Suttogó csillogás

4. fejezet – Első csepp a pohárban…

Az éjszakát egy ablak mellé tolt fotelba kuporodva töltöttem. Csak bámultam ki a sötét szobából az éjszaka koromfekete semmijébe. Szemem a csillagokkal telehintett tintakék égre tapadt. Az álom egész éjjel elkerült, helyette csak egy átlátszó hályog telepedett retinámra, melytől érdektelenné vált mindaz, amit látásommal fel kellett volna fognom. Egész testem fáradt volt. Furcsa érzés lengett körül, úgy éreztem, mintha egy sötét, sárral teli verembe csüccsentem volna bele, mely jótékonyan ölelve körülfogja testem, én pedig csak süllyedek egyre lejjebb és lejjebb…

Mindenek ellenére gondolataim szabadon száguldoztak. Egyfolytában azon őröltem az agyam, hogy mi lesz eztán, de semmi épkézláb ötletem nem volt a jövővel kapcsolatban. Szóra akartam nyitni ajkam, hogy az éjbe kiáltsam bánatom, de hang nem jött ki torkomon. Olyan voltam, mint egy elátkozott szürkülő viharba eltűnni akaró, kegyvesztett angyal. Elvesztettem mindenem. Már nem tudtam, mit akarok. Csak egyet, újra belenézni az Ő melegen simogató, bátorságot és erőt adó fekete szemeibe. Csak újra érezni ujjai finom tapintását az arcomon. Újra… Újra… Kalost akartam… De ő csak aludt és rám se hederített. Dühös voltam érte és egyben hálás. Mert bárhogy is akartam, hogy felébredjen és velem legyen, nem akartam végignézni azt a reakciót mikor rájön, hogy a múlt nincs többé. Minden álomnak vége és talán soha nem lesz újabb melyet követni tudnánk.

A hajnal fénye ébren talált. Tagjaim megmerevedtek az egész éjszakás mozdulatlanságtól, gondolataim már elhalkulva, némán pihentek elmém egy távoli sötétbe vont rekeszében. Felriadni is csak egy érintésre riadtam fel, mikor a reggel érkező nővér kedvesen végigsimított a vállamon. Szemem elől villanásnyi idő alatt eltűnt a hályog és felnéztem a nőre. Felpillantottam kedves zöld szemeibe, de valami átkozott homály újra elfedte tiszta látásom. A nővér arca kissé meglepetté vált, mikor leguggolt mellém. Aztán ajka vigasztaló mosolyra húzódott.

 - Ne sírj! Nem szabad, az már a végső lemondás jele! Ne mondj le mindenedről, ne feledd, ha valami elromlott, lesz olyan, mi kijavítja, csak hinni kell benne!

A nővér bár nem tudta mi történt, hihetetlenül meg tudott érteni, pedig még egy szót sem szóltam hozzá. Kimondott szavaiban akkora igazságok rejlettek, mint a kinn oly közel morajló óceán. Újra életre kelt az a lány, aki álmokkal tele hagyta el a szülői házat és útnak indult a rideg ismeretlen felé. Újra éreztem, hogy keblemre tudnám öleli a világot. És újra éreztem az, ami idáig hajtott… Tudtam, hogy újra tudni fogok énekelni…

Halk nyöszörgésszerű hang hatolt át a szobán. Kalos végre felébredt, a nővér azonnal hozzá lépett, mint egy kedves anya, ki egyik gyermekének utat mutatva, most a másikhoz fordul, hogy őt is visszaterelje a fényre…

Három héttel később Kalos végre elhagyhatta a kórházat. Együtt, szótlanul sétáltunk a parton, csupasz talpakkal élvezve a meleg homok ölelését. Bal kezével a jobbomat szorította, mint, aki abban remél kapaszkodót. Én pedig boldogan simultam érintésébe, hogy bátorítson és én is őt. Egyszerre megtorpant és szemét a végtelen kékségre függesztette. Jobb karja bepólyálva feküdt bele a nyakából lógó hámba, bal keze elengedte az enyémet. Lábai önkéntelenül a fodrozódó fehér hullámok felé indultak. Nem érettem mit akar, de belém nyilallt a félelem… Mégis egy kis hang megálljt parancsolt nekem.

 - Hagyd őt, meg kell birkóznia a lelkén ülő démonnal. Egyedül…

Hát maradtam ott ahol voltam. Lábam a földbe gyökerezett, tagjaimat delejes varázslat béklyózta le. S csak néztem őt, ahogy egyre távolodik tőlem, mint, aki örökre ki akar lépni az életemből…

 - Kalos… - suttogtam félelemtől remegve.

 - Itt maradok! – hallottam a hangját, mely úgy hangzott mintha az én megnyugtatásomra hagyta volna el ajkait – Nem megyek tovább Sarah! Cape Mary lesz az otthonom. Sajnálom, de nem tudok innen tovább menni! De téged sem akarlak megkötni! Menj tovább Andyvel! – hangja elcsuklott és visszafordult felém.

Fehér, halványkockás ingét, világoskék halásznadrágját össze-vissza lobogtatta az óceán távoli torkából partig hatoló szél. Bokáin megtörtek a fehérlő habok. Arca komollyá s komorrá vált, szemivel idegesen hunyorgott. Ezek az ismerős mozdulatok a halántéka körül már sokszor elgondolkodtatásra késztettek. Féltem, talán baj van a látásával, de ez röpke gondolatfoszlány azonnal tovalibbent agyamból, s értetlenül meredtem rá. Kalos látva szótlanságom folytatta.

 - Kívánom neked, hogy megkapd azt a sikert, amit megérdemelsz. Kívánom, hogy tied legyen minden, amire valaha vágytál. – hangja ismét megbicsaklott, ami nagyon ritka volt nála – Tudom, hogy sikerülni fog, csak már nem velem. Már nélkülem… Remélem, hogy…

 - Kalos… - vágtam közbe elhaló hangon.

 - Remélem, hogy néha majd felhívsz, vagy írsz…

 - Kalos! – kiáltottam s az előttem álló férfi meglepetten nézett rám – Te teljesen bolond vagy? Azt hiszed, itt hagynálak? Azt hiszed, elmennék nélküled?

 - Na de Sarah… - tiltakozott, de nem engedtem, hogy tovább folytassa.

 - Nem vagy normális! Mit gondolsz, miért aggódtam végig álmatlanul egy éjszakát, azt figyelve lélegzel-e még? Mit gondolsz, miért ápoltalak és védtelek mindentől? Nem foglak itt hagyni! Nem! – visítottam sírós hangon – Ne merj most eldobni magadtól!

 - Sarah, kérlek…

 - A fenébe is! Fogd már be! Hát még mindig nem érted? Nem megyek sehova! - hangom el-elakadt a zokogástól, mely belülről rázta a testem és összeszorította a szívem! – Akármi lesz, nem hagylak egyedül! Veled maradok, mint… mint testvér… mint barát…

Többet nem tudtam mondani, mert magához vont és átölelt. Többet nem is mertem volna mondani, féltem, hogy ő nem érez úgy mint, ahogy én… Pedig tudhattam volna, hogy szeret, úgy, akár én őt…

De akkor így volt jó! Nem bírtam széttörni a pillanat varázsát, mely körbefont minket és újra áttaszigált mindkettőnket abba a csodálatos mágiavilágba, ahol az álmok kovácsolódnak egésszé. Itt váltunk mi is egy életre eggyé, egy… kerek… egésszé… S ezt az egészet még a vad vihar, a villámcsapás, a tenger sem választhat szét…

 - „Nem választhatnak szét soha, mert tíz körömmel ragaszkodom hozzád, Kalos Eido, nem téphet el tőled senki! Még a feketecsuklyás árnyalak sem a poklok mélyéről, ki minden egyes órával, perccel közelebb lép hozzánk!”

Nem… Soha… Soha…

Soha…