Tudjátok milyen érzés, mikor a hirtelen belétek hasító tudattól összerándul a gyomortok, remegni kezd a térdetek, és kihűl a kezetek? Mert velem, vagy mondhatnám akár azt is, hogy bennem éppen ez játszódott le.

A felismerés egy dallam formájában érkezett. Jól ismertem már ezt az ütemet, a ritmust, a lüktetést. Sally nem egyszer hagyta bekapcsolva a magnót, hogy menjen a következő szám, amíg magyarázott, vagy csak úgy, hogy legyen zenei aláfestése a semmittevésnek. Jól tudtam, hogy a lemezen, melyről az előbbi táncunkhoz pörgették a számot, a következő, a Dirty Diana.

Leon csupán a hangtechnikásoknak intett oda, hogy hagyják bekapcsolva a zenét. Hogy miért? Nem tudom, nem értem, vagy inkább feltehetném magamnak a kérdést: nem akarom megérteni? Félek megtudni? – Jogos lenne most a gyáva, vagy gyenge jelző, de már nincs mit tenni. Megértettem, hogy ne értettem volna meg a szándékot már az első pillanatban? Ugyanígy ez az értelmet nyert mozdulat sor, húzta magával a fényt is, hogy lássak a sötétben, mely egy oly távolinak tűnő, mégis közeli mondatot övezett. „A tüzet, csakis erőszakkal lehet eltéríteni akaratától.”

Az improvizáció nehéz feladat, de én vagyok a tűz! Nekem kell irányítani, és csak akkor engedhetek, ha Leon már erővel terel ellenkező irányba, akaratom ellenére másik utakra. Ahogy a tűznek is útját állják a tűzoltók, az emberek, akik harcolnak a természettel, az elemi erővel, a valódi lüktető élettel szemben.

A Halálisten elém állt, és én tárt karokkal voltam képes fogadni. Most erősebb vagyok, most én vagyok maga a tűz, halált hozó démona. Halált, de nem a barátságra, a testvériségre, a szeretetre, hanem a jégre, a fagyra, a kiolvaszthatatlanul odafagyott Halálisten névre.

Leon összehúzott szemein át, szúrós, átható tekintettel meredt rám. Máskor ki tudott volna kergetni ebből a világból, de most nem, mert most elhittem sok mindent, ami máskor meg sem fordult volna a fejemben.

Mozdulnom kellett, a ritmus adta alám a lépéseket. Újdonsült partnerem szemét fürkészve, a reakciókat figyelve, nekifeszítettem tenyerem a hasfalának. Tűrte, pedig nem jellemző rá az irányíthatóság. Sally pontosan tudta, hogy mit beszél. Minden egyes mondatát hosszú évek tapasztalatának fénye világította be. Ha valaki, hát ő tudja, miképpen kell bánni a Halálistennel. Neki köszönhetően, most én is tudom, hogyan kell bánnom vele, még akkor is, ha csak egy tánc erejéig.

Hosszabb szüneteket iktatva lépéseim közé indultam meg a zene lüktetésére. Egy kört írtam le Leon körül, kezemet végigfuttatva ez által hasáról oldalára, onnan a hátára, majd megint az oldalára, visszatérve a hasához.

Ekkor elkapta a csuklómat, majd ujjait kézfejemre csúsztatva gyors mozdulattal forgatott. Erőszakkal eltérítve eredeti akaratomtól, megadóan fordultam, a dal szövegét hallgatva közben. Néhány mondat pontosan illett. Mikor Leon hirtelen derekamat megszorítva megállított, („She looked me deep in the eyes*.”) közelebb rántott magához, és mélyen a szemembe nézett. Erővel löktem el magamtól, de ahogy felsőtestem távolodott tőle, úgy átkaroltam derekát, jobb lábammal. Hátradőltem, azt tervezve, hogy karjába kapaszkodok, de erre nem volt szükségem. Velem együtt hajolt, ismételten csak felsőtesteinket egymáshoz préselve. Olyan erősen tartott, hogy elképzelni sem tudtam; miként vehetném át az irányítást.

Ekkor azonban eszembe jutott valami. Már nem kell tartanom magam lábbal. Spárgába felrúgtam jobb lábammal, ezáltal lendületet véve az állásba emelkedéshez, magam előtt tolva Leont. Megint eltávolodtam egy kicsit, de csak, hogy megfelelő távolságból emelhessem oldalához, térdben hajlított lábam. Elkapta, mintha csak számított volna rá, hogy ez lesz a következő mozdulatom. („She trapped me in her heart”) Nem sokkal nehezkedtem rá, de amilyen hirtelen csak tudtam, úgy pattantam vissza álló helyzetbe, hogy így érkezzek a refrénhez.

Csípőmtől indított hullámokat vezettem végig testemen, úgy hogy biztosan összeérjek Leonnal, közben végig szemét kémlelve. Mire is számítottam? Nem tudom, de nem a totális közömbösség, semmitmondó álarcára, annyi bizonyos.

Már nem voltam elszánt, mint a kezdésnél. A keserűség, fájdalom lángja perzselte testem minden érintésre. Szememen nem látszott, hogy belül majd meg őrülök a gyötrő vágytól, mely pusztulást és szenvedést hagy maga után. Irányítottam, erősnek látszódtam, ésszel vezetett mozdulatsoromban.  De szívem és lelkem ordítva tiltakozott a villámcsapásként érő érintések ellen.

Alig vártam, hogy vége legyen a zenének. Fáradt voltam testileg, mentálisan, lelkileg, és minden módon, ahogy el lehet képzelni. Annyira könyörgött a befejezésért minden porcikám, de ugyanakkor tudtam: nem adom fel, ha már ideáig eljutottam akkor nem!

Nem vártam már mást, csak hogy megszűnjenek lelkemre oly kínzó hatással bíró, fájdalmas, égető érintések sorozata. Mégis, mikor vége szakadt a zenének, még nagyon-nagyon sokáig nem mozdultam el Leon mellől. Hozzásimulva, arcomat mellkasára hajtva pihegtem. Oxigénért könyörgő tüdőmnek köszönhetően hangosan zihálva próbáltam megnyugtatni, kimerült testem, fáradt agyam, és megkínzott lelkem egyaránt. Fájt, pokolian fájt még mindig, de nem volt erőm még a szemem kinyitására sem, nemhogy elmozdulni. Ugyanakkor tudtam: nem bírom már sokáig. Toporzékolni, sírni, üvölteni akarok, de nem itt.

Hirtelen felindulás hatására, akkorát taszítottam Leonon, amekkorát csak tudtam. Inkább a meglepettség ereje késztette hátra hőkölésre, nem annyira az én erőlködésem. Továbbra is levegő után kapkodva, undortól torzult arccal, meredtem a kicsit bizonytalanul megvillanó higany színű szempárba. Egy fejcsóválás kíséretében hatalmasat nyeltem. Nem tudtam, mit csinálok, de azt igen, hogy itt nem fogok tovább ácsorogni. Testem mozdult, minden parancs nélkül. Futásnak eredtem egyenesen szobám irányába. Egyedül lenni; ettől többet nem akartam.