„Ne gondolkozz, ne akarj tudni, vagy megérteni, akard megmagyarázni, a megmagyarázhatatlant. Nem kell tudnod, nem kell látnod, nem kell értened. Érezz!”

Nem akartam kérdezősködni, főképpen ezért, mert úgy éreztem, ha megtenném sem kapnék konkrét, egyértelmű választ. Ez a pár nap éppen elegendő volt ahhoz, hogy kitapasztaljam: teljesen mindegy, hogy mivel, vagy hogyan próbálkozok, ha Sally nem akar valamit elmondani, akkor nem is mondja el, vagy csak kifürkészhetetlen, és kétségek között hagyó választ ad.

A csillagfényes égbolt alatt sétáltunk végig az utcán, egyre távolodva a Kaleido társulattól. Nem messze tőlünk, kezdett felsejleni, egy kicsi, kerek, női autó, pont olyan, mint amilyet el lehet képzelni Sallyhez.

Egészen sötét, méregzöld-metál színe, kihívóan ragyogott az utcai lámpa, halvány, sárgás fényében.

Riasztó, és központi zár, na meg persze minden ami biztonságot és kényelmet szolgáltat. Jól fizető állás ellenére, fényűzésnek nyomát sem lehetett látni.

Egyszerre ültünk be, és kapcsoltuk be a biztonsági övet. A tiszta, hangulatos belsőtér teljesen elbűvölt. A visszapillantó tükörről, különböző tánccipők kicsinyített mása lógott. Az jutott eszembe, hogy ha majd egyszer nekem lesz autóm, akkor én egy mini-trapézt fogok felakasztani a tükörre. Kicsit elmosolyodtam a gondolat mellékhatásaképpen.

A motor indításával egy időben kapcsolódott be a rádió is. Nyolcvanas évekbeli zene - melyre még igazán lehetett táncolni – szűrődött ki a hangszórókból. A pörgősebb, gyors ritmusú, kicsit spanyolos dallam hangjaival, együtt dobbant szívem is.

Néztem az éjszakai fényeit a városnak. Az embereket, velem egy idős, vagy talán pár évvel korosabb fiatalokat, amint kihívó sminkkel, ruhával, és hasonló stílusban haladva, igyekszenek, vad, a józanész határait régen átlépő bulikba.

Mikor behajtottunk az éjjeli szórakozó negyedbe, már nem bírtam tovább:

- Hova megyünk, Sally? – felé fordultam, rémülten, gyanakvó tekintettel méregetve. Ez a fele a városnak híresen botrányos. Az egyetlen hely ahová lehet, hogy még nap közben is félelemmel lépnék be, vagy akár mondhatnám azt is, hogy ahová önszántamból, nyomós ok nélkül, sohasem tenném be a lábam. De most már itt vagyok, és nincs visszaút.

- Tudod a táncot. Ritmusra, és tökéletes pontossággal csinálod meg a koreográfiát, valahányszor megkérlek rá. De hiányzik az, ami az egésznek az alapja, amit félreérthetetlenül mindkettőtökre egyformán kiszabtak: a tűz. Persze jelen esetben, a klasszikus értelmét tekintve. Leon úgy adta fel nektek a feladatot, hogy személyre szabottan mást jelentett, és meg kellett fejteni a rád irányított értelmét, ahhoz, hogy el tud táncolni a hozzá illő koreográfiát. De a tüzes szenvedélyt nem lehet megfejteni, vagy megtanulni. Meg kell érezned, és aztán rászoksz, nem tudsz szabadulni tőle. Olyan, mint a drog. Újra meg újra érezni akarod majd. – ámulva hallgattam izzó érzelmekkel zsúfolt szavait. Tapasztalatból beszélt, olyan mélyen gyökerező tapasztalatból, mely talán csak neki van a környéken. Legalább is ezt hittem, méghozzá rendületlenül, és nem gondoltam volna, hogy még az éjszaka folyamán meg fog változni.

Hosszan elhúzódó autó út után, Sally végre lefékezett, egy – ezen a területen, szokatlan módon – elég csöndes kis utcában. Sehol nem volt egy árva lélek sem, de ahogy kiszálltam az autóból zenét hallottam. Nem tudtam volna megmondani, hogy honnan, melyik irányból szivárognak a csodálatos ritmusok, de hatalmas vágyat ébresztettek bennem, követésük iránt.

Megbabonázott gondolataimból egy finom csengésű dúdolás zökkentett ki. Sally már mellettem állt, és igazi, szívből jövő átéléssel követte a zene hangjait.

- Te is érzed ugye? – normális esetben, valószínűleg nem értettem volna meg, hogy mire is gondol, de ez már csöppet sem átlagos állapot volt, így pontosan tudtam. Egyetértően bólintottam, és megindultam utána, az édesen csalogató dallamok irányába.

Végre megérkeztünk egy nagy vaskapuhoz, amin át egy nem túl tágas, de szépen gondozott belső udvarra jutottunk. Régen száraz szökőkút állt a közepén, de ez mégsem rontott hangulatán. Itt pillanthattam meg végre, a helyet, ahova igyekeztünk, és ahonnan a zenét hallottam, már az utca végéből.

Egy nyitott ajtón keresztül a benti homályban, néhány táncoló ember alakját véltem látni. Ezt követően pillantottam meg, az ajtó fölött, piros, sárga, kék, és zöld színűen villogó feliratot: Whatever, whoever, wherever, DANCE!*

Ámulva lépkedtem közelebb. Már láttam, már értettem, hogy nem csak Sally rendelkezik olyan mélyen gyökerező tapasztalattal, ami a szenvedélytől való függőséget jelenti, mint ahogy én gondoltam. Rajta kívül még számtalan ember, akik ide járnak minden este, hogy megkapják napi adagjukat.

- Gyere! Bemutatlak valakinek! – kézen fogva húzott maga után, keresztül az tánc által rabul ejtett áldozatokon. Az extázisban vonagló töbegtől alig láttam valamit, de mégis kezdett felsejleni előttem egy asztal, és néhány előtte álló ember képe.

Egy nekünk háttal álló férfinél Sally megtorpant, és én is még éppen időben fékeztem le, hogy ne menjek neki.

- Andy! – a koreográfusnő a férfi vállára tette egyik kezét, és úgy szólította. Ő azonnal megfordult, de kellett neki egy nagyon rövid időszak, hogy felfogja kit is lát. A párás homály valóban nem igazán segítette abban, hogy megismerje.

Aztán viszont rögtön erősen szorította magához a Tündért, ezzel kicsit elrántva mellőlem. Hirtelen védtelennek éreztem magam, ennyi ismeretlen között.

Andy magas volt, sötétbarna hajú és kék szemű. Vonzónak mondanám, de nem az én típusom.

- Andy, ő itt Sora Naegino, a Kaleido színpad sztárja. – mutatott be Sally, amint sikerült kiszabadulnia az ölelő karok közül. Annyira magányosnak éreztem magam. Itt mindenki ismert, és szeretett mindenkit. Az emberek járják a saját táncukat, pedig meg mernék esküdni, hogy sokan vannak köztük, akik sosem tanultak táncolni. Igaza volt Sallynek: én lehet, hogy tökéletes pontossággal csinálom meg a koreográfiát, de ez még hiányzik belőle. Az akkor is csak egy betanult koreográfia marad, de lesz benne valami utánozhatatlan.

- Szia! – köszöntem oda végül Andynek, aki erre egy bólintással válaszolt is.

- Andy, azt szeretném, hogy szoktasd rá Sorat arra a bizonyos érzésre. – vette át a szót újra Sally.

- Semmiség! – kacsintotta férfi, majd a Tündér mellett ellépve, kacéran rámmosolygott, és intett fejével a parkett felé. Kételkedő, bizalmatlanságtól torzult arcomat látva, kicsit visszavett a vigyorból, de észrevéve, hogy még így is habozásra adtam a fejem, kézen fogott, és úgy húzott magával. Még egy utolsó pillantást vetettem Sallyre, és bíztató mosolyából erőt merítve, egy kis megnyugvás költözött szívembe.

Andy valahol a parkett közepén talált helyet. Újra szembefordult velem, és elkezdtünk táncolni.

Az első két táncot, csak egyszerű lépésekből, és elemekből építettük fel. Csodálatos volt egy ilyen partnerrel táncolni, jelen körülmények között, mikor nem volt megadott koreográfia. Határozottan vezetett, minden magyarázat nélkül új dolgokat tanított meg, és kezdtem teljesen ellazultan élvezni a táncot. Teljesen felengedve, egyre felszabadultabban mozogtam, levetkőztem gátlásaimat, és elfogadtam a tánc általános, tüzes erotikáját.

Ekkor azonban ismerős dallam csendült: Michael Jackson: Blood on the dance floor. A szám, amire Yurival táncolunk.

Andy hirtelen magrántotta a karom, és egészen közel húzott magához. Ajkaim majdnem a vállához értek, míg az ő szája közel járhatott füleimhez. Mintha mondani akart volna valamit. A közelség már nem zavart, a legkisebb mértékig sem, mivel elfogadtam, hogy a tánc ezzel jár.

- Mozdulsz minden hangra, remeg a tested a megszokásért. Te erre tanultál koreográfiát. – fülembe susogott szavak teljes döbbenetbe taszítottak. Honnan tudhatja? Hogyan érezheti a tizedmilliméternyi rezdülést?

Semmi reakcióra nem volt időm. Hírtelen derékban megdőlt előre, én hátra. Fejemmel kísérve a mozdulatot, már majdnem térdem hajlatát érintettem. Visszarántott, forgatott, fordult ő is velem együtt, majd a hátam mögé került, és úgy szorított ismét magához.

- Ne gondolkozz, ne akarj tudni, vagy megérteni, akard megmagyarázni, a megmagyarázhatatlant. Nem kell tudnod, nem kell látnod, nem kell értened. Érezz! – megértő élvezettel hallgattam, oxigénért könyörgő tüdeje által okozott lihegésbe torkollott szavait.

És akkor én is megéreztem, amire ők már hosszú évek óta rá vannak szokva. Forróság öntötte el testem, és nem akartam többet gondolkozni, semmin. Csak folytatni a táncot. Tudtam, - hogy honnan fogalmam sincs – hogy mit fog csinálni a következő pillanatban. Vele együtt mozdultam, minden rezdülés egybe olvadt.

Hosszú, nagyon hosszú ideig lebegtünk a mámorító szenvedély, elhomályosult valóság, és gond, valamint gondolatmentes világában.

De akkor a Tündér úgy döntött, megszakítja a rám szórt varázst.

- Tökéletes volt Sora, de mára ideje abbahagyni. Pihenned is kell valamikor. Nagyon késő van, és már csak egy napunk maradt az előadásig, vagy fellépésig, hogy tetszik. – mintha pontosan tudta volna, hogy ezekkel a szavakkal visszarángathat a zord valóságba. Sajnáltam, hogy menni kell, de a felsorakoztatott érvek meggyőzőnek bizonyultak.

- Szia! – Andy ismételten csak egy bólintással felelt köszönésemre.

Sally nyomába eredtem, aki ugyan megcsillogtatta előttem az érzelmek teljes netovábbját, mégis mikor már soknak látta, levette rólam a gondatlanság édes, könnyed leplét.

Kint kellemes volt a levegő, aminek szívből örültem, tekintetbe véve, hogy nem szeretnék megfázni. Némiképp észhez térve ültem be ismét a már jól ismert autóba.

- Három óra van. Már bezárták a Színpad kapuit. Van vendégszoba a lakásomban. Menjünk oda, és majd holnap visszaviszlek. – először kicsit megrémültem, mikor elhangzott, hogy már bezárták a színpad kapuit, de további szavai enyhülést hoztak, feldúlt lelkemre.

- Köszönöm! – feleltem végül, ugyanabban a másodpercben, mikor újra felzúgott a motor csendes hangja.

*Akármi, akárki, akárhol, TÁNC!