tényleg angyal volt, nem emberi lény.

Egyszerű halandó nem érte volna el, hogy ez legyen az egyelten esküszó az életemben, amihez mindenekfelett tartani fogom magam.

*demoiselle: fiatal hölgy, kisasszony (fr). Tulajdonképpen ugyanaz, mint a Mademoiselle, csak birtokos nélkül.