Borongós gondolataim, sűrű ködjének homályában az orromig sem látva, kínzón elnyúló, fájó tompasággal ültem tovább. Tettem még egy utolsó, a kétségbeesettség kényszeresen rámtelepedett súlyos leplétől vezérelt, halva született próbálkozást, a Hattyúk Tava felidézésének érdekében. Mély sóhajjal nyugtáztam, előre sejthető sikertelenségemet. Lassan, erőltetéstől fáradt szemem sarkában homályt véltem felfedezni. Perzselő könnycsepp akart útjára indulni, a felismerés pillanataiban, mikor minden izmomat megfeszítve visszaszorítottam, azon különös okból kifolyólag, hogy megláttam egy kicsi, lebegő, emberforma alakot amint felém tart. Szeme smaragdzöld fényébe meredve, egyetlen egy gondolat fogalmazódott meg a fejemben: bolond vagy Sora!

Hiszen látom! Emlékezetem vaksága nem terjedt ki jelenlegi helyzetemre. Lejjebb ereszkedett, majd kényelembe helyezte magát a korláton, és rám meredt. Valamelyest megkönnyebbültem, a remény kószán felragyogó csillagától, hogy mégsem távolodtam el annyira a színpadtól, mint az elmúlt pár órában hittem. Mégis neheztelve néztem fel Fantomra, gondolatsorom megszakítása miatt.

- Fáradtnak tűnsz Sora. Nem aludtál jól az éjjel? – kérdezte, de arckifejezéséből láttam, mennyire nem gondolja komolyan.

- Az éjszakával nem volt semmi baj… - válaszom csalódott, mindet éreztető volt, egy gondterhelt sóhajjal megtoldva. „… de a reggellel annál is inkább!” – tettem hozzá magamban.

Ezerszer meg tudnám köszönni Fantomnak, hogy itt, ezen a ponton nem kezdett el faggatózni, csupán széttárta karjait, lehunyta, álarccal fedetlen szemét, és beszélni kezdett.

- A skorpió újabb akadályt gördít a nyilas elé. Újfent kifeszített íján azonban vigyáznia kell: ha túlfeszíti a húrt, az végleg elpattanhat.  Óvatosnak, türelmesnek, és megfontoltnak kell most lenned Sora. Választási lehetőség esetén sose légy önfejű, vagy konok. Hallgass a józanész szavára. – nem állítom, hogy tudtam figyelni rá, de mégis fülembe bogarat ültetett minden egyes szava. Lassan fogtam fel a dolgokat, éppen ezért, amikor a végére ért, én akkor még csak az elején tartottam.

- Újabb akadályt? – kaptam fel a fejem, és kérdeztem vissza, kétségbeesett szerencsétlenséggel. Azonban hiába tekintettem a korlátra: ott már nem ült senki.

Remek! Pont, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor tűnik el! Hirtelen jött dühömet elfojtotta azonban, a jóslat értelmezésébe ölt energiám. Vajon mire célozhatott? Ez lenne az újabb akadály? Hogy kezdhetem az egészet előröl? Vagy mi más? Hiszen szabadságon vagyunk egy pár napig, Kalos jóvoltából, szóval előadásokról nem nagyon lehet szó. De akkor mi?

Nem tagadom: Fantom egész napos programot biztosított nekem a jósolgatásával. Valamikor este botorkáltam ki, a sötétség leple alatt rejtőző színpadot körülölelő, széksorok közül. Nem mentem le vacsorázni. Nem akartam látni, és nem akartam, hogy a többiek lássanak engem. Kérdezgetni kezdenének, faggatni, arról, hogy hol voltam egész nap, miért vagyok sápadt és gondterhelt, miért nem vagyok boldog, miért nem nevetek.

Nagyon furcsa dolog történt: ahogy ballagtam a szobám felé hirtelen, nagyon halkan, fojtottan felnevettem. A kérdések, amiket barátnőim szájába adtam, mosolyt csaltak az arcomra, mivel rájöttem, hogy a válasz mindegyikre egyetlen szó: Leon.

De hát ezt csak nem mondhatom nekik. Félő, képes lennék elárulni magam, egyetlen óvatlan válaszadás segítségével.

Lenyomtam a kilincset, és egy kicsit megráztam a fejem, hogy észhez térjek. A szobában a fekete üresség fogadott, amit már jól ismertem a színpad fogságában eltöltött óráknak köszönhetően.

Nem kapcsoltam villanyt. A folyosón világító lámpák fénye is éppen eléggé bántotta a szememet eddig. A telihold puhán szobámba kúszott, enyhe, kellemes világosságára bíztam magam. Eltaláltam az ágyamig, ahova aztán fürdés nélkül vetettem be fáradtnak nem nevezhető, mégis kimerült testem.

Nem bírtam tovább. Éreztem, ahogyan sós könnyeim felmarták arcomat. Megadóan lehunytam a szemem és mély levegőt vettem, hogy aztán szakadozva kifújjam. Csukva tartott szemhéjam díszeként szolgáló sűrű, fekete szempillám forgataga alól szivárogtak a könnycseppek.

Keserű, de mély álomba sírtam magam, és alig tűnt egy pillanatnak, ami eltelt, mikor erős, határozott kopogtatás zajára ébredtem reggel.