1. Fejezet

Kemény anyagból vagyok. Testem kő. Rideg szívem érzéketlen. Nem lágyítja meg sem
szenvedés, sem szeretet. Elzárkóztam előlük. Lelkemet a fájdalom kínzó börtönébe
zártam, majd mélyen magamba temettem.A titkos rekesznek - mely lelkem roncsait
őrzi - a kulcsát elhajítottam magamtól. Nincsenek érzelmeim. Már nem kellenek.
Tekintetem mindenkit megfagyaszt, aki közeledni merészel.
Monoton egyhangúságban morzsolom napjaimat. Minden nap megteszem, amit tőlem
elvárnak. A siker nem okoz örömöt. Körülrajonganak, de nem érdekel. Arcomon
kiismerhetetlen, lusta félmosollyal figyelem őket. Szánalmasak.
Én vagyok a király. Mindent megkapok, de nem tudok tőle boldogabb lenni. Hozzám
nem ér fel senki. Magam akartam így...
Vagy még sem?!
Mégis más vagyok, mint amivé válni akartam? A rideg valóség rémálmától menekülve
kőkemény álarcot vontam magam elé. Lehet, hogy számomra ez már nem menekvés,
hanem egyre súlyosabb teher?

Újból megsebeztek. Fájdalmat és kínokat okoz. Gyötrődöm. Szívem kemény
jégbörtönének valaki megtalálta elhajított kulcsát...
Már résnyire kinyitotta a titkos rekesz ajtaját. Rettegek. Félek onnan kilépni,
félek, hogy érzelmeim átveszik fölöttem az uralmat.
Ha meglátom, belül reszketek. Ha hallom hangját, szívem megremeg, tekintetében
elveszve pedig őrült táncot kezd járni, vadul dobogva szabadulni akar. Újból
érzek... Mi történt velem? Olyan édes gyötrelem...

Arcomat szerencsére takarja az álarc. Hideg tekintetemben néha már más is
megvillan... Jaj, csak el ne áruljon!
Ridegen titokzatos álcám egyre jobban szertefoszlik. Már csak a félelem tartja
össze. A félelem, hogy Ő nem úgy érez, ahogy én. A rettegés, hogy a fájdalom
jégbörtönéből éppen most szabadult szívemet összeroppantja...

Én azt már nem tudnám megint a szfinx álarca mögé rejteni. Abba belehalnék...