3.      Ha nem tudod, nem fáj

Ezek után Odile- lel persze, hogy nem a kedvenc szerzőnk új könyvének tartalmáról beszélgettünk – ó, dehogy! Pontosan olyan vihogós, sutyorgós, ˝izgi˝ pletyizésbe kezdtünk, amit olyannyira megvetettem.

Természetesen emiatt is a langaléta kirakatbábut hibáztattam, akiről a nevén kívül annyit tudtam, hogy tenyérbemászóan, undorítóan jóképű – pont az a típus, akitől a magamfajta vagány, fiús csajoknak kinyílik a bicska a zsebében. Mégis, hogy jön ahhoz, hogy ha csak percekre is, de vihogós kölyöklányt csináljon belőlem?!

-          Honnan a csudából ismered Leont? – fogott vallatóra Odile, amikor leültünk a törzshelyünkre: egy jól eldugott kis zugba a könyvtárterem hátsó részében. – Miért nem mondtad…?

-          Hé, hé, nem ismerem, rendben?! – emeltem fel a kezem. – Csak összeszaladtunk itt az előtérben, tök véletlenül egymásba rohantunk, ennyi.

-          Affene, hogy velem nem bír ilyesmi történni…! Bezzeg te csak úgy összefutsz Párizs legmenőbb pasijával! Öregem, a Claude Bernard- ban minden csaj érte bolondul, és te még csak hírét se hallottad?!

Valóban, mintha hallottam volna valamit rebesgetni pár új diákról, még tavaly, félév után; de nem a mi sulinkba jártak. Jó, az École Claude Bernard elég közel van a sulinkhoz, de hát most vakáció van – ki a csuda foglalkozik sulis ügyekkel?! Az pedig, hogy ˝menő pasi˝, egyébként is kizárta volna Leon Oswaldot az érdeklődési körömből, mivel azt tartottam, hogy elsősorban nem villogni kell egy pasival. Legyintettem is Odile- nek, hogy nem érdekel a szépfiú.

-          De Sophie, hát előtte le a kalappal! Minimum három őstehetség veszett el benne – nevettem. - Mesélj, honnan ismered őt?

-          Tudod, nem laknak túl messze tőlünk – kezdte Odlie –, és Sophie- val szoktunk is találkozni. Kedves ismerős. A belváros peremén béreltek lakást, és Sophie el szokott jönni abba a parkba, ahová én is járok olvasni, sétálni…

-          Úgy érted, a szüleik béreltek lakást – okoskodtam; de meg is bántam hamar.

-          Te tényleg nem tudsz semmit! – kerekedett rám Odile ibolyakék szeme. – Nincsenek szüleik. Árvák.

Egy hosszú pillanatig hökkenten, komolyan bámultam rá.

Odile tekintetén látszott, hogy azt várja: most majd hanyatt esem a fantasztikus infótól, és azonnal gyászba borulok, de legalábbis fekete karszalagot öltök együttérzésemben.

Nem tettem ilyesmit; a szemem sem lett könnyes. Viszont, ha nem is látszott, igenis együttéreztem. Nagyon szerettem a szüleimet, és pocsék volt belegondolni, hogy milyen lenne, ha elveszíteném őket; és milyen érzés lehetett az Oswald testvéreknek teljesen egyedül maradni a világon, ilyen fiatalon.

-          Várj, ezt nem értem – mondtam aztán. – Leon tutira nincs még tizennyolc; viszont, ha nem intézetben élnek, és nincs élő hozzátartozójuk, akkor kirendelt gyámjuk kell hogy legyen.

-          Elvileg van is, Sophie mondta. De csak papíron. Leon nem akart semmiféle kötöttséget senkivel, ezért valahogy megegyezett a gyámjukkal, hogy ne másszon bele az életükbe. Cserébe ők ketten példás életet élnek, szép csendben végzik az iskoláikat, és időközönként engedelmesen megjelennek a gyámhivatalban a ˝nevelőjük˝ oldalán, ahogy illik, nehogy szó érje a ház elejét.

-          Agyam eldobom – suttogtam meglepetten. – Na és a piszkos anyagiak?

-          Leon nem engedte – mondta Odile rajongástól fűtött hangon. – Az államtól gyermekgondozási támogatás címén befolyó összegeket egyfajta fizetségül szánta a nevelőjüknek, a szabadságukért. Szép nyugisan, fű alatt kivárja azt az egy-két évet, amíg nagykorú lesz. Az idő neki dolgozik, mert elég rövid, ő pedig elég dörzsölt ahhoz, hogy bárkit meggyőzzön. Babám, ez a srác egyszer akkora üzletember lesz, hogy a fal adja a másikat! Jobb, ha tőlem tudod: ő tartja el magukat!

-          Mégis, miből? Csak nem reklámújságoknak modellkedik? – emeltem fel az orrom.

Inkább gúnyolódtam, csak be ne kelljen ismerni, hogy igenis valamiféle óvatos tiszteletet mozdítanak meg bennem a hallottak.

-          Utolsó dög vagy, Dallie, vedd tudomásul – biggyesztett Odile. – Semmit sem tudsz, de azért cikized őket!

-          Jól van, nyugodtan sértődj meg, Mademoiselle Leonfan – intettem nagyvonalúan.

-          Van miért felnéznem rájuk, és ha kilátnál a felfuvalkodott önérzeted mögül, te is ezt tennéd!

Na, ezt bírtam Odile- ben. Ő aztán nem habozott a fejemhez vágni, ha nem tetszett neki valami; én pedig ebben a hazug, jópofizós, viselkedős, felszínes világban mást sem értékeltem jobban, mint az őszinteséget.

Ártatlan cicaszemeket ragyogtattam rá. Naa, hisz ismersz! – sugároztam felé.

-          Ha leállok meaculpázni, elárulod végre a Szent Titkot? – könyörögtem.

-          Az Oswald testvérek igenis keményen megdolgoznak a kenyerükért. Légtornászok, méghozzá eléggé népszerűek; de persze te ezt sem tudod, mert alapból visszautasítasz mindent, amit mások szórakozásnak tekintenek! Mibe, hogy kibicsaklana a gyönyörűséges lábad, ha be kellene lépned a cirkusz kapuján?!

Na tessék, a barátnőm komolyan berágott rám. Még egy óra sem telt el, mióta találkoztunk, de máris azt kívánom: bár sose láttalak volna, Leon Oswald!

Nem, nem gondoltam bele, milyen lehet így élni tizenévesen, mint ők. Melyik tini látja, érzi ezt át teljes mértékben? Most őszintén. Mindenkinek a saját sorsa a legnehezebb, és csak ritkán érzi át teljes empátiával másokét. Hozzá van szokva, mert látja, hogy anyuja hazajön este fáradtan, és még akkor áll neki főzni; neki magának csak annyi dolga van, hogy megegye, amit elé tesznek, és aztán elbilleghet valahová a haverokkal: elvégre megérdemel egy kis kikapcsolódást, hisz egész nap tanult! Vagy épp halálos beteg: fekszik az ágyban, és titkon örül, mert most még tanulni sem kell; és ha látja sem mindig furcsállja, hogy bezzeg anyja, apja alkalmasint 38 fokos lázzal is dolgozni jár.

Nem, akkor még nem gondoltam bele, milyen lehet az Oswald testvérek élete. Nem tudtam még, hogy idejük halálpontosan be van osztva, kétszer annyit élnek, mint a kortársaik, és egy-egy jó könyvre, vagy egyéb kikapcsolódásra max havonta- kéthavonta egyszer jut néhány szabad órácskájuk. Nem tudtam, hogy egy átlagos nap náluk úgy néz ki, hogy reggeltől kora délutánig suli, délután edzés, este a legtöbbször előadás, és éjjel tanulás. Nem tudtam, hogy Sophie profi módon főz, méghozzá néha több napra előre, hogy legyen mit enniük, mert őeléjük bizony senki nem teszi oda a kész ételt. Nem tudtam, hogy Leon felnőtt férfi módjára tartja kézben az életüket, szelektálja és besorolja az előadásokat, amelyekre felkérték őket, építi a koreográfiát, és szaladgál a hivatalos ügyek után – mindezt pedig az iskola, a tanulás mellett. Nem gondoltam bele, milyen lehet, ha néha, csendes pillanatokban elmereng húga szépségén, és talán arra gondol: édesanyjukra hasonlít; vagy mit érezhet, ha megbetegszik a kicsi, és neki hajnali négykor kell a hideg éjszakában orvosért rohanni, miközben kénytelen egyedül hagyni a beteget. Nem tudhattam, milyen érzés, ha hiányoznak elveszített szerettei, és miközben húgát vigasztalja, őt nem vigasztalja senki; fájdalmát még csak ki sem mutathatja, hogy ne növelje vele húgáét.

Persze, mindezeket, ha nem is tudtam felfogni, legalább gondolhattam volna; de, amint már említettem, csak egy kölyöklány voltam: önző, beképzelt kis fruska, aki azt hiszi, mindent tud az életről.

Nem álltam le bűnbánatot tartani, és mélységesen szégyellni magamat. Nem nekem kellett a tanulnivalón és a vizsgaidőpontokon kívül ezerféle időt, pénzt, különféle okmányok lejárati idejét, és húgom gyógyszerérzékenységét fejben tartani. Nem nekem kellett két személyre vásárolni, főzni, és perfektnek lenni abból, hogy melyik áruházban olcsóbb a liszt, a tej, a húsfélék és a takarítószerek. Nem nekem kellett bősz oroszlánként küzdeni, hogy ne zárjanak intézetbe; nem nekem kellett meggyőzni a mindentudó felnőtteket, és kijátszani a fiatalkorúakra vonatkozó szabályokat, csak hogy szabadon élhessek; nem nekem kellett elszámolnom olyan események vonzatairól, amelyekről nem tehettem. Mindezektől, mint oly sok hozzám hasonló, egészséges családban élő tinit, megkímélt az ég: én csak a saját életemről tartoztam gondoskodni, és szüleimnek köszönhetően arról is csak részben.

Nem voltam viszont hülye – azt nagyon is megértettem, hogy annak, amit a ˝szépfiúról˝ pusztán a megjelenése alapján feltételeztem, semmi valóságalapja nincs. Ha az ember egy picit is használja a józan eszét, be kell látnia: ilyen életmód mellett teljesen kizárt, hogy valaki a tipikus aranyifjúk könnyed, gondtalan életét élje. Folyamatosan be van táblázva, tehát egyszerűen nincs ideje arra, hogy lányok után szaladgáljon; ami pedig a gondtalanságot illeti, az lehetetlen, hiszen életüket sínen tartani és húgáról gondoskodni nyilván nagyon felelősségteljes feladat…

Mégsem ébredtem rá, micsoda kiváltságban részesültem, amikor az a halványszürke szempár megállt rajtam, és fogalmam sem volt, mit veszítettem, amikor, ha csak félreérthetetlen tekintetekkel is, de visszautasítottam.

Felfogtam, amit az Oswald testvérekről hallottam, és beépítettem általános ismereteim közé; de nem csináltam belőle gondot magamnak.

 Beláttam, hogy tévedtem Leonnal kapcsolatban; de hát mindenki tévedhet, nem igaz? Mivel pedig közelről nem ismertem őket, nem időztek náluk a gondolataim túl sokat: legnagyobb problémám nem ők voltak, hanem az, hogy Odile haragszik rám, és annak, hogy kibékítsem, az volt az ára, hogy cirkuszba megyek vele.