Életed hídjai (13. fejezet)

A másik parton

Két héttel, három nappal, vagy akár csak néhány órával fiatalabb önmagam nem értette volna, hogyan élte túl azt az éjszakát. Őrjöngött volna félelmében; zokogott volna kétségbeesésében, üvöltött volna kínjában…

De én már az új Sora voltam, aki a Halálisten adóstársává vált, tehát nem tettem semmi ilyesmit.

Pedig dehogynem rettegtem, dehogynem aggódtam halálosan; mélységesen megbántam mindent, amit tettem; olyan borzalmas bűntudattal vezekelve, amilyet talán csak gyilkosok, hazaárulók érezhettek a kivégzésük előtt…

Ezekből az érzésekből azonban semmi, de semmi nem tudott megnyilvánulni, és semmilyen módon kifejezésre kerülni belőlem. EZ volt a jégszilánk, a holt lelkek urának ajándéka; maga a kárhozat: érzések, maró, kínzó érzések legbelül, a közöny áthatolhatatlan burka alatt.

Az a néhány jó lélek, akik lefogtak és vigyáztak rám, amikor Leon lezuhant, és én utána akartam ugrani, most lekísért a partra. Aggályosan közrefogtak, és nem engedtek közelebb Leonhoz, csak addig a pontig, ahonnan már tisztán láthattam.

Letargikusan, mindenbe beletörődve, néhány lépésnyi látótávolságból figyeltem, mit csinálnak vele az időközben a helyszínre érkezett mentősök; és hallgattam, ahogy vigyázóim remegő, megkönnyebbült hangon azt susogják:

- Il vit encore… Étre le vie!*

- Mon Dieu, vasból van ez az ember?

- Nem hittem volna, hogy túléli…

Akadt, aki a könnyeit törölgette, mások hozzám siettek, arcon csókoltak, vigasztalgattak. Máskor nagyon örültem volna az együttérzés, a szeretet megnyilvánulásainak; most azonban csak egy tény volt: innen, a másik partról, ahová a vén mágus személyesen kísért át, nem tűnt többnek, mint az, hogy este lemegy a Nap, reggel meg felkel.

Amikor Leont beemelték a mentőautóba, az egyik ápoló, vagy orvos, nem tudom, ideges hangon noszogatott:

- Venez, allons… Vite, vite!*

Mentem vele, engedelmesen; miután illőn megköszöntem védelmezőim segítségét.

Azután suhant, homálylott mellettem az éjszakai Párizs, miközben egy vágtató autó zárt kabinjában ültem, egy jéghideg kezet szorongattam, és egy holtnak ható, áthűlt arcot bámultam, és közben elértem a mélypontra: már nem tudtam, hogy mit érzek; hogy mit kellene éreznem egyáltalán.

Csak néztem őt, és arra gondoltam: megint itt vagyunk az éjszakai városban, megint a végzetünk felé száguldunk, és megint a Halálisten társaságában, úgy, mint a kezdet kezdetén… Semmi sem változott.

Én csak szeretni akartalak, Leon. Semmi mást, csak szeretni, csak boldoggá tenni… De úgy tűnik, az én szerelmem megöl, megmérgez téged. Bármit tettem, bárhogyan igyekeztem, mindig rosszra fordult; amikor a legszebbet, legjobbat akartam neked, csak ártanom sikerült. Egyszerűen nem vagyok hozzád illő; sosem érhetek fel a te szintedre, bárhogyan szeretnék is; és hogy erről melyikünk tehet – te, én, vagy a Sors – azt most már késő kutatni. Mi lesz velünk ezután?

Hajnaltájban már beengedtek a szobájába.

Addigra már túl voltam néhány szürke, poros pókhálókkal teliszőtt hangulatú, magányos órán, és az orvos viszonylag megnyugtató véleményén: Leon csúnyán lehűlt ugyan, de nem életveszélyesen; lábán a seb mély, de idegek, inak nem sérültek, tehát csak összevarrták, a többit pedig elvégzi rajta az idő gyógyító ereje.

Egyéb, nem fizikai sebeinkre vajon van-e jogom ilyesmit remélni a vén Időtől?

Amikor bementem hozzá, már eszméletén volt.

Óráknak tűnt az a néhány másodperc, amíg odamentem, és leültem az ágy szélére.

Aztán csak néztük egymást, fáradtan, tűnődőn, komoran; mint fásult harcosok, akik oly régóta küzdenek, hogy már meg sem érinti őket a vér szaga, a sérülések fájdalma, a halál közelsége.

Nem szóltunk egy szót sem, csak néztük egymást. Nem mozdult élet, nem rebbent érzés azokban a ködszürke szemekben, és bennem sem. Nem moccant az az elegáns, hosszú ujjú kéz, hogy az én kezemet megérintse, és nem nyúltam felé én sem.

Valami véget ért, Leon? Erről van szó?

Azzal, hogy helyetted a halált kívántam, megöltem a szerelmedet?

Nem baj, drágám. Úgysem voltam méltó rá. Ha az lettem volna, akkor hittem volna benne.

Ha hittem volna benne, akkor sohasem, még a halál árnyékában sem paktáltam volna le Észak könyörtelen urával; nem, mert mindennél biztosabban hittem, TUDTAM volna, hogy visszajössz a Szajnából; hogy értem nem csak az életet, de magát a halált is vissza fogod utasítani. Pedig tudnom kellett volna, mert egyszer már megtetted… De most már hiába csendülnek vissza bennem Yuri szavai, amelyeket valamikor szeptemberben hallottam: ˝orvosai sem értik, hogyan lehetséges, ugyanis minden fizikai törvény szerint meg kellett volna halnia…˝

Hogyan volt lehetséges? Hát úgy, hogy visszajöttél értem, mert lehet, hogy te magad nem éltél már, de a szerelmed igen… és mikor visszarántottak a klinikai halálból, dobogni kezdett a szíved, és többé nem adta fel.

Látod, kedves, addig-addig hecceltük az öreg Kaszást, hogy már ránk se bír nézni… De mert a dolga mégiscsak az, ami: helyettünk megölt valami mást. Minket nem vihetett magával, vitte tehát azt, ami számunkra a legfontosabb volt: a szerelmet, a házasságunkat.

Mi lesz velünk, Leon? Lehetséges így továbbra is együtt élnünk? Van-e még értelme, ezek után?

Láttam, hogy lehunyja a szemét… És amikor kinyitotta újra, már érzelmek tükröződtek tekintetében.

Amikor először beszélt nekem Dallie-ről, emlékszem, olyan rejtelmes volt a szeme, mint egy ablak, behúzott függönyökkel; amely csak látszólag áttetsző, valójában azonban nem lehet belátni rajta.

Most azonban, túl mindenen, már a függönyöket is letépte. Már nem érdekelte semmi, még az sem, hogy van-e esélye nyerni: csak felvette a kardot, és küzdött, újra, kétségbeesetten, mindent odavetve küzdött… Értem.

- Dallie is szeretett volna a partnerem lenni, mint sokan mások – kezdte rekedten. – Azt gondolta, ha már egyszer az ágyban sikerült, sikerülhet a trapézon is. Nem így volt. – Jégkása csikorgott a hangjában, amikor kimondta: - Tíz méter magasan engedtem el a kezét… nem szándékosan ugyan, de nem is a legnagyobb felelősségtudattal. Egyszerűen csak… nem vigyáztam rá; és nem mentség, hogy magamra sem, és senki másra akkoriban…

- Leon… - Éreztem, hogy könnyek marják a torkomat. Hogyan tudok sírni? Hogyan tudok érezni?!

Nem az volt az egyezség, hogy elveszed az érzéseimet?!

Hol vagy hát, Halálisten?! Jégszívű fiad haragja elől még te is megszöktél?!

- Az sem mentség, hogy nem tudtam, hogy állapotos – suttogta Leon. – Nagyon… nagyot esett – folytatta, kitépve, kierőszakolva magából a szavakat. – Megúszta ugyan egy felkarcsont-töréssel… Szervezete azonban nem bírta el a sokkot… És mire beértek vele a kórházba, elveszítette a babát. Én…

- Leon, kérlek, ne…! – tiltakoztam önkéntelenül.

Olyan hirtelen ült fel, hogy belesápadt, és nekem átfutott az agyamon: mennyi vért veszíthetett? Tűnő gondolatom azonban semmivé foszlott, ahogy Leon, nem törődve a rosszullét hullámaival, durván a hajamba markolt, és magához rántott.

- De igen – sziszegte az arcomba. – De igen! Vagy várjam meg, amíg mindketten belepusztulunk?! Csak azért, mert nem tudok, mert sosem szoktam, a múltamról, az érzelmeimről beszélni?! Csak azért, mert nem akartalak elveszíteni?! Hát nem mindegy most már?! És ha képes voltál a legszentebb pillanatban ezzel gyötörni, és aztán még az életedet is odadobni miatta, akkor most az a minimum, hogy elviseled, amit mondok, mert nem tudom még teljes egészében, hogy mit veszítettünk miatta, de hogy ennél többet nem fogunk, arra megesküszöm!

Féltem tőle. Igen, féltem. Ugyanakkor viszont könnyeimen keresztül óriásira nyílt szemekkel bámultam hidegen izzó dühét, szemének villámló fényét, szép vonalú száján, fehér fogain a harag-ívelte vicsort, és – édes Istenem, hogyan lehet ez? – pokolian megkívántam.

Dühében is csak annyira volt elementárisan vonzó, mint bárminő egyéb alkalommal; és bár azt nem tudtam, hogy szeretem-e még, vagy hogy ő szeret-e engem, de azt igen, hogy mit tennék, ha itt és most, ebben a pillanatban a magáévá akarna tenni.

Mintha megérezte volna, mire gondolok, elengedett, és az ágy végébe hátrált, de most már nem feküdt le: ülve maradt, és lazán az ágy támlájához döntötte hátát, mint egykor rég, Cape Maryben.

Lesütöttem a szememet.

- Azt a régi Leon Oswaldot semmi sem érdekelte – folytatta hűvös, viszonylag higgadt hangon, amit elkezdett. – De azóta tudom már, mit ér egy élet. Nagyon is jól tudom. Talán-talán azt is tudom, mit jelent a szó: felelősség. Ezzel tartoztam Yurinak is, többek között; egy olyan cselekedetéért, amit meg sem tett… De nekem elég volt a tudat is, hogy igenis megtette volna. Tartozom Dallie-nek is. Ha mással nem, hát annyival, hogy megmutassam, mekkorát tud változni valaki… hogy érdemes árral szemben úszni, és visszanyerni a hitet, a bizalmat, egymás megbecsülését: amit két évvel ezelőtt elveszítettünk… És bár többesben beszélek, de legfőképp róla szól a történet. Dallie azóta a baleset óta, bármilyen vonzó, csinos, a maga módján barátságos nő, nem volt képes egyetlen normális kapcsolatot kötni… És ezt nekem köszönheti. Azt reméltem, ha megismeri az új életemet, ha gyakrabban találkozik veled… talán kap némi bizonyságot arra nézvést, hogy igenis létezik őszinte szerelem, akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek… Hogy bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, az ember igenis találhat Valakit, aki szereti… elfogadja… Hogy találhat valakit, akinek a szemében, szívében ő a legértékesebb, az egyetlen, az igazi… Csak azt akartam, hogy lássa: igen, létezik; igen, lehetséges, ha igazán szeretünk… Hogy lássa, hogy van értelme élni, mert ahogy én, úgy egyszer ő is rátalálhat majd… Csak ennyit akartam. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen végzetes kérdés lehet ez; és most nem tudom, hogy igaz lehet-e; mert minden, ami történt, megkérdőjelezi mindazt, amiben általad hittem. Már nem merek hinni, már nem értek semmit, már nem tudok mit gondolni, Sora; még soha az életben nem voltam ilyen bizonytalan. Most már csak egy kérdésem van… És az egyetlen lényhez fordulok vele, aki tudhatja a választ. – Leon halkan, fáradtan felsóhajtott. - Mondd meg nekem, Sora Oswald: létezik hát az az őszinte szerelem?

*Még él…Életben van!

*Jöjjön,menjünk…Gyorsan,gyorsan!