Suttogó csillogás

3. fejezet – Darabkákra hullott varázslat

Megváltozott az életünk… Már nem a medrében folydogáló csendes folyó volt, mely biztos abban, hogy előbb-utóbb célba ér, hanem törtető, vad hegyi patak, mi a legkeményebb kősziklát is kivájja, hogy hamar teljesíthesse vágyait…

Kalos is ilyen férfi volt. Felpezsdítette az életünket, főleg az enyémet. Ismeretségének hála fellépéseink száma megsokszorozódott. Barátainak köszönhetően meghívást kaptunk még Las Vegasba is. Az a pár este, melyet ott töltöttünk, maga volt a pezsgő és féktelen nagyvilági mulatozás. Napközben kihaltak az utcák, csak fáradt, fekete félholdakkal keretezett szemű kísértet lézengett az aszfalton. De éjjel, megváltozott minden. Felfordult a város, olyanná vált, mint valami forrongó katlan. A bárok és kaszinók megteltek, zsivajtól lettek hangosak…

Las Vegas-i fellépéseink után visszatértünk San Fransiscoba, s onnan a kis kikötővárosba, Cape Marybe utaztunk. Ott kezdődött el tulajdonképpen az a széthullás, melynek már San Fransiscoban is mutatkoztak jegyei, bár akkor még egyiket sem akartuk elfogadni. Jól éreztük, hogy Kalosnak egyedül nagyobb sikere volt, mint nekem és Andynek…

Hamarosan a két fiú között apró nézeteltérések alakultak ki, s ezek száma csak egyre sokasodott… Alig telt el pár hónap és folyton-folyvást, még a fellépések előtt közvetlenül is marakodtak. Hiába próbáltam tompítani kettejük közt az ellentéteket nem sikerült. Én váltam az ütközőponttá, tőlem várták, hogy hozzak döntéseket egyikük vagy másikuk javára. Képtelen voltam ezt tenni, így sokszor engem is gyűlöltek. Ha időmet Kalosszal töltöttem Andy mérgelődött, ha Andyt tüntettem ki nagyobb figyelemmel, Kalos viselkedett úgy, mint egy felperzselt véreb. Végül kitört a vulkán…

Egyik nap fellépés előtt újra összekaptak egy gyermeteg apróság miatt, s elromlott minden. A műsor kellős közepén Kalos véletlenül megbotlott az egyik mutatvány közben s megtörtént a baj. A tűzzel játszott és megégette magát. Borzalmas volt látni, hogy az a csillogó szemű, játékos és komisz férfi kezét vöröslően harapódzó lángok borították el. Egy pillanatig bénultan néztem az eseményeket, mint ahogyan Andy is, de valahol belül nem bírtam tovább. A következő pillanatban már a pulóverem téptem le magamról és dacolva a borzalommal, az égett hús émelyítő szagával Kaloshoz szaladtam. A pulóverrel burkoltam be a kezét s a lángok kihunytak. Kalos összeszorított fogakkal esett térdre, arca eltorzult a fájdalomtól, szemei könnybe lábadtak, ahogy rám emelte azt az érzelmektől telt fekete szemét. Szívembe mart a keserűség, saját bőrömön éreztem az ő kínját. Nem is vettem észre a száguldó perceket, tekintetünk összefonódott, óvatosan kezembe fogtam sebes kezét, szívem vadul kalapált, észre sem vettem az érkező mentőautót. Fogalmam sem volt, hogyan kerültünk be a kórházba…

A percek, az órák… Csigalassan vánszorgott az idő… Andy és én a folyosón vártunk, orvosok és nővérek rohantak el előttünk. A sürgősségi műtő ajtaja csukva maradt, s engem belülről őrölni kezdett a félelem és az idegesség. Felálltam, járkálni kezdtem, ablaktól-ablakig, faltól-falig… Andy próbált nyugtatni, de én csak dühöt és megvetést tudtam neki adni. Gyűlöltem őt, mert szentül hittem, hogy ő az oka mindennek. Olyanná váltam, mint egy tigris, aki a vadászt akarja széttépni, azt a kétlábon járó simabőrűt, ki megsebezte. Andy is megsebzett, mélyen és visszavonhatatlanul. Ez az eset pedig végre felnyitotta a szemem…

Rájöttem mennyire szeretem őt… Egy sarokban ülve zokogtam végig hosszú órákat, féltem, hogy valami komoly baj van… Semmi hír, egy hang sem szivárgott ki a műtőből… Végre nyílt az ajtó és egy zöld köpenybe öltözött, tiszta tekintető, kellemes vonású orvos lépett a folyosóra. Egyenesen felém vette az irányt, hangja megnyugtatóan csengett.

- Ne aggódjon! Kérem, ne sírjon kisasszony! – mosolygott rám, s közben átkarolta a vállam – A barátja nem sérült meg életveszélyesen, bár igaz, hogy az égési seb súlyosnak tekinthető. De fiatal és erős szervezete van, minden a legnagyobb rendben.

- Mondja el, mi van vele! – kiáltottam könnyek és kétségek közt vergődve.

- Ó, ne sírjon! Már jól van. Átvittük egy szobába, most alszik. A fájdalomcsillapító és a nyugtató hatása kicsit kiütötte. Ha gondolja, bemehet hozzá, látom magán, hogy addig nem fog megnyugodni, amíg nem láthatja! – nevetett, szavai melegsége és mosolya valamelyest megnyugtatott…

Remegő lábakkal indultam el afelé a szoba felé, melyhez az orvos irányított. A folyosók halványzöld derengése, a fertőtlenítő bódító illata, az elsuhanó kórházi dolgozók kísérteties sziluettje, egyszóval minden a kétlábas valóságban millió darabkára hullt. Eltűnt… Nyoma veszett mindennek… és én észre sem vettem. Csak az ajtót láttam magam előtt, mely fenyegetően csukva maradt az orrom előtt, mely mögött ott fogom találni azt a férfit, aki a világnál fontosabb nekem. Szívemet mardosta a kétségbeesés, agyamban ezer gondolat futkározott szanaszét, s mind, egytől-egyig szét akarta robbantani koponyám kemény falát… Egy vigasz maradt meg, mely belülről simogatta lelkem és bátorította léptem… ez pedig a remény volt… A remény, hogy rendbe jön minden, hogy talán az egész csak egy buta játék, hogy mindez csak egy rossz álom…

Kezem a kilincsen és én csak vártam… Nem tudom mire és miért, de vártam. Szemhéjaim alatt sötétség hullt szememre, de életem rövid, eseménydús filmje irtózatos sebességgel pörgött… Nem értettem miért, hisz nem voltam veszélyben, életem biztos talajon állt, tüdőmbe levegő, testemben vér keringett… Igen… Még biztonságban vagyok… - gondoltam – Még…

Benn homály fogadott… A zöld sötétítők konokul távol tartották a legapróbb rakoncátlan fénypászmát is, melyet a nap gurított a Földre.  Az ágyon ott feküdt ő, és csak aludt, mint egy gyermek, kire angyalok tekintete vigyáz. Ott feküdt a mindenem, jobb keze vastag kötésbe burkolva, erős teste mellkasig takaró alá rejtve…

Akkor értettem meg, hogy valami végérvényesen lezárult… Véget ért és visszahozni nem lehet… Leültem az ágya szélére és vártam… Vártam, vártam arra, hogy történjen valami…