Tűz és víz
Aini 2007.09.14. 22:04
12. fejezet - Már megint?
Már megint?
Kővé dermedve, megsemmisülten álltam, a nem várt érintéstől bénultan, és bámultam az üres folyosót, ahol még néhány másodperccel ez előtt, Leon vonult végig. Hosszú, fehér sörénye a lámpák fényében csillogva, lebegett utána. Ezt a képet láttam még a szemem előtt, pedig már csak egy régen tovasiklott emlék volt.
- Igaza van. - a sokat sejtető női hang elfoszlatta a képet, és én ráeszméltem, hogy csak az üres folyosót bámulom. Lassan Sallyre emeltem a tekintetem, egyenesen smaragdszín szemeit kémlelve. Pajkos fény csillant macskaszemeiben, féloldalas, cinkos mosolya árulkodott mindenről.
Éreztem, hogy vér szökik arcomba, ami szép piros színt öltött ez által. Gyorsan lehorgasztottam a fejem, és úgy válaszoltam, de szinte már teljesen elfordulva.
- Rendben, akkor megyek is. Jó éjt! - és már tűztem is el a helyszínről.
- Jó éjt! - hallottam még Sally hangját, ami elég volt ahhoz, hogy tudjam: még mindig mosolyog, ha nem máshogy, akkor magában.
Villámsebességgel tűntem el szobám ajtaja mögött. Gyomrom még mindig görcsösen összeszorult, kocsonya módjára remegett az egész testem, és légzésem kissé zihálóvá vált. Nem igazán akartam elhinni, ami történt. Végig az a néhány mozdulat járt a fejemben, miközben gépies módon, monoton mozgással elmentem fürdeni, felvettem a pizsamámat, megmostam a fogamat, és bedőltem az ágyba.
Az arcomon még mindig égetően bizsergett három csík, amit Leon húzott ujjaival. Szinte lüktetett a bőr, ahogy én is végigsimítottam kezemmel a helyét. Még is elmosolyodtam, és az oldalamra fordulva becsuktam a szemem, reménykedve abban, hogy el tudok aludni.
Testem kimerültsége, az erőltetéstől újra meg újra, megránduló izmok, és az elnehezült tompaság lassan elmémre is kihatott. A fáradtság gonosz módon testem-lelkem közé férkőzött, és innen már csak egy pillanat volt csupán, hogy álomba ringasson.
Amint felébredtem, azonnal kinyitottam szememet, és egyenesen a vekkerrel találtam szemben magam. Hét óra harminchat. Még van majdnem másfél órám a megbeszélésig. Mozgolódni kezdtem, alig bírtam egyhelyben megmaradni, mikor eszembe férkőzött a tudat, hogy most minden bizonnyal ki fog derülni melyikünket választja Leon. Nyugalmat erőltetve izmaimra, kicsit végre előásva a tegnap esti emlékeket, eszembe jutott, hogy Sally azt monda: most sikerült legyőznöm Mayt (be kell valljam, a most-szócska egy kicsit gyanakvó érzést keltett bennem, de inkább elsiklottam a dolog felett).
Valóban így van? - a kérdés meglepően kevés ideig foglalkoztatott, ugyanis szinte rögtön áttértem arra a gondolatmenetre, amit szintén tegnap hagytam félbe. Újra meg újra igyekeztem felidézni Sally minden egyes szavát, de nem a tánccal, hanem a saját múltjával kapcsolatban. Minden alkalommal fennakadtam egyetlen, még is véleményem szerint, kulcsfontosságú ponton: „... de útjaink a megérkezés pillanatában szétváltak.” Miért? - ez a dolog, mindennél jobban foglalkoztatott ezekben a percekben. Hajbakaptak volna valami apróságon? De hiszen felnőtt emberekről van szó, nem öt éves gyerekekről. Ha valóban jó barátok voltak, már pedig minden jel erre utal, akkor együtt maradtak volna, de legalább is tartották volna a kapcsolatot. Viszont mivel még az utóbbira sem voltak hajlandóak, valami gubanc lehetett. A kettejük kapcsolatába bekavart valami, különben nem lett volna semmi baj. Ezt meg kell tudnom, de hát megkérdezni illetlenség.
Nyolc óra: ideje lenne kikászálódni. Hajamat igazgatva, és egy ásítás kíséretében léptem be a fürdőszobába. Kis híján sikítottam is egy óriásit, mikor megláttam magam a tükörben, majd a rémület helyébe vidámság telepedett, és elkezdtem hangosan, tiszta szívből nevetni. Nem voltam ilyen vidám, már egy ideje, és most hirtelen saját tükörképemen kezdtem fulladozva vihorászni.
Hajam még a szénakazaltól is rosszabb állapotban volt: a tegnap készített kontyból, kilótott néhány tincs, a fejem tetején össze-vissza állt a haj. Szemem alatt, mellett, felett óriási fekete foltok éktelenkedtek a tegnap érintetlenül hagyott kenceficéktől.
Úgy döntöttem a hajammal kezdek. Kiengedtem, megfésültem, majd ismét copfba fogtam, hogy ne zavarjon, miközben az arcomról próbálom eltakarítani a fekete festéket. Némi krém, vatta és arclemosó, no meg negyed óra felhasználásával, már sikerült is eltűntetni mindent.
Fél kilenckor útra készen álltam az ajtóban. A folyosókon összefutottam Anaval és Miával, akik azonnal odasiettek hozzám.
- Sora, egyszerűen fantasztikus voltál tegnap!
- Simán lemostad Mayt a pályáról! - lelkesedtek, én meg gőzerővel pirultam.
- Köszönöm lányok! Majd beszélünk később; most sietek!
- Ugyan hová? - nézett csodálkozva Ana.
- A főnök irodájába. Lesz még egy megbeszélés. - mondtam még, de szinte már a folyosó másik végéből. Mondhatni menekültem előlük, mielőtt még kitérnek arra a kínos témára, hogy miért is futottam el tegnap.
Megkönnyebbülten sóhajtva léptem ki a diákszálló kapuján, és jó mélyen beszívtam tüdőmbe a sós tengerillatot.
Nézelődve, az elmúlt tíz-tizenkét naphoz képest teljesen nyugodtam sétáltam a Kaleido Színpad felé. Semmi hiszti, sírás, futás, rettegés - persze a Leonnal való találkozástól -, vagy egyéb más dolog, ami jellemző volt rám még tegnap este is, már nem volt bennem. Talán azt mondhatom, hogy még szégyellem is, amit műveltem este. Hogy kerülök most May, Yuri, Layla, és legfőképpen Kalos szeme elé, a tegnapi kis - szó szerinti - kirohanásom után? Sallyvel, illetve Leonnal már tegnap este szembe kellett néznem, persze ez nem azt jelenti, hogy így már annyira könnyű, és feledésbemerült az esemény.
Na nem baj! Reménykedem benne, hogy nem fognak kitérni erre a témára. Elvégre sokkal fontosabb az, hogy ki nyerte meg a kis „párbajt”.
Újfent optimistán gondolkozva léptem be a színpad kapuin, magabiztosan vonultam végig az irodáig, és még a kopogtatásnál sem fogyott el a lendületem.
- Sora! - már éppen nyúltam a kilincsért, mikor meghallottam a csilingelő hangot.
- Jó reggelt, Sally! - mosolyogtam, és közben benyitottam az irodába.
- Jó reggelt! - köszöntünk, most már egyszerre, hiszen ő is beérkezett közben, és a többiek meg már amúgy is mind ott voltak.
- Szervusztok! – motyogta a főnök. Szokásához híven, nem beszélt túl hangosan, vagy artikulálva, csak úgy mintha saját magának mondaná.
Mivel a lehető leggyorsabban túl akartam esni az egészen, egyenesen a megmaradt üres székek közül az egyikhez siettem, és ledobtam magam. Sally is már mellettem volt, és miután összenéztünk, Kalosra emeltük érdeklődő tekintetünket.
Persze mikor beérkeztem, nem kerülte el a figyelmemet May diadalittas pillantása, és magasra emelt orra. Nem értem mire volt jó ez az újabb erőpróba. Már éppen kezdett eltűnni az irigység, a versenyszellem, és még sok minden egyéb, mikor puff... jött Leon ezzel az ötlettel.
- Elkezdenétek végre? - hallottam Sally türelmetlenkedő hangját. Furcsállva néztem rá. Kicsit úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát. Lehetséges, hogy nem akar hosszú távon egy levegőt szívni VALAKIVEL? - persze a feltett kérdés izgatta a fantáziámat, még is Kalosra figyeltem.
- Igazad van, itt az ideje, hogy elkezdjük a megbeszélést.
- Miféle megbeszélést? - nézett értetlenül May.
- Azt hittem eredményhirdetés lesz. - csatlakoztam én is.
- Attól még távol vagyunk, lányok. - vette át a szót Layla. - Ugyan tegnap nagyon szépen teljesítettetek mind a ketten, de ezzel még nem zárult le semmi. - nagy szemeket meresztve figyeltem, hogy mit akarnak még tőlünk ezek után.
- Öt napot kaptok. Két kikötéssel: víz, és partner nélkül. - morogta Leon a sarokból, mellkasa előtt összefont karokkal, a falnak támaszkodva.
- Mi van? - Sally felpattant helyéről. - Normális vagy? Öt nap? - magából kikelve lépett párat Leon felé, aki csupán egyik szemöldökét megemelni volt hajlandó.
- Neked mi a problémád ezzel? Ha jól tudom semmi kötelezettséged nincs a dologgal kapcsolatban. - már alig fél méterre állt Sallytől, és szúrós, átható tekintetével, kicsit gonoszan oldalra húzta a száját. - Akár el is mehetnél.
Hatalmas csattanás, magas sarkú cipő kopogása a parkettán, ajtócsapódás, halálos csönd.
Teljesen ledöbbenve ültem, és levegőt is alig mertem venni, nehogy megzavarjam a légy zümmögését, aki most nyugodtan játszhatta monoton, egyhangú dallamát, amint senki sem volt hajlandó megszólalni az irodában.
- Elárulnád Oswald, hogy ez most mire volt jó? - kelt fel dühösen Yuri.
- Hallottátok a feladatot, elmehettek! - jelentette ki Kalos. Látta már, hogy elszabadulni készül a pokol, amint a Halálisten megsértette a Tündért, aki kedves volt az Ördögnek. Groteszk egy életkép, még is létezik, és itt játszódik le a szemem előtt nap, mint nap, mégsem tudok vele mit kezdeni. Nem értem, nem látom az összefüggést. Egy apró részlet még hiányzik.
Amilyen gyorsan csak tudtam, ki is slisszoltam a folyosóra, és pár sarok után elnehezülten dőltem a falnak. „Akár el is mehetnél.” - gúnyos volt... nagyon, de talán mégsem elég indok egy pofonhoz. Vagy talán csak megint be kéne látnom a történtek mögé? Hova mehetett Sally? Miért borult ki ennyire? És legfőképpen: mi ez a hangulatingadozás kettejük között? - tegnap még semmi baj nem volt. Vagy csak látszólag nem volt semmi baj? Cikáztak fejemben a kérdések, és egyikre sem tudtam, még csak megközelítőleg sem a választ.
A másik folyosóról átszűrődő léptek hangja, melyek irányomba közeledtek, mozdulásra késztettek. Elindultam kifelé a színpadról, már a kapunál jártam, mikor beugrott a megoldás. Olyannyira egyszerű volt, és még is nehéz meglépni, de már nem várhatok tovább.
A lehető legjobban felhasználva memóriám tartalmát, futásnak eredtem, abba az irányba, amerre az elit negyedet, és azzal együtt Sally lakását sejtettem. Némi bolyongás, kérdezősködés, és pár eltévesztett utca után, ott magasodott előttem az üvegfalú építmény. Gyors léptekkel indultam meg befelé, egyenesen a lifthez.
- Kisasszony! - megpördültem a váratlan megszólításra, és miután meggyőződtem, hogy nincs más kisasszony, kérdőn a portásra néztem.
- Igen?
- Elnézést, de megkérdezhetném, hogy kit keres? Bejelentés nélkül ugyanis nem mindenki érhető el.
- Sally Keyt keresem. - válaszoltam, miközben teljesen biztos voltam a dolgomban.
- A hölgy jelenleg nem tartózkodik a lakásában. Reggel nyolc óra körül hagyta el az épületet. - totálisan ledöbbentem, ugyanis abszolút, megrendíthetetlen elképzelésem volt, hogy Sally ide jött, azok után, ami Kalos irodájában történt.
- Azért köszönöm. - mondtam még teljesen megbabonázva, útban az ajtó felé.
- Nincs mit, kisasszony! - távolról hallottam még a hangfoszlányokat, de a következő pillanatban már az utcán ácsorogtam tanácstalanul. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy merre induljak.
Az egyik parkba botorkáltam végül is, de nem néztem, hogy merre megyek. Lekötöttek gondolataim, túlságosan is ahhoz, hogy észrevegyem milyen gyönyörűek a dús lombkoronájú fák, a harmattól csillogó zöld pázsit, vagy a tó felszínén játszadozó napsugarak varázsát.
Leültem egy padra, ami közel volt a csillámló vízfelülethez, éppen ezért nem tudtam sokáig egy helyben maradni. Felkeltem, és letérdeltem a tó partjára. Hosszasan néztem a tükörképem, mikor beugrott az irodai jelenet egy másik része: „Öt napot kaptok. Két kikötéssel: víz, és partner nélkül.” - azon kívül, hogy ez indította el a lavinát, egyenlő volt a következő feladatunkkal. Víz... az abszolút ellentéte a tűznek. Megint felmerülnek ugyanazok, de legalább is hasonló kérdések.
Ezt egyszerűen nem lehet érzékeltetni. Mert a víz nincs önmagában, a folyók, tavak, tengerek, óceánok mind lüktető életet takarnak. És ezt... nem lehet színpadra vinni, elképzeléseim szerint.
Annyira nyugodt a víz tükre, csupán néha-néha zavarja meg a fákról lehulló, és lassan a vízfelszínre eső levél, vagy egy apró szellő.
Ahogy így merengtem, éppen kezdtem elfelejteni idejövetelem valódi okát. Feltápászkodtam, és megindultam a parkban vezető ösvényen. A fák takarásában volt valami. Talán egy játszótér? - gyorsítottam lépteimen, hogy megtudjam. Bárcsak ne tettem volna.
A látványtól sikíthatnékom támadt, pedig annyira még csak nem is volt szörnyű, csupán engem rázott meg. Egy kis elkerített részen homokot szórtak le, és egy fémből készült hintát állítottak a közepébe. Egy szomorú lány ült az egyikben, mezítláb, magas sarkúit arrébb dobva. Hosszú fekete haja ki volt engedve, és egy része arcába omlott. Macskaszemeinek smaragdos színe a semmibe meredt, de nem volt homályos. Nem sírt, csak gondolkozott, és nagyon szomorú volt mindeközben.
Mivel lehet ilyen kegyetlen módon megfosztani egy Tündért a varázspálcájától? Lassan indultam meg felé, és közben könnyek szöktek a szemembe, ahogy elnéztem az arcát.
- Sally... - suttogtam. Rám emelte szemeit, és egészen halványan, gyengén elmosolyodott.
- Tudom, miért jöttél. Nem nyugszol, amíg meg nem tudod. Amíg el nem mondom. - bűntudatosan néztem rá emiatt. - Legyen... de előre szólok: nem leszel elragadtatva attól, amit most fogsz hallani.
|