|
Életed hídjai
Sren 2007.09.14. 23:15
Napkelte
Hosszú idő telt el a kegyetlen vágy szorításában.
Azt kell mondanom, hogy viszonylag rövid kapcsolatunk s még rövidebb házasságunk alatt sohasem kívántam még férjemet ennyire; pedig hát mindigis elemésztő hatással volt rám.
Ahogy öleltem reszkető testét, és éreztem a lélegzetvételét a hajamban, karját a derekamon, olyan erővel kísértett a vágy, hogy a legnagyobb esztelenségre is képes lettem volna. Arcom az álla alá simult... és képtelen voltam megállni, és ajkamat óvatosan, hosszan a kulcscsontjára simítottam. Éreztem ütőerei lüktetését, és azt, hogy halkan felnyögve összerándul - talán lázálma volt, és azért, de lehet, hogy érintésem miatt; mindenesetre ez elég volt ahhoz, hogy holtra rémítsen, és megjöjjön az eszem végre.
Az Istenért, Sora, megőrültél?! Férjed profi artista, akinek vérében van a dualitás, és ezzel együtt az, hogy bárhogyan, bármikor, legmélyebb álmában is érzi társa minden rezdülését; ráadásul ő Leon Oswald személyesen, és ez már önmagában is mindent elmond róla! Fél kézzel tép szét, ha felébredve megtudja, hogy határozott kívánsága ellenére cselekszel, és nem is akármilyen kényes ügyben!
Tűnés innen, mert ennek rossz vége lesz!
Vártam néhány percet, hogy álma amennyire lehetséges, elmélyülhessen; és amikor éreztem, hogy megnyugszik, és a millió takarónak és a testmelegnek köszönhetően reszketése is csillapodni kezd, nagyon lassan, óvatosan megkíséreltem kibújni a karjai közül. Lábamat leemeltem combjáról, és a keze után nyúltam, hogy gyengéden eltávolítsam derekamról; ám ekkor felsóhajtott, és öntudatlanul közelebb vont magához. Megdermedtem; ugyanakkor Leon mozdulatának köszönhetően egy hosszú hajtincse az arcom és a válla közé csúszott, és csiklandozott.
Életemben először elátkoztam a káprázatos sörényét!
Láza miatt eléggé nyugtalanul alszik; ha most megmozdulok, arra riad fel, ha nem, akkor testem merev tartása és a levegőben pengő feszültség ébreszti fel.
Szándékosan, majdhogynem erőszakkal ellazítottam izmaimat, miközben igyekeztem lélekben felkészülni arra, hogy ez az éjszaka szörnyen hosszú lesz, és a reggel ki tudja, mit hoz majd? Puhán hozzásimultam férjemhez, és könnybe lábadt a szemem... De ahogy teltek a végtelenül hosszú percek a sötétben, lassan oldódni kezdett a feszültség. Leon légzése elmélyült és hallhatatlanná vált, ajka felett veríték ütött ki: őrült ötletem bevált, és láza lecsillapodott valamelyest. Ez elég volt ahhoz, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak; teljes mértékben pedig közelsége simította el fáradt idegeimet. Végső soron, bármi történt is: annak a férfinak a karjaiban feküdtem, aki el tudott kapni, amikor zuhantam; akire bátran rábízhattam az életemet. A puszta jelenléte is kimondhatatlan biztonságérzettel töltött el; és bár még mindig nagyon kívántam őt, a fáradtság és a meleg sötétség is erőt vett rajtam: szemhéjaim elnehezedtek, és pillanatokon belül elnyomott az álom.
Zord, szürke reggelre ébredtem.
Odakint még mindig borongós idő lehetett, mert napfény helyett az esős napok jellegzetes, nyugalmas homálya borult a szobára; idebent pedig Leon szemének eleven felhőszürkéje tükrözte a tompa árnyakat... de ez már minden volt, csak nyugalmas nem.
Rémülten döbbentem rá, hogy álmomban újra átöleltem őt, és lábamat ösztönös, vágyakozó mozdulattal csípőjére kulcsoltam; hogy tenyerem haja melegébe rejtve pihen a hátán, ölem széttárul ágyéka előtt, és egyikünkön sincs egy falatnyi hálóruha sem; és hogy Leon tekintete fájdalmasan vágyakozó, de keserű és csalódott is egyben.
- Leon - hadartam suttogva - , sajnálom, én csak segíteni akartam... ! Lázas voltál, és...
Nem mertem folytatni. Volt egy olyan érzésem, hogy érveim így utólag szánalmas kifogások lennének csupán. Moccantam nagy hirtelen, hogy eltávolodjak tőle, de ő gyorsabb volt: térdem alá nyúlva foglyul ejtett, és szorosan magához ölelt. Éreztem, mennyire kíván; láttam, mennyire dühös.
- A hiba akkor is hiba - mondta rekedten - , ha megvolt a jó okod rá, hogy elkövesd.
- Nem! - jajdultam halkan, ijedten; miközben persze tudtam, hogy de igen, igaza van; hiszen nem tett egyebet, mint hogy egyetlen tökéletes mondatban összefoglalta egész éjszakai vívódásomat. - De ha így van is - korrigáltam könyörgő hangon -, legalább te ne hibázz miattam!
- Nem fogok - ígérte vészjósló-csendesen; és a következő pillanatban könnyedén maga alá fordítva, csípőjének egyetlen gyors, finoman ívelő mozdulatával belémhatolt.
Felsikoltottam a váratlan gyönyörtől, és fellobbant bennem a vágy, de olyan erővel, hogy egy pillanatra egész testem elzsibbadt. Annyira hiányzott, és olyan tébolyultan, bénítóan jó volt őt újra érezni, hogy kis híján a csúcsra repített pusztán csak az, hogy magamban érezhetem.
Nem mozdult. Remegett most is, és pattanásig feszültek hosszú, szálkás izmai; lélegzete akadozva zihált vállam hajlatában. Haja rám borult, és én sokadszor túrtam bele sóváran abba a jégfehér homályba; ölem lüktetve körülfonta őt, és tudtam: ha megmozdul, végem...
- Ezt... bárkitől megkaphatom - suttogta a fülembe. Összecsikordultak a fogai, ahogy lassan, saját teste őrjöngő vágyának is ellentmondva kivonta magát belőlem. - Nekem... A szerelmed kell! - Azzal hirtelen mozdulattal felkelt, és kiment a fürdőszobába.
Egyszerűen magamra hagyott, és én kielégítetlen vágytól izzó testtel, bőrömön még érintése, ölemben keménysége emlékével, mélységesen csalódottan, fúria-dühösen a párnába fúrtam arcomat, és felzokogtam kínomban.
Szinte fájt az a hirtelen gyönyör vele?
A hiánya tízszer annyira fájt.
Megdöbbentett, hogy szavát századrészben megszegve, miattam még hibázni is hajlandó?
Tízszer annyira döbbentett meg, hogy nem, nem hajlandó, még akkor sem, ha neki magának is úgy lenne könnyebb.
Megalázónak éreztem, amit tett?
Miért, neki talán nem volt megalázó az, hogy testemet nekiadtam volna, de a szívemet nem?!
Mindez persze elemi erejű dühömön nem kisebbített, mivel most már nem csak rá: magamra is éktelenül dühös voltam; felültem az ágyon, és tiszta erőből hozzávágtam egy párnát ahhoz az ajtóhoz, amely mögül a tus sistergése hallatszott, ezután pedig újra a puha ágynemű közé dobtam magam, és zokogtam.
Mire odabent megszűnt a hideg víz zubogása, addigra felszáradtak a könnyeim is, és a kegyetlen hisztériától megviselten, fáradtan már csak egyvalamire tudtam gondolni: arra, hogy annyira, de annyira hülye vagyok! S mikor Leon kilépett a fürdőből, nemes egyszerűséggel felálltam és odamentem hozzá, jottányit sem zavartatva magam ruhátlanságomtól. Szégyenlősködjön a fene, kisebb gondom is nagyobb!
Megálltam előtte, és büszkén felnéztem rá.
- Férjem vagy - mondtam neki. - Akkor hát szeress!
Fél kézzel, szelíden átkarolta a derekamat. Hűvös volt a bőre a hideg zuhanytól, hűvös volt a mosolya, de a tekintete nem volt az; a szeme tiszta volt, világos, szinte áttetsző.
- Annak ára van, Madame Oswald - mondta könnyedén. - A szívedet kérem cserébe.
Akkor még mindig dacolni akartam volna vele, vélt igazamért:
- Az árát otthagytam a Hídon; Észak Urának adtam, teérted!
- Holott adhattad volna nekem is, kedvesem - suttogta. - Ha értem adod - kuncogott -, azzal nem sokra megyek.
Elfutotta a könny a szememet, és egy pillanatra mélységesen elkeseredtem. Miért van az, hogy a legjobbnak, legnemesebbnek hitt tetteimről, a legigazabb érzéseimről mindig kiderül, hogy csacska szamárságok voltak?
És mi a bánatos fenéért van az, hogy Leon mindezen még csak fel sem húzza magát különösebben? Mint aki tud valamit... Valami sokkal igazabbat annál, amit én igaznak hiszek.
Ez utóbbi, bizakodó gondolat ellenére rémesen tehetetlennek éreztem magam.
- Elfelejtettem, hogyan kell szeretni, Leon - suttogtam rémülten.
Fölém hajolt, és úgy nézett rám, ahogy a Nap néz a hó alól előbújó tavaszi virágokra; és már meg sem lepődtem halk, magától értetődő válaszán:
- Megtanítalak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
