Kedves ellenségem 7.˝Dallie, elpirultál!˝ 

Nem tudtunk róla, de azon az estén különös barátságféle vette kezdetét hármunk között.

Sophie bejött velem az öltözőbe, és illedelmesen hátat fordítva ugyan, de szóval tartott, amíg gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Közvetlenül, elfogulatlanul, tiszta szívből beszélt, mintha mindig ismertük volna egymást. Esküdni mertem volna, hogy nem csak velem ilyen: kedvessége, imádnivaló bája nem belénevelt etikett, hanem veleszületett jellemvonás. Igazi kis angyal volt, de nem afféle elkényeztetett, rózsaszín királykisasszony módjára, hanem olyan ember természetes belső tartásával, akinek áldott tulajdonságai a lényéből fakadnak. Az a típus volt, aki ha esős napon elmosolyodik, hát kibújik a Nap a felhők mögül, hogy visszamosolyogjon rá; az a típus, akit akkor is szívesen látsz, amikor gyomorbajos kedvedben vagy, és a pokolra kívánsz mindenki mást.

Mondandója nagyrészt arról szólt, amit már magamtól is sejtettem: imádott fivére nemlétező magán- és társasági életéről, és arról, hogy mennyire örül neki, hogy Leon végre érdeklődést mutat egy másik ember iránt.

-          Tudod, ez mindig nagyon nehezen ment neki – mondta. – Nem az a hűde közvetlen figura, és amilyen életünk volt, az sem segítette, hogy azzá váljon. Mindig mindent ő intézett, ami a hivatalos ügyeinket illeti, úgyhogy nagyon észnél kellett lennie; a felnőttek meg mindenütt akadékoskodtak vele, merthogy fiatalkorú. Ja, és rengetegszer próbálták átverni, ugyanezért. Ilyen tapasztalatokkal persze alapból képtelen bizalommal fordulni mások felé. Sosem barátkozik senkivel; arra pedig még nem volt példa, hogy egy lányra szemet vetett volna. Volt már barátnője, de csak azért, mert az a lány nagyon hajtott rá.

-          És mi lett vele? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát… Nem bírta, hogy Leon nem kísérgeti minden este haza. Azt mondta, ő nincs kisegítve azzal, hogy havonta egyszer találkozhatnak. Pedig ez hülyeség; ha lett volna egy kis türelme, Leon is másképp állt volna hozzá. De ő mindent akart, azonnal, így meg persze, hogy nem jött össze. Képtelenség átszervezni az egész életet két nap alatt, csak hogy neki ˝meglegyen˝ az a fiú, akiért minden lány bolondul. Az utolsó csepp az volt, amikor azt mondta, hogy mégiscsak felháborító, hogy cirkuszba kell mennie, ha látni akarja bátyámat. Leon azt felelte, hogy szokjon hozzá, mert ezentúl kizárólag a cirkuszban fogja látni; és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

-          Nem szívbajos a tesód – vigyorogtam. – Úgy látom, nem bánik túl kesztyűs kézzel a burokban született hercegkisasszonyokkal.

-          Látod, ezért tetszel neki – mondta, s mivel háttal állt, mimika híján bólogatva adott nyomatékot szavainak. – Te nem vagy az az elkényeztetett virágszál.

Rajtam volt már a pólóm, úgyhogy könnyedén megérintettem a vállát, jelezve, hogy megfordulhat. Így tett tehát. Óriási, halványszürke szeme bizakodón rám ragyogott.

Most mi a csudát mondjak neki? Leon és én – ebből sohasem lesz semmi, de ha most ezt kerek-perec megmondom, azzal egyrészt csalódást okozok, másrészt tiltakozásra késztetem. Hogyan fogalmazzak, hogy megértse…?

-          Sophie – kezdtem óvatosan –, nem hinném, hogy tényleg tetszem neki, és az igazat megvallva magam sem vonzódom hozzá különösebben. Nem tudom neked megindokolni, hogy miért, de sajnos így van. Bátyád nagyon… vonzó fiatal férfi, de roppant önérzetes is. Nos, én is az vagyok. Ő nagyon elfoglalt, és én is az vagyok; határozott, céltudatos srác, aki nagyon tudja, mit akar az élettől, én pedig szintén. Azt hiszem, túlságosan hasonlítunk egymásra. Csak… bántanánk egymást, érted?

-          Annyira hasonlítotok, hogy olyan vagy, mintha őt hallanám – nevetett. – De én tudok valamit, amit ti nem, nagyokosok. Láttam, hogyan néztek egymásra!

Sóhajtva belebújtam a farmeromba. Mégis, hogyan néztünk egymásra? Maximum némi árnyalatnyi elismeréssel, amit egyikünk sem vallott volna be soha; ami inkább szólt a másik szakmai tudásának, mint személyének, és amit ez a csepp tündér tökéletesen félreértett. Hogyan is értethetném ezt meg vele, anélkül, hogy megbántanám?

Inkább lehajoltam, és úgy tettem, mint aki kizárólag a cipője bekötésére koncentrál.

Utána szusszantva felegyenesedtem, és vállamra kaptam a tatyómat.

-          Mehetünk – mondtam.

Sophie még mindig kuncogott. – Dallie, elpirultál!

-          Micsoda?! Az kizárt! – tiltakoztam tréfásan, és máris kifelé indultam.

-          De igen, de igen, láttam! – kacagott.

-          Gyere már – biztattam a vállam felett hátraszólva –, mert kikapunk a Nagyfőnöktől!

Valósággal menekültem a szépséges, gyöngyház hajú, röntgenszemű tündérboszorka elől. Hátam mögött szaladós léptek koppantak és csilingelő nevetés gyöngyözött. Nekem is nevetés kaparászta a torkomat, miközben arra gondoltam: hiszen úgy viselkedem, mint valami idétlen kölyök – de olyan jó!

Leon a folyosó végén várt ránk, és tartózkodó mosollyal díjazta lányos érkezésünket, majd úriemberesen nyitogatta előttünk az ajtókat. Nem volt épp szószátyár kedvében, de nem is vártuk ezt tőle. Cseverészve mentünk a járdán egymás mellett, és ő csendben, halk léptekkel jött mögöttünk – magas, néma árnyék –, és valószínűleg örült, hogy nem kell társalognia. Hálából még akkor sem szólt közbe, amikor Sophie romantikus olvasmányaira terelődött a szó; de éreztem tekintetét a hátamon – vagy csak érezni véltem? Húgára néztem, és a sorsra gondoltam. Ha Sophie nem indult volna aznap a könyvtárba a limonádéjáért, talán sosem találkozunk… most meg itt vagyok velük, és magam sem értem, mivel érdemeltem ezt ki.

Nem volt hosszú az út a buszmegállóig, de ezalatt Sophie meggyőzött, hogy ha már cirkuszba nem akarok menni, legalább egy próbájukat nézzem meg. Na jó, az igazság kedvéért be kell vallanom: nem kellett sokáig győzködnie. Ekkorra már több szóbeszédet is hallottam róluk és a gyakorlatról, amivel a Cirkuszfesztiválra készültek; a legtöbben babonás tisztelettel emlegették az Angyalok Táncát, és megesküdtek mindenre, hogy lehetetlen végrehajtani. Jelentőségteljes pillantások röpködtek akkor is, ha pusztán az Oswald testvérekre terelődött a szó Angyaltánc nélkül; ilyenkor azok, akik látták már őket dolgozni, elképesztő dolgokat meséltek róluk.

Persze nem csak ezért érdekeltek. Egyszerűen jól éreztem magam velük, és szívesen igent mondtam, amikor Sophie meghívott a próbára.

Néztem mosolygó, reménykedő szemeit a meleg szeptemberi estében, és éreztem, mekkora felelősséget ró rám a bizalma… De lehetetlenség volt nemet mondani neki, és nem is akartam volna.

Amikor megérkezett a buszuk, Sophie a legnagyobb meglepetésemre hirtelen hozzám hajolt és arcon csókolt, aztán gyorsan felszállt a buszra. Döbbenten néztem utána, és a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy két futó találkozás után miért választott barátnőjéül – és miért épp engem, amikor holtbiztos, hogy nálam jóval szeretetreméltóbb lányokkal is találkozott már?

Nem volt időm felocsúdni a meglepetésből. A következő másodpercben Leon magasodott fölém. Riadtan néztem rá: csak nem akar ő is megcsókolni?!

Szerencsére nem akart. Kissé közelebb hajolt hozzám, de arca kifejezetten fenyegető volt, és gyönyörű, ívelt vágású szeme dühösen összehúzódott. Villant és vágott az a tekintet, mint a penge.

-          Ha csalódást okozol neki… - kezdte, majdnem sziszegve.

Magam sem tudtam, mit teszek; gondolkodás nélkül, spontán cselekedtem. Kinyújtottam a kezem, és szájára fektettem ujjaimat, jelezve: még a gondolatát is visszautasítom annak, amiről beszél. Értette, amire gyors, határozott mozdulatom utalt: láttam a szemén – mégsem engedett; nem moccant, csak nézett hidegen. Ez a tekintet nem dekázgatott, nem tétovázott, nem értékelt feltételes módban; ennek egyetlen közlendője volt: nem hibázhatsz, mert akkor véged.

Tudtam, saját magáért sem harcolna olyan gyilkos erővel, mint a kicsiért, és szokatlan, gyengéd melegség futott át a szívemen. Legszívesebben átkaroltam volna a nyakát, erővel, könyökhajlatból, ahogy a barátok, és jól összekócolva a haját, biztosítottam volna, hogy előbb ugranék a busz elé, mint hogy megbántsam a húgát.

De hát - úgysem hitte volna el.

Így aztán nem tehettem mást, mint hogy keményen, határozottan néztem a szemébe, és igyekeztem nem zavartatni magam ajkai melegétől a kezem alatt, valamint nem felvenni azt a bizonyos párbajkesztyűt.

-          Tűnés, szépfiú – vicsorogtam rá barátságosan. – Elmegy a buszod.

-          Minek neveztél?! – hüledezett, amikor elvettem a kezemet a szájáról; közben viszont már az utolsó utas szállt fel a buszra, és én sürgetően intettem:

-          Menj már, Leon…!

Mondott volna még valamit, de aztán meggondolta magát. Talán arra gondolt: holnapután is ráér kitekerni a nyakamat.

-          Vasárnap megbeszéljük, Danielle – mondta, és választ sem várva a buszhoz lépett.

Mit mondhatnék?! Kezdtem megérteni Sophie neszólítsígy – fóbiáját.

Nem beszéltünk meg semmit vasárnap; ahogy sejtettem, az egész csak arra volt jó, hogy övé lehessen az utolsó szó.

Viszont csodálatosak voltak a szeren.

Nem főpróba volt, úgyhogy nem zenére dolgoztak; szédítő és kísérteties volt elnézni, ahogy néma csendben, legalább hét méter magasan lendülnek, vetődnek, szárnyalnak a levegőben, olyan magától értetődő, magabiztos mozdulatokkal, mintha a mélység alattuk illúzió lenne csupán. A káprázatos előadás láttán az ember önkéntelenül arra gondolt: Úristen, ha ez csak egy egyszerű próba, milyenek lehetnek élesben?!

Elvarázsoltan, elveszetten ácsorogtam a terem szélén még akkor is, amikor jó másfél óra múlva befejezték a gyakorlatot, és a hálóba ugrottak. Távolról, valami sűrű ködön át hallottam a hangjukat – Leon mondott valamit, a kicsi pedig nevetett –, azután felém indultak, én pedig úgy bámultam rájuk, mintha nem is evilági lényeket látnék.

-          Ez… fantasztikus volt! – nyögtem, amikor odaértek hozzám. – Köszönöm, hogy láthattam.

-          Mi köszönjük, hogy eljöttél – hajolt meg Sophie.

-          Nos, azért vannak még hiányosságok – mondta Leon. – Sophie valamivel könnyebb, én meg kissé magasabb vagyok, mint kellene; elég sokat kell emiatt korrigálnunk.

-          Esküszöm, semmi ezzel kapcsolatos rendellenesség nem látszik a gyakorlaton! – kerekítettem rá a szememet.

-          Nem, lentről nem – mosolygott. – Nem is annyira esztétikai, mint inkább biztonsági kérdés. Tudni kell ellensúlyozni az eltéréseket, mégpedig tökéletesen; mert élesben háló nélkül dolgozunk. – Szinte mellékesen mondta mindezt, egy olyan gyakorlatról, amelyhez bizony még a legjobbaknak is fel kellett kötni a nadrágot, ha meg akarták csinálni; azután lenézett húgára. – Futás zuhanyozni, Sophie, mert megfázol.

Most én kísértem tehát az öltözőbe Sophie-t. Amint egyedül maradtunk, roppant fontos dolog közlésvágyától csillogó szemmel felém perdült.

-          A szokástól eltérően ma délután tanultunk holnapra, hogy az esténk szabad lehessen – mondta sokat sejtető hangsúllyal. – Szerinted mit jelent ez?

-          Nem tudom – nevettem rá. – Ennyire azért még nem ismerlek benneteket, hé.

-          Jól van – mondta nagylelkűen –, segítek. Eddig egyszer fordult csak elő, hogy Leon igyekezett szabaddá tenni a hétvégi estéket, és ez akkor volt, amikor barátnője volt.

-          Értem! – bólogattam, mint aki tényleg mindent ért. – Nyilván újra talált egy lányt, aki felkeltette a figyelmét. Nagyon örülök neki, Sophie.

-          Az rémes, milyen értetlen tudsz lenni! – forgatta a szemét. – Te vagy az a lány! Ma holtbiztos, hogy meghív valahová, de legalábbis hazakísér…

-          Sophie, kérlek! – szakítottam félbe álmodozását. – Ne haragudj, de meglátszik, hogy imádod a limonádékat…

-          Naa, már te is kezded?!

Megint ott tartottam, hogy mit mondhatnék neki? Azt mondta, látta, hogyan nézünk egymásra… Azt viszont nem látta, hogyan néztünk egymásra rögtön az elején, amikor kapásból elsőre sikerült visszavonhatatlan benyomást tennem a bátyjára. Azt sem látta, hogyan nézett rám Leon, amikor olyasmit kérdeztem, ami számára már magánügy-kategória volt, és azt sem látta, hogyan nézett rám pénteken este a buszmegállóban. Nem tudhatta, amivel én tökéletesen tisztában voltam: Leon és én maximum barátok lehetnénk, aminek mellesleg a fiú emberkerülő természete miatt megintcsak igen kicsi az esélye.

Nem szólhattam egy szót sem: nem okozhattam neki csalódást.

-          Menj már fürödni – kértem –, különben max az orvosi ügyeletre lesz meghívónk; neked azért, mert nagyon meg fogsz hűlni, nekem meg azért, mert a bátyád nekem fog valami nyolc napon túl gyógyulót okozni érte.

-          Jól van, jól; fordulj el! – legyezett felém méltatlankodva. – De ha bejön, amire gondolok, jössz nekem egy új romantikussal!

-          Az a minimum – nevettem.

Esküszöm, tényleg nem gondoltam volna, hogy a következő találkozónk oka igenis az lesz, hogy beváltva adott szavamat, könyvet venni indulok Sophie-nak.