Az éjszaka fekete sötétjében, álmatlanságomat okozó gondolataimmal forgolódva, próbáltam kitalálni, hogyan is köszönhetném meg Yurinak méltóképpen, amit velem tett. Ugyanis általa keveredtem ismeretségbe egy Tündérrel. Amennyiben engem angyalnak neveztek, őt nyugodtan hívhatjuk így. Merthogy én egészen bizonyos vagyok benne, hogy Sally egy a sok Földre született, mesebeli tündérek közül. A mosolya, a szavai, az egész lénye, a kis szárnyas jótevőkre emlékeztet, akik által a szülők mindenre magyarázatot tudnak adni gyermeküknek.

Aludnom lenne tanácsos, tekintetbe véve, hogy holnap már meg is kezdjük a felkészülést. Mikor Sally meghallotta, hogy csak tíz napot kaptunk, máris felajánlotta, hogy reggelre idejön. Ebből kifolyólag korán kell majd kelnem, ami meglehetősen nehéznek ígérkezik egy ilyen éjszaka után. Kíváncsi vagyok mégis, hogy hány órát alhatok még.

Ledobtam a takarómat, felültem, és lelógattam lábaimat az ágyról. Tapogatózva kerestem a papucsomat, de a kutatómunkálatokat körülbelül egy perc után fel is adtam, és mezítláb indultam meg abba az irányba, amelyik végében íróasztalom fellelésében reménykedtem. A hold éppen azon szakaszában mikor nem látszik, képtelen megajándékozni engem jótékony fényével. Valahogyan még is ráleltem a keresett felületre, sőt mi több, még asztali lámpám villanykapcsolóját is megtaláltam.

A hirtelen gyúló, gyenge fény is vakító erővel hatott, sötétséghez szokott, fáradt szemeimre. Kezdeti hunyorgásomból lassan kilábalva, már újra felsejlett előttem a szoba képe. Visszasétáltam az ágyhoz, és kezembe vettem öreg vekkeremet. Hajnali egy óra, kilenc perc. Hétkor kelés, szóval van még szűk hat órám, hogy kialudjam magam.

A lámpa leoltása után, újfent vissza kellett találnom ágyamhoz. Elnehezült testel dőltem a puha paplanra. Elmémet igyekeztem minden gondolattól mentessé tenni, és amint ez sikerült, már csupán pillanatok kérdése volt, hogy a sötétség karjaiba vegyen, és mély álomba ringasson.

A vekker borzalmasan hangos, csörömpölő hangjára ébredni reggel, sosem a legnagyobb élmény, de ma mégis könnyebben vettem ezt a kis korai akadályt, mint máskor. Sally fél nyolcra ígérte, hogy érkezik, és már alig várom, hogy elkezdjük a táncórákat.

Felkaptam magamra egy fekete halásznadrágot, egy piros ujjatlant, és egy sportcipőt, de elhatároztam, hogy magammal viszem a puha, kényelmes cipőmet is, amiben kötéltáncolni tanultam. Megfésülködtem, és lófarokba fogtam hajam a munkához, hogy véletlenül se zavarjon. Nagy levegőt vettem, és hét óra, huszonöt perckor mosolyogva léptem ki az ajtómon. Egy egészen kicsit izgultam ugyan, bár tulajdonképpen nem értem, hogy miért, de ez nem lohasztott jókedvemen. Újra mertem reménykedni ugyanis, hogy sikerülni fog May legyőzése, és ismét megszerzem magamnak Leont, mint partnert. A privát magánéleti, és problémáktól terhes részről inkább nem akarok szót ejteni.

Mikor megérkeztem, a tegnap előre megbeszélt gyakorló teremhez, annak ajtaját már nyitva találtam. Először csak fejemet dugtam be, az általam résnyire nyitott ajtón, majd mikor megpillantottam odabent Sallyt, már bátran rontottam be, kicsit nagyobb energiával, mint kellett volna.

- Jó reggelt Sora! – üdvözölt, tündéri mosollyal az arcán.

- Szia, köszönöm, hogy időt szakítasz rám. – nem igazán most akartam ezt mondani, de valahogy kicsúszott a számon, és annyira nem is bántam, hiszen tudnia kell, hogy milyen végtelenül hálás vagyok a segítségéért.

- Igazán nagyon szívesen. Én magam, megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen tehetséges, és elismert artistával dolgozhatok, mint amilyen te vagy. – a dicséreteket hallatán, enyhe pír jelent meg arcomon, és igazán nem is tudtam, hogy mit kéne mondanom, de szerencsére Sally látta ezt, és kimentett a megszólalás kötelezettsége alól.

- Örülök, hogy öltözeteddel is igyekeztél felkészülni a próbára, de délelőtt csupán az elméleti kérdésekkel fogunk foglalkozni. – a kijelentés nem lepett meg igazából, sőt tulajdonképpen reménykedtem benne, hogy gondolni fog erre is. Hiszen nem táncolhatok úgy, hogy nincs meghatározó képem a koreográfiánk témájának értelméről.

- Foglalj helyet! – csupán most vettem észre, hogy már elő volt készítve két szék. Az egyiken ugyan a magnó pihent, de Sally villám gyorsan arrébb rakta, és leült a helyére. Én is odasiettem a szembe lévő székhez és nyugalmat erőltetve izmaimra, lehuppantam, majd a Tündérre emeltem tekintetem.

- Szóval a téma a tűz. – tette a teljesen egyértelmű megállapítást. Gondterhelten sóhajtott, és lemondóan nézett rám. Hasonló stílusban folytatta a monológot:

- Tippelhetek, hogy ki adott nektek ilyen feladatot? – választ nem is várva, már folytatásra nyitotta száját, de azért egy bólintásra futotta. A következő kijelentésből már tudtam mire fel ütötte meg, mimikája és szavai a lemondó hangsúlyt: - Leon Oswald, annak idején, mikor együtt dolgoztunk, gyakran tette próbára táncosaimat hasonló módon. – teljesen elkerekedtek a szemeim. Sally Key ismeri Leont? Nemcsak, hogy ismeri, de együtt is dolgoztak valamikor. Ezt teljesen hihetetlen tényként fogtam föl. Egyszerűen képtelen voltam elsiklani döbbenetem felett. Munkatársak? Valamiért nem tudtam elképzelni a Tündért és a Halálistent, amint tökéletes harmóniában, hibamentes egyetértésben, békés körülmények között, mondhatni barátságban együtt dolgoznak.

- Te ismered Leont? – nyögtem ki végül, de lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólalok, hiszen ez a kérdés csupán önmagam lejáratására volt elegendő.

- Egész sokáig voltam a táncjeleneteinek a koreográfusa. – válaszolta türelmesen, elnéző mosollyal az arcán. – De mindezt majd később, most sokkal fontosabb dolgunk van! – kiáltott föl vidáman. Be kellett látnom, hogy bármennyire is hajt kíváncsiságom, igaza van. Irreálisan kevés időnk van, és rengeteg sok munkánk. Bólintattam, jelezve, hogy készen állok egy kis agyi tevékenységre, ha ez az ára a tökéletes munkának.

- Mondd csak Sora, neked mi az első gondolatod a tűz értelmével kapcsolatban? – nézett rám ismét komolyan, fürkésző tekintettel. Kicsit el kellett gondolkodnom, majd rájönni, hogy akár hogyan is próbálkoznék, nem tudok értelmes választ adni erre a kérdésre, így őszintén ugyan, de kibúvó módon feleltem:

- Nem is tudom, igazából. Rendkívül sok elfogadható megoldást látok. – vontam meg tehetetlenül a vállam, szavaim kíséretében.

- Örülök, hogy így látod. Főként azért, mert ez engem arra enged következtetni, hogy tehetetlen kétségbeesés helyett, már igyekeztél elgondolkodni a dolgon. – kicsit somolyogva, cinkos tekintettel folytatta. – Egy pillanatig se gondold, hogy megadom a választ a kérdésekre, de rá foglak vezetni a megoldásra. – én ezzel is bőven beérem. Nem is válaszokat szerettem volna kapni, hanem segítséget, és a kettő nem ugyan az.

Kis hatásszünet után Sally folytatta, amit elkezdett, vagy mondhatnám azt is, hogy elkezdte, amiről már szót ejtett:

- Szóval, melyik helyet képzeled a legtüzesebbnek? – szegezte nekem rögtön az első kérdést. Nekem azonnal be is ugrott a lehetséges válasz, de kicsit butának éreztem magam vele. Egy próbát azonban talán megér, és ha nagyon nagy bolondságot mondok, akkor legfeljebb nevetünk egy jót, és én tovább jártatom az agyam.

- A pokol. – szólaltam meg végül, kissé bizonytalanul.

- Kérdezed, vagy mondod? – vigyorgott rám, amiből én máris tudtam, hogy jó választ adtam, de amíg az egy pillanatra is kérdésnek tűnik, addig nem felel. Hiszen megmondta: ő nem fog nekem válaszolni, csak segíteni.

- Mondom. – feleltem, most már én is mosolyogva. Láttam, hogy ez jó móka lesz, akármiről is legyen szó. Egy Tündér minden helyzetben tud vidámságot teremteni.

- Tökéletes. De még mindig fennmarad a kérdés: hogyan tudná egy Angyal előcsalogatni a pokol legmagasabbra csapó, már-már az élők világát nyaldosó lángjait? – itt már kezdett szó szerint forrósodni a helyzet. Erre komolyan fogalmam sem volt mi lehet a válasz. Elgondolkoztam. Igyekeztem elvonatkoztatni az Angyaltól, és teljesen leegyszerűsítve ezt a kérdést, alapokra akartam házat építeni. Ezáltal egy dolog világossá vált előttem. Önmagam nem vagyok elég erre a feladatra. Tehát alapjába véve, Sally most egy partnerre gondol. Ki lehet az Angyal párja, aki ha csak egyetlen tánc erejére is, de lerántja őt a pokolba?

A hirtelen megvilágosodást villámcsapásként ért, és szép nagyon csaptam a homlokomra, gondolatban.

- Az ördög! – kiáltottam föl, és kezdtem magyarázni a gondolatmenetemet. – Az Angyal önmagában nem elég ehhez, az ördöggel kell táncolnia ahhoz, hogy le tudjon menni olyan mélységekig, ahol a világ legtüzesebb lángjai lobbannak. – Sally arcán, és smaragd szemeiben elégedett fény csillogott. Én meg már felpattantam a székről és úgy fejeztem be a magyarázatot, amire nagyon büszke voltam utólag.

- Fantasztikus! Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve Sora. Nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan fog menni. – kaptam a dicséretet, és már csak nem egy méter magasan lebegtem a föld fölött, a büszkeségtől mikor Sally visszarángatott a talajra. – Ez a megállapításod, bármennyire tökéletes is szül még egy utolsó kérdést, ami fölött nem lehet csak úgy elsiklani. – pillanatnyi hatásszünet, ami éppen elég volt arra, hogy megsemmisülten, visszaessek a székre. – Ki az a bizonyos ördög? – már újra harcra kész voltam, mikor kimondta a kérdést.

Nem tagadom, első gondolatom azon nyomban a Halálistenre szegeződött, de rögtön kezdtem csitítgatni ezt a tomboló felismerést, azzal az észérvvel, hogy Sally mégsem gondolhat ilyesmire, mikor ő maga is nagyon jól tudja, hogy pont Leon adta fel nekünk ezt a feladatot. Ahogy egyik feltételezésem elhalványulni látszott, úgy jött helyébe egy kissé ködös, de egyre tisztuló kép, és hozzá egy hang. A Cirkuszfesztivál előtt volt talán… „… ha te akarsz lenni az angyal, akkor el kell fogadnod, hogy az ördög a partnered.”. Nem volta már biztos benne, hogy ez pontosan így hangzott, de az értelme ugyan ez volt. Márpedig akkor az ördög nem lehet más, mint…

- Yuri Killian.