Befejeződött. Vége. De miért kell, hogy az előadással együtt, annyi minden más is befejeződjön? Mikor már éppen jó lett volna, miért kell, hogy megint minden visszarendeződjön a régibe? Egy majdnem befejezett mű teljes törlése. Miért?
Hiszen nem telt el még huszonnégy óra sem azóta, hogy a Hattyúk Tava után Leon magához ölelt, és én érezhettem teste melegét, meg-megránduló izmait, és az erőltetéstől meggyorsult szívverését. Mikor felnéztem rá, egyenesen ezüstszürke szemébe, melynek különös ragyogásától, jóleső borzongás futott végig gerincemben, már azt hittem sikerült. Lehet, hogy joggal, de tévesen véltem, hogy sikerült megszelídíteni az oroszlánt, hogy a halálisten nevet kettőnk erejével - az én szívemmel, és az ő akaratával - sikerült levakarnunk róla, olyannyira, hogy idővel a homályba vesszen teljesen. De nem. Nyugodtan mondhatom, hogy rám jellemző módon, még mindig remélek szívemmel, de eszemmel már tudok.
Leon nem gyászol többé, de a bánatban hosszú éveket eltöltött fájó lélek sebei nem gyógyulnak ilyen könnyen. Az emberektől elidegenedett, elvadult teremtés megszelídítését a legjobb indulattal sem lehet egyszerűnek nevezni. Hiába, a magányos ember, nem lesz egy-kettőre társas lény.
Annyira jó volt minden! Egy tökéletes este volt a tegnapi, és mégis ma reggel, mikor vidáman berontottam a reggelizők közé, újra azt kellett látnom, amit azelőtt. Ott állt ő, messze mindenkitől, idegenkedve a hangoktól, komolyan, szótlanul, mint mindig. Nem is tudom: szomorú vagyok, vagy csalódott? Inkább csalódott. Talán azért, mert azt hittem, hogy valami mást látok. De mire is számítottam tulajdonképpen? Magam sem tudom.
Persze, meg kell értenem: alaposan megedzette az élet. A húga Sophie halála után már nem akart finomítani a dolgokon. Őszinteségét, a szakmával kapcsolatos maximalizmusát azonban elfogadtam valahogyan, de azért reménykedtem benne, hogy ezek a tulajdonságok nem fagytak belé kiolvaszthatatlanul. Sajnos egyenlőre nem ez látszik beigazolódni. Miért?
Hűvös nyugalommal, érdeklődés nélkül tekintett körbe, és mikor rám emelte, a homályban egészen feketésnek tűnő szemeit, mellyel oly sokat kínozott már, nekem ismét összeugrott a gyomrom, és gyorsan mély vizsgálatot indítottam tányéromon, csak ne kelljen még egyszer felnéznem. Ismételten megfogalmazódott, a már oly sokat hangoztatott kérdés, melyet higgyétek el, már én is unok: miért?
És most itt vagyok, ahol tegnap este a közönség volt, és bámulom a színpadot. Nem tudom mennyi ideje ülhetek egy helyben, de valami bánt. Elmémben eleinte tisztán tomboló képek és hangok egyre halkabbak, és egyre homályosabbak. Alig látom már, és percről-percre jobban elhatalmasodik rajtam az a félelem, hogy hamarosan teljesen elvesztem ezeket a képeket.
Az embereket olyasmivel ajándékoztuk meg, ami egyedi, örökké élő emlék marad. Sophie is rálelhetett az igazi békére. Viszont én már nem érzem ennek a varázsát. Sírhatnékom támadt az ürességtől, ami bennem tátong. Üresség ez valójában? Nem tudom. Leírhatatlan érzés. Az Angyalt megfosztották szárnyaitól. Leon újra a régi, és ezzel elveszi tőlem a szárnyalás lehetőségét. A mindig vidám kislányra, aki állandóan csak beszélt és nevetett, most elég csúnyán rászólt a sors.
A változás jó dolog, főleg hasonlóan nemes célok érdekében. Tisztán látni, előre gondolkodni megtanultam, de a tudás elvész, ha nincs aki táplálja. Márpedig most nincs aki táplálja.
Alig fél nap leforgása alatt máris bekövetkezett. Miért?