Suttogó csillogás

5. fejezet – Az álmom lettél…

Ott álltunk ketten a parton, mint két egybeforrt szomorúfűz, kik soha többé nem bontakoznak ki az ölelésből.

Nem mertem megszólalni, valami furcsa, kemény gombóc elzárta a hangom útját, s az nem tudott a felszínre törni. Így hát kénytelen-kelletlen belsőm, szívem legmélyére zártam a titkot, melyet csak oly nehezen tudtam elmondani neked… Bezártam magamba, azt hogy szeretlek…

Fájt mikor azt mondtad: „Veled maradok, mint… mint testvér… mint barát…”.

Ó, nem is tudod mennyire fájt… De nem tudtam megszólalni, fogva tartott a félelem, és inkább fogadtam ezt el, minthogy mégis meggondold magad és elhagyj, Sarah… Inkább tűrtem, hogy éget a kín, inkább eltakartam a szigorúság álarcával azt, hogy vérzik a szívem… Inkább elrejtettem a valódi érzéseket, mert, hittem így a legjobb…

De nagyot tévedtem… Már tudom…

Mikor döntöttél, hogy velem maradsz, sokat gondolkodtam. Heteken át, éjjelek teltek el álmatlanul, és azon agyaltam, hogyan tovább. Egész éjjeleken át csak figyeltem azt a csodálatos, békétől és elszántságtól ragyogó arcodat, melyre rávetült a tetőablak üvegén át a holdfény. Gondolkodtam…

Tudtam, te visszataláltál az útra és újra követed az álmod! Tudtam jól, hogy az énekesi pálya megmaradt neked és soha nem hagyod, hogy vesszen, mert, ha addig élsz is, de valóra váltod.

 - „Igen, Sarah, képes leszel rá, és én segítek neked…” – suttogtam felé fordulva a nagy francia ágyon, melyen már két hónapja osztoztunk, mely egyetlen volt abban a kis lakásban melyet együtt béreltünk.

Úgy éltem veled, melletted, mint egy szerető testvér, de Isten a tanúm, pokoli nehéz volt a csókot a homlokodra és nem az ajkadra adni…

Az egyik éjjelen, mintegy villám, úgy csapott belém, hogy őrült voltam hónapokon át!

 - Te őrült! Hát nem látsz a szemedtől, Kalos Eido? Álmot keresel? Te balga, hiszen már megtaláltad… Itt fekszik az oldaladon… Hogy lehet, hogy nem vetted észre, hogy ő az álmod… - ordította bennem a kisördög.

Olyan hangosan sivított a hangja a fülemben, hogy azt hittem nem csak én hallom… Bolond módjára, még attól tartottam, hogy ő is meghallja. Gyerekes babonából, még a kezem is a fülemre szorítottam , nehogy a hangja kiszabaduljon a néma éjszakába… Persze utána alig tudtam a nevetést elfojtani…

- Tökelütött! Húsz évesen attól félsz, hogy a belső démonjaid ordítását más is hallja? Te nem vagy normális… - mondogattam magamnak.

Másnap korán nyakamba kaptam a várost, és hozzáfogtam, ahhoz, hogy megvalósítsam az álmom…

Első utam egy bankba vezetett, hogy megtudjam mennyi pénzem van… Az összeget meghallva erősen meglepődtem, mivel jóval kevesebb zöldhasú dollárra számítottam… Persze, a hír kellemesen érintett. Hazafelé újságot vettem, reménykedve abban, hogy találok néhány számomra is használható hirdetést.

Belépve az ajtón, Sarah ugrott a nyakamba. Haja csapzottan hullott vállára, látszott rajta, hogy sietősen öltözött… Az egyik ingem volt rajta, melyet szokásához híven félre gombolt, a halásznadrág még állt is rajta valahogy, de a cipő?! Nos… azon majd’ elnevettem magam… Ilyen kacsalábat még életemben nem láttam… Ilyen édes, kacsalábú hercegnőt, mint Saraht, akkor délelőtt…

Mikor végre sikerült karjait lehámoznom a nyakamból és belenéztem a szemébe szabályosan megijedtem. Tekintete egyszerre lángolt a dühtől és könnyezett az aggodalomtól… Erre is csak ő volt képes, azok közül, akiket ismertem! Csak ő volt képes arra, hogy egyszerre két érzelem tükröződjön arcán.

 - Hol jártál? Miért surransz ki hajnalban, mint egy tolvaj? Egy cetlit nem volt időd írni? Tudod, nem kell sokat, csak annyit: Ne aggódj te bolond, majd jövök! Nem kérem, hogy mond el, hova mégy, csak azt, hogy tudjam visszajössz…

 - Ne aggódj, bogaram, itt vagyok! – nevettem el magam – Na, de most, ideje lenne normálisan felöltöznöd… - néztem végig rajta.

Tekintete követte az enyémet, s mikor a cipőhöz jutott kiszakadt belőle a kacagás. Arca szelíddé vált, szeme újra könnybe lábadt, de most már nem az aggódás miatt, hanem az örömtől. Keze pillanatokon belül a hasára tapadt, tekintete csillogott. A látvány mi tagadás, nevetésre késztetett engem is. Aztán ott vihogtunk, mint két óvodás.

Végül nagy nehezen, kacagva leszedtem róla a cipőt, aztán hirtelen felindulásból felkaptam a vállamra és berohantam vele a konyhába. Ott aztán letettem és elkezdődött a reggeli készítés. Na igen! A reggeli maga volt a káosz. A konyhában meglehetősen kevés hely volt. Ebből kifolyólag csak a legszükségesebb dolgok kaptak helyet a polcokon. Persze e mellé a szűkösség mellé párosult még egy apró asztal két székkel, melyek közül általában csak egy volt használatos. S hogy miért? Azért, mert az én rakoncátlan lakótársam folyton a konyhaszekrényen ülve költötte el gabonapehelyből és gyümölcsből álló reggelijét. De mire a kajálásig eljutottunk az egy külön futam volt. Egymást kerülgetve, mindig a másikba csípve készítettük el a reggelit. Ettől mindig jól indult a nap.

 - Mond csak, amúgy hol voltál? – kérdezte Sarah érdektelen hangon két kanál pehely közt, persze mikor felnéztem rá az újságból egy röpke pillanatig a kíváncsiság derengett fel az arcán, de ezt nagyon jól tudta palástolni.

 - Csak elindultam, hogy megvalósítsam az álmom… - válaszoltam hasonlóan érdektelenül.

 - Igazán? – szólalt meg újra.

Tudtam jól, mennyire izgatja a titkolózásom, ez már ki-kiérződött a hangjából is, de még egy ideig nem akartam elárulni a tervemet. Pontosítok, tervem azon részét, mely miatt minden elindult. Ő volt minden alapja, és ezt még nem állt szándékomban vele közölni. Ha persze előre láttam volna a jövőt… Akkor talán… talán elmondtam volna…

Aztán visszanéztem az újságba, hirtelen megláttam azt, amit kerestem, egy ceruzával apró pontot csempésztem mellé, majd összehajtogattam. Sarah épp a mosogatáshoz készülődött, mikor mellé álltam.

 - Mond, ugye még mindig szeretnél énekelni?

 - Azt hiszem, igen… Bár sokszor már butaságnak tartom. Megfordult a fejemben, hogy újra visszamegyek a suliba és ha leérettségiztem jelentkezek főiskolára… Talán, de még nem tudom! – mondta csevegő hangon, miközben kör-körös mozdulatokkal tisztára mosta a tányéromat.

Hirtelen felindulásból magam felé fordítottam és merően a szemébe néztem, próbáltam kiolvasni a karamellszínű szempárból az igazságot, de az a tulajdonosa mélyre temette a lelkébe és nem engedte, hogy bármit is meglássak belőle. Hihetetlen lány volt… Mit tagadás… Az ember nem látta meg benne az igazi Saraht, csak ha ő akarta… S most nem akarta…

 - Én is így gondoltam! De ellenvetésem van kisasszony azzal kapcsolatban, miszerint abbahagyod az éneklést! Nem fogom megengedni, remélem világos és érthető voltam! A hangod az, ami arra késztetett engem, hogy ne adjam fel! Tehát, ha én tudok kitartó lenni, akkor te annál inkább! – fedtem meg, de éreztem, hogy hangom megremeg és nem tudok akkora fölényt adni szavaimnak, amekkorára szükségem lett volna.

 - Miért mondod ezt? – kérdezte felcsillantó szemmel, tudtam, hogy megint ki akarja puhatolni a titkom, de azért én se akkor jöttem le a falvédőről…

 - Majd meglátod, libuskám! Egyelőre az ígéreted kell! Igen, ígérd, meg, itt és most, hogy nem adod fel! – követeltem, s végre erős volt a hangom.

 Na igen, Saraht se lehetett könnyen megijeszteni… puszit nyomott az arcomra és játékosan félre hajtotta a fejét… Istenem ilyenkor meg tudtam őrülni érte, főleg azért mert nem ölelhettem át, nem simíthattam végig gerincén és nem csókolhattam meg az ajkait, melyek ezerszer, milliószor csábítóbbak voltak, mint nyári hőségben a jeges tea…

 - Megígérem! – suttogta, majd faképnél hagyott és távozott a konyhából!

 - „Ezt vártam tőled! Nem csalódtam benned! – gondoltam – Akkor hajrá Kalos Eido, lépj végre a tettek mezejére, teremts neki egy helyet, ahol kibontakozhat…”

Végre mozgásba lendült az örökmozgó gépezet, mely mai napig képtelen volt megállni… Mely mozogni fog, míg világ a világ…