2. Fejezet

Mégis meg kell próbálnom. Ez a bizonytalan rettegés rosszabb, mint a jeges
fájdalom bizonyossága. El kell mondanom - érzek. El kell mondanom - mit érzek...
Legalább tudni fogom, hogy angyalként felvisz magával az egekbe, vagy a pokol
legmélyebb bugyraiba, a halálba taszít...

Itt áll, velem szemben. Az alkonyodó, néptelen tengerparton. Most mi vagyunk
csak, ketten. A szemébe nézek. A kavargó érzések, amiket kiolvasok, az én
szemeim tükrei. Ugyanazt látom bennük, mint amit én érzek...
Döbbenetem nem ismer határokat...
Ő... szeret engem?! Egészen eddig az ellenkezőjét hittem. Most meg kell
bizonyosodnom... A rettegést már elsöpörte az elemi erejű érzés, amit lelke
tükrében láttam. Leráztam magamról a félelem bénító láncait, és megmozdultam.
Lassan nyúltam felé, mintha csak egy látomást látnék, amely az első érintésemre
szertefoszlik.
Aztán ujjaim megérezték arcának bársonyos bőrét, lágyan leomló selymes haját...
Nem, ez nem egy tűnékeny látomás, ez maga a VALÓSÁG!
Közelebb húzódtam hozzá, miközben végig a szemeit néztem. A vaázslatos szemeket,
melyekben elvesztem... Lágyan karoltam át, és nem taszított el magától. Azután
ajkaink közeledni kezdtek...
Magamnak is féltem bevallani, mennyire sokat jelent nekem.
Csókja olyan, mint a sivatagban szomjazónak a forrás. Maga a vágy, a perzselő
szenvedély tüze...

Elvesztem... Soha többé nem akarlak elengedni magam mellől! Aztán megszólaltam:
- Szeretlek,Sora!
Ő válaszolt nekem. Válasza felrepített az égig, a végtelen boldogságig...
- Én is szeretlek, Leon!