Ezernyi vérző sebemmel, gyengülő lábaimmal, és szédülő fejemmel mit sem törődve, mint az űzött vad futottam végig a széksorok között. Hallottam a mögöttem hirtelen a széksoronként követő összesúgásokat, mely leginkább az ágról-ágra gyorsan terjedő, mindent elemésztő lángtengerré fejlődő tüzet juttatta eszembe. A tüzet, ami valamikor én lehettem, de a jég megtörhetetlen álarca elüldözte pislákolónak is, aligha mondható lángjaimat.

Hallottam egy-egy hirtelen hátrarúgott szék lábának éles nyikorduló recsegését a padlón, és néha még a nevemet is véltem felfedezni, a hangok kiismerhetetlenségig torzult kavalkádjában. Mégis fejvesztve futottam, előre a belém fúródó tekintetek bűvkörétől kísérve, és minden lépésem után azzal bíztattam magam, hogy ennyivel is közelebb vagyok az ajtóhoz.

Utolsó energiatartalékaimat felhasználva, nehézkes, szétesetten himbálózó mozgással, testsúlyomat is beleadva löktem ki a kétszárnyú ajtót. Egy pillanatra még megálltam, csupán egy szusszanás erejéig, hogy új erőt gyűjtsek a szobámig vezető útra, majd ügyetlenkedő, suta léptekkel valami futásfélét igyekeztem produkálni. Szememet bántotta a folyosón fogadó fényáradat, ami olyan gyérnek, és semmit sem érőnek mutatkozik, egy jól sikerült előadás után, mikor lelkedből áradó fényed, és örömöd csillogása, ezerszer szebben és nagyobb erővel ragyog, mint a lámpák. De most, mikor sötét semmi átkát húztam magam körül, még ez is soknak látszott.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy magas sarkúban nem fogok messzire jutni, akárhogyan is próbálkozom, így még egy pillanat tétovázásra adva fejemet, lecsatoltam a cipőket, és ujjaimra akasztva cipeltem magammal tovább az úton. Ez is oly nagy tehernek tűnt most, pedig szinte súlya sincsen.

Kétségbeesetten váltottam nagyobb tempóra, mikor lépteket véltem hallani hátam mögül. Tovább üldöztek, pedig én már a versengést is feladnám szívesen, csak hagyjanak békén. Többen is jönnek, tudom, hallottam, vagy csak a fantáziám játszik velem? Nem fog kiderülni, mivel nem néztem hátra, csak és kizárólag előre, a diákszálló irányába.

Berontottam a bejárati ajtón, majd végig a folyosókon, fel a lépcsőkön, egészen addig, míg el nem értem a szobámat, ahová már szinte beesésnek nevezhető mozdulattal érkeztem.

Becsaptam az ajtót, durván, dühtől, keserűségtől vezérelve nekivetettem hátamat, és felsikítottam. Keservesen, mélyről, hangszál, és dobhártyaroncsolóan. Alig kaptam levegőt a torkomban dagadó gombóctól, a tüdőmet összehúzó fájdalomtól, de ezeket figyelmen kívül hagyva sikoltoztam tovább az éjszakába, míg hangom egészen üvöltésig torzult. Ha a bútoroknak szíve lenne, az is belesajdult volna, könnyeimmel fűszerezett, sírógörcsöktől, meg-megakadó hangomat hallva. Úgy hatott ez, ment a hosszú úton végigkergetett, majd már lelkét majdnem kilehelő, de halálát kibiztosítandó brutálisan megkínzott vadállat utolsó, a felismerés pillanatában születő kiáltása.

Zsibbadtak a manduláim, és bizseregtek a fogaim, mikor őrjöngésem elkeseredettséggel itatott sírássá halkult. Lerogytam, még mindig az ajtónak támasztott háttal, és onnan bámultam magam elé, a sötét szobában, villanyt ugyanis nem kapcsoltam.

Zaklatott, gyors lépteket hallottam a folyosóról. Egy nő magas sarkúja vert zajt a kihalt folyosón. Tudtam, hogy mi fog következni ez után, mégis kicsit megborzongtam, mikor két apró koppanást hallottam a fejem fölül, az ajtó túloldaláról.

- Sora, engedj be, kérlek! Én vagyok az: Sally. – minthogy a kopogtatásra nem érkezett válasz, meghallottam a szomorú, szinte könyörgő hangot.

Négykézláb másztam arrébb az ajtóból az ágyig, aminek nekidőlve, és fejemet ráhajtva próbáltam megnyugodni, mély szuszogások segítségével.

- Gyere! – leheltem, és a kilincs nyikordulására már tudtam is, hogy meghallotta.

Óvatosan nyitott be a sötétség leple alatt rejtőző, kicsinyke szobába, mintha félne az ott várakozó látványtól. Tekintetem összetalálkozott a boszorkányosan zöld, együtt érző szempárral.

Nem kapcsolt villanyt, csupán becsukta maga mögött az ajtót, és mellém sétált. Leguggolva, majd térdre ereszkedve foglalt helyet mellettem, vörös erekkel dúsan behálózott, égően duzzadt szemeimet kémlelve.

Se szó, se beszéd odabújtam hozzá, a vállára hajtottam fejem, mire éreztem ölelő karjait.

- Mi a baj Sora? – tette fel a kérdést, hosszú idő után. Persze én ettől féltem a legjobban, hogy egyszer erre is sor kerül.

- Sajnálom, nem tudtam megcsinálni. – hüppögtem.

- Ugyan, kicsim! Eláruljam neked, hogy mit jelent az, hogy Leon veled táncolt a végén?

- Mit? – néztem rá, kíváncsiságomnak nem parancsoló érdeklődéssel.

- Azt, hogy most legyőzted Mayt. – nagy szemeket meresztettem, mire ő bátortalanul, egy picit elnevette magát, és folytatta. – Gyakran megesett az ilyesmi azelőtt is.

- Amikor együtt dolgoztatok? – tudtam: most kell kitérnem erre a témára, hiszen legutóbb a sűrű napirend, és az irreálisra kiszabott határidő miatt, félbehagytunk egy ilyen beszélgetést.

Sally felült az ágyra, és én is követtem a példáját.

- Igen, amikor együtt dolgoztunk. Meséltem már, hogy szeretett ilyesmikkel szórakozni. Aztán a neki legjobban tetsző produkció gazdáját egy kis improvizálással tesztelte, úgy, mint téged. – magyarázott nyugodtan.

- Szóval ez csak jót jelenthet?

- Úgy van! – mosolygott finoman.

- Mesélj még, kérlek! Azt ígérted, hogy elmondod! – hanyatt vetette magát az ágyon, és tekintetéből kiolvashatóan láttam, hogy már gondolatban messze jár.

- Leonnal Franciaországban ismerkedtem meg, röviddel az után, hogy a húga meghalt. Táncosnőként dolgoztam, de már csak hetek hiányoztak az egyetemből, és onnantól kezdve oktathattam is. Éppen ezért kicsit nagyra nőtt a szám, még az akkori koreográfussal szemben is, aki történetesen Ő volt. Teljes tudatában annak, hogy az egyik vezető táncos voltam a csapatban, kirakott. – elkerekedett szemmel hallgattam a történetet, miközben Sally ezen a ponton szelíden rámmosolygott.  – Első szóra, minden meggondolás nélkül távoztam, és elkönyveltem magamban, hogy ez a pasi egy idióta.

Egy évvel később már elismert koreográfus és tánctanárként dolgoztam, mikor a csoportomat egy válogatóra készítettem fel. Cirkuszban, artistákkal együtt akartak szerepelni, így is képeztem ki őket. A válogatón bejutottunk, és már csak az utolsó forduló volt hátra, mikor beosztottak minket, és a másik csoportot egy-egy előadásba. Nekem, mint koreográfusnak találkoznom kellett az artisták vezetőjével, és koreográfusukkal. – cinkos mosoly, és már kezdem sejteni, hogy mi következik. – Leon azonnal megismert, és én is őt. Innentől már nem volt visszaút. Munkatársakká váltunk, és ez a kapcsolat három évig tartott. Ez az időszak alatt nekem volt időm kiismerni, még akkor is, ha igyekezett mindig fagyos és érzelmetlen maradni. Túlságosan forrófejű és kitartó voltam, így megtudtam róla nagyjából minden fontosat. Még ide Amerikába is együtt utaztunk, de útjaink a megérkezés pillanatában szétváltak. Ő ide, a Kaleidóhoz jött, én pedig dolgoztam tovább egy kisebb egyesületnél, de csupa lelkes fiatallal. És most itt vagyok. – ült föl a beszámoló végén. Megszólani sem tudtam, hogy őszinte legyek. A Tündér már előttem is képes volt a maga módján, részben megtörni a jeget. De akkor miért vágták el teljes mértékben a köteléket?

- Gyere Sora! Menjünk vissza a színpadhoz! Kalos még mondani szeretett volna valamit. – gondolataimból Sally rángatott ki, aki már az ajtónál álldogált.

Némileg jobb érzésekkel, de kelletlenül, ímmel-ámmal indultam utána.

- Atya Isten! Nyomás vissza a fürdőbe egy kis sminkigazításra. – nevetett szörnyülködve. Betessékelt a tükör elé, letörölte arcomról a hosszú fekete csíkokat, majd frissített kicsit a sminken, és mikor újra megszemléltem tükörképem, már egészen máshogy festettem.

- Induljunk! – mosolyogtam egy bólintás kíséretében.

Alig hagytuk el a második lépcsőfordulót, és indultunk végig a folyosón, mikor hirtelen Leonnal találtunk szembe magunkat. Ha pofon csaptak volna, akkor sem hátráltam volna ekkorát, mint így. A Halálisten szeme szinte azonnal továbbsiklott rólam, régi ismerősére.

- Sally Key... – morogta – Tudhattam volna.

- Tudtad is, csak nem akartad elhinni. – jelentette ki magabiztosan a másik.

Szinte zihálva, a meglepettség és csodálat láncaira verve, mozdulatlanul figyeltem a jelenetet, amint Leon féloldalas, flegma mosolyt produkál, mintha csak egy ősi ellenségén készülne elégtételt venni. Mindenféle ilyen jellegű tevékenység helyett azonban csak lehajolt egy picit – hiszen Sally elég magas volt, főleg ilyen cipőben – és egészen könnyedén, leheletfinom puszit adott a Tündér arcára.

Csak álltam, és figyeltem a meglehetősen groteszk valóságot, melyben két teljesen ellentétes világ lakója valamiféle szeretettel gondolt a másikra.

- Nem véletlenül jöttél ide. – hallottam ismét az abszolút határozott női hangot.

- Mivel Sora nem jelent meg a főnök irodájában, ezért szólni jöttem, hogy a megbeszélést holnap reggelre halasztjuk. – remegő térdekkel figyeltem amint közelít felém. - Kilencre gyere az irodába, de most menj el aludni. Rád fér a pihenés. - egy pillanat, nem több erejéig végigsimított az arcomon ujjaival, de mire felfogtam, hogy mi történt, Ő már messze járt.