Suttogó csillogás

6. fejezet – A sárgaköves út, mi elvisz a csodák birodalmába…

Napjaim eztán azzal teltek, hogy építési vállalkozók után kutattam Cape Maryben, de sokan nem voltak hajlandók megvalósítani terveimet. Nagyrészük kinevetett, és kölyöknek nézett, aki bolond vágyakat kerget naphosszat… Nos, igazuk volt, de nem mindent kizáróan… Fiatal voltam, de nem vak… A lényeg az volt, hogy nem akarták nevüket adni egy bizonytalan vállalkozáshoz…

Nem adtam fel! Irodáról irodára jártam, de vajmi kevés sikerem volt. Aztán több, mint két hónap idegölő és bosszantó hajsza után könnyekkel küszködve lementem a partra. Nem bírtam hazamenni, ahol tudtam jól, Sarah már vár… Egyszerűen nem ment, nem akartam még az én nyűgömet is a nyakába varrni, mivel volt neki elég…

Akkoriban iratkozott vissza az iskolába, mivel szándékában állt letenni az érettségit. Csatlakozott egy énekosztályhoz a helyi zeneiskolában, és mi tagadás gyorsan behozta lemaradását. Eltelt a tél, a tavasz hajnalán jártunk és ő már mindent beleadva készült a következő évi érettségire. Reménykedett abban, hogy sikerül a felvételije a konzervatóriumba, de az még messze volt.

Mikor nem tanult, sétáltunk. Rájöttem, mennyire nem ismerem őt! Napokat képes lettem volna beszélgetni vele, hallgatva a hangját, beleélve magam a múlt sokszor nehézségekkel és könnyel teli varázslatába, de az lehetetlen volt.

Azon a napon nem akartam letörten, eredmények nélkül hazamenni. Láttam, minden nap, hogy keresi az arcomon a boldogság jelét, de soha sem találta meg és ez meglehetősen megviselte. Töprengésre adtam hát a fejem, gondolataim árjába vetettem magam és hagytam, hagy repüljenek lelkem megtépázott foszlányai szerteszét. Millió dolog járt az agyamban, szemem vakon meredt a horizont távoli szürke vonalára. Fülemben hallottam a tenger zúgását, a partra csapódó habzó hullámok sistergését, a pálmafák recsegését a sétány mellett… És hallottam a saját gondolataimat is…

Nem tudom mennyi idő telt el, de hirtelen eszméltem fel. Az az igazság, hogy egy érdes, ellenkezést nem tűrő hang libegett felém a szél szárnyán, s ez zúzta szét álmodozásom harmóniáját. Szétnéztem a környezetemben és nem messze egy hatalmas házat láttam meg a parton. A villa olyan messze volt, hogy a szinte már gombaháznak hatott, mégis a felőle fújó légáramlat csodás módon hangokat sodort onnan felém. Lassan felálltam és elindultam a házhoz. Fogalmam sem volt, ki háza és milyen ember az ott lakó, de belül valami hajtott felé…

Végül mielőtt a villa elkerített partrészéhez értem volna megláttam három, a homokban sétálgató ember. Az egyik meglehetősen alacsony volt, és hajlott háta idősödő korára utalt. Kimondott szavai egyre erősebben ostromolták dobhártyámat.

 - Fiam, megmondtam magának, hogy nem tetszik a terv. Vagy átrajzolja az egészet, vagy nem adom a pénzem a nevetséges vállalkozáshoz!

- Na de, uram! – tiltakozott a másik férfi, aki arcáról sütött, hogy dühvel vegyes félelem érzete száguldozik ereiben a vér mellett.

 - Ne szakítson félbe, balfácán! – állt meg az úr és sétabotját idegesen a homokba szúrta – Azt mondtam, hogy nem! Ismeri ezt az egyszerű hárombetűs szót? NEM…

 - De az átrajzolás, hónapokba telik! – csattant fel idegesen az előbbi férfi.

 - Nos, akkor itt és most bontom önnel a szerződést. Ne, kérem ne is próbáljon megszólalni! – ingatta a fejét az öregúr a próbálkozó fiatalember felé – Én már döntöttem! További szép napot! James – fordult a harmadik, marcona külsejű kétajtós-szekrény méretű férfihoz –, kérem, kísérje ki az urat! Aztán jöjjön vissza, addig sétálok még egy kicsit.

A parancsot kapó őr azonnal cselekedett, mit sem törődve az idegesen rúg-kapáló alkalmatlankodóra.

Hirtelen belém villant valami, olyan felismerésféle. Nagy levegőt vettem és az úrhoz léptem. Mikor meglátott szeme szigorúan villant, teste megrándult, ajka pengevékonyra keskenyedett.

 - Jó napot! A nevem Kalos Eido, lenne esetleg rám néhány perce? – kérdeztem, bár fogalmam sem volt arról, hogyan is mondtam ki e mondatot.

Az öreg pár percig megvetően méregetett, majd szeme megakadt jobbomon, melyen még frissnek tűnt a tavaly őszi égés nyoma.

 - Mi történt magával, fiatalember? – kérdezte közönyösnek tűnő hangon, bár az igazat megvallva valami mást is kiéreztem belőle.

 - Ha elmondom, meghallgatja további mondanivalómat is?

 - Elképzelhető… - bólintott sejtelmesen.

 - Bűvészkedtem egy időben, és túl merészen játszottam a tűzzel, aki nem volt emiatt igazán hálás nekem. Tudva levő, a tűz féktelen, nem ismer barátot. Engem sem tűrt meg, vakmerőségemért büntetés volt a fizetség…

 - Tetszik maga nekem, Mr., mm… hogy is mondta… Eido? – én erre készségesen rábólintottam, s az öreg folytatta – Nos rendben, meghallgatom magát! Jöjjön velem vissza a villához! Van egy olyan érzésem, hogy végre érdekes üzletet köthetek…

Rábólintottam ajánlatára és követtem. A házában aztán üdítő mellett ő is bemutatkozott. S mikor nevét meghallottam, enyhén szólva, meglepődve kiáltottam fel.

  - Maga Mr. Kenneth? A Kenneth Autógyár és a Kenneth Építési Vállalat igazgatója?

Az öreg rábólintott. Akkor már tudtam, hogy nyert ügyem van, mivel ajka szegletében az a mosoly bujkált, melyet ritkán lehetett nála felfedezni. Most évek múltán is ünnepnek tekintem azt a napot, mikor ez én öreg barátomat képes vagyok megnevettetni… Bár mi tagadás, Sarahnak ez gyerekjáték…

Nos, azon a délutánon, hosszas beszélgetésbe elegyedtünk, mely során feltártam előtte terveimet. Elmeséltem hosszas vívódásokkal teli keresgélésemet az elmúlt hónapokra visszatekintve. Utána pedig felvázoltam neki elképzelésemet. Kenneth úr eztán alaposan megfontolta válaszát mielőtt újra hozzám szólt volna.

A nap lassan lehajlott a tenger vizébe és narancspirosba vonta a horizontot, mikor végre megszólalt.

 - Tetszik az ötlete és úgy gondolom megvalósítható! Mennyi időre van szüksége, hogy egy skiccet készítsen az ön fejében már álló épületről?

 - Ha mindent beleadok egy, maximum két héten belül az asztalára teszem a rajzot!

 - Megegyeztünk! Ha itt a rajz, folytatjuk a beszélgetést! – állt fel és kezet nyújtott – Várni fogom, fiam!

Felálltam én is, kezet ráztunk, majd elbocsátott. Hazafelé dagadt a szívem az örömtől. Besötétedett, mire hazaértem. Mikor beléptem a nappaliba, megláttam Saraht, aki felperzselt vadként rótta a köröket a nappaliban. A padlódeszka megreccsent a lábam alatt és ő rám emelte lángoló tekintetét. Odaléptem hozzá és csókot nyomtam az arcára, de szeme fénye nem változott meg. Ugyanúgy perzselt, mint beléptemkor.

 -„Te bolond, gondolhattad volna, hogy ezt a tüzes tündért nem hűtheted le egy csókkal, melyet ráadásul csak a homlokára adtál… „ – dübörgött bennem a kisördög.

„Bár adhattam volna máshova…” – gondoltam.

Aztán újra ránéztem, csak álltam vele szemben és belenéztem a szemébe. Ő fejét enyhén hátrahajtva viszonozta. Szemöldöke összehúzódott, ajka vékony csíkká vált, kezeit csípőre tette és várt… Várt a magyarázatomra… Nos igen, megint késtem és nem szóltam, hogy fogok… Ez egyfajta kompromisszum volt, azért volt, mindkettőnknek telefonja, hogy ilyen esetekben meg tudjuk nyugtatni a másikat.

Szám sarka megrándult, mikor a Sarah mögött levő polcon megláttam a telefont…

 - Véletlenül itt maradt… - kezdtem bele, mire szeme összeszűkült…

Belül pillanatra elnevettem magam: „Ó, ha tudnád, mennyire szeretlek ilyenkor…” De elhessegettem most a nevetős gondolatokat és megpróbáltam folytatni. Magyarázatot akartam adni, hogy miért maradtam el ilyen sokáig, de nem ment… A lényeg kikívánkozott belőlem…

 - Találtam egy vállalkozót, aki felépíti a Színházat! – kiáltottam boldogan.

Erre Sarah arca is megváltozott, szeme tágra nyílt, majd hirtelen a nyakamba ugrott.  Átöletem derekát és megforgattam a levegőben, mire ő felnevetett és én vele együtt kacagtam… Nem kellett többet mondani, minden el volt felejtve… Egy volt a fontos, végre sínen vagyunk… Végre ráléptünk a Sárgaköves Útra, mint Dorothy… és ez elég volt…