Suttogó csillogás

2. fejezet – Bolondok és vakmerők

Bakfis voltam még, szinte gyerek, de már akkor tudtam, nem bírok szabályok szerint élni, mint mások. Szüleim hallani sem akartak az énekről, a színpadról, a csillogásról. Egyetlen dolog volt, mit magaménak vallhattam az az éjszakába kiáltó suttogás volt. De nem bírtam levetni álmaimat, nem tudtam eldobni, mint egy rabigába lökött madár, ki eltaszít minden vágyat keblétől, mikor kalickába zárják.

 - Nem! – kiáltottam egy nap – Nem és nem! Hagyjatok, élni akarok, nem poshadni, mint az évek óta polcon álldogáló befőttes üveg a bogyóival!

Szó mi szó, hálátlan voltam. Némán, tolvajmódra távoztam éjnek évadján. Felültem az első vonatra, se pénzem, se értékem, csak a hangom… Mindez azonban nem zavart, nem érdekelt, hogy belevetettem magam a határtalan világba, mely kegyetlen, zabolátlan, vidám és gazdag. Visszanézni sosem volt kedvem, nem is akartam…

 - Mindig csak előre Sarah, nem szabad feladni! Van olyan, ki kezét nyújtja és felemel a sárból, ha elcsúszol. Lesz olyan, ki szívből szeret! – suttogta egy kis hang a fejemben.

Ebben az időben csak ez a kis hang tartotta bennem az életet. Mert másom nem volt. Hónapokig csak tengődtem. Bárokban léptem fel, hallgatva a részeg, alkoholtól bűzlő férfiak ócsárló szavait. Kívül kőkemény voltam, és mindig mosolyogtam, de belül vérzett a vágyakkal teli szívem. Hiszen nem hittem, hogy a világban, a nagybetűs életben ennyi a gáncs és a tövis. Éjszakai virág lettem, pedig én a nappal fényénél akartam szirmot bontani… Csak örömet akartam adni és mi lettem… kirakati baba, melyre sokszor úgy akartak alkudozni, mint halpiacon a halra és a homárra. De összeszorítottam a fogam és vártam. Éreztem, hogy ez még nem a vég, ez csak a kezdet…

Így is volt. Egy este feltűnt ő… Fiatal volt és olyan vakmerő, mint én. Szerencsét akart próbálni a nyugati parton. De kevés volt a sikere. Odajött hozzám, lehajolt letörölte a könnyet fáradt szememből. Puha, meleg keze bársonyos volt megtört lelkem foszlányainak.

 - Te énekelj, én zenélek! – mondta.

Belementem… és soha nem bántam meg. Magam mögött hagytam a bárok füstös durvaságát, kiléptem a fénylő és metsző tisztaságba. Éreztem, minden jóra fordul. Alig telt el pár hét, s nem kellett olcsó maradékot ennem. Újra édes és fűszeres ízt éreztem a számban. Újra ihattam narancslevet… Nagyobb ajándék volt ez nekem, mint minden más…

Az utcán zenéltünk. Az emberek megálltak és hallgattak minket. Felemelő érzés volt látni, ahogy az arcokon megjelent a boldogság… Ezt akartam mindig. Boldogságot, örömöt adni és kapni. Szinte mindig egy kis parkban játszottunk… Szép hely volt, és sokan jártak oda pihenni. Kis idő múlva, már ismertek az emberek és felismertem az arcokat, kik minden nap meghallgattak minket. Végre pénz került a kalapunkba és biztonság költözött a szívünkbe.

Nos igen, ezt kaptam Andytől. Ő adta meg az első biztos lépést, mely kivezetett a fénybe, mely kezembe adta a világot, melyet meg akartam hódítani a hangommal.

Minden szép volt és jó, de mégis hiányzott valami. Magam sem tudtam, hogy mit, de a szívem körül s a fejemben ott motoszkált a kínzó és bolygató érzés… Valami hiányzik… - suttogtam magam elé. Andy is érezte ezt a mardosó érzést, ezért keresni kezdtük, azt, ami annyira hiányzott. Éjjel az álmok tengerében úszva és fulladozva, nappal a zene szólamain és hullámain kutattunk… de eredmény nem volt…

Hónapok teltek el, de nem jött az, mire vártunk, csak egy fiatal pasas… Minden nap megjelent a parkban és nézett minket. Átszellemült arca maga volt nekem a határtalan dicséret és díjazás. Ennél nagyobb kitüntetést sohasem kaptam. Belenéztem a szemébe és dalaimat láttam benne életre kelni. Peregtek előttem a filmkockák, közben pedig összeforrt tekintetünk. Minden nap, órákon át…

Így ment ez sokáig, megjelent mindig, mikor mi is. Olyan volt ő, mint egy vándor, kit az én dalom vonzott a tűzhöz. S ha megjelent rám nézett, attól a perctől fogva rab voltam, hatalmába kerített, mint egy túlvilági szellemlény… az is volt… szellem, ki megjelenik, ha dalt hall… Ő volt az én titkos, lelki barátom, ki minden nap kísértett szeme tüzével, mosolya melegével. Arcvonásai nem voltak szépek se csúnyák. A nagy átlagba belefért, de mégis volt benne valami, ami nem engedett, ami fogva tartott. De nem zavart e rabság, vállaltam, hagytam… magamra vettem a láncot, mely hozzáfont, és megkötözött…

Vártam rá, minden reggel, sosem késett… De ha követni akartam eltűnt… Szétfoszlott, mint a füst a szélben. Hiába szaladtam, rohantam, mint egy eszevesztett őrült. Soha nem értem utol, pedig csak egy érintést, egy tapintást, egy simítást, egy újabb mosolyt akartam tőle, hogy tudjam ő is valóság, hogy ő is evilági és nem túlvilági. De nem sikerült, gyorsabb volt nálam.

Álmaimban sokszor láttam őt, közel volt, megérintetett, kisimította hajamat a szememből és lehajolt, de mikor eljött volna ajkának forró érintése az ajkamon, mindig felriadtam álmomból.

Nem tudom, Andy mit vett észre és mit nem, de én sohasem beszéltem neki a srácról, aki megbabonázta a szívem, a lelkem, a hangom… igen, a hangom. Éreztem, ha ő a közelemben van, akkor minden szebb és tisztább a torkomból éledő dallam. Ajándék volt ez, mit az égtől kaptam. S bár elmém nem fogta még fel, de szívem érezte, hogy megtaláltam azt, amit kerestünk. A sors iróniája volt, hogy nem mi, hanem ki volt a keresetünk tárgya… csakhogy a kis piszok, eltűnt… mindig…

 - Megtalállak, ha bele gebedek is! – fogadtam meg egy nap, mikor ismét elszalasztottam.

Keresni kezdtem őt San Franciscoban, a városban, ahol minden nap láttam őt, ahol minden nap fogva tartotta a testem egy puszta tekintettel. Nem adtam fel, győzni akartam és hamarosan alkalom nyílt rá, hogy megtudjam ki is ő!

Beköszöntött a nyár, és a város parkjában hatalmas vásárt és ünnepségeket tartottak. Andy és én is felléptünk, s a közönség soraiban megjelent ő. Mikor az utolsó számunknak is vége lett szökni próbált, de nem hagytam… Belevetettem magam a tömeg kellős közepébe, a levegőben hegedű, furulya hangja csobogott. Ír zenészek muzsikája töltött be mindent. Előttem fel-felsejlett az én misztikus szökevényem karcsú magas alakja. Az emberáradat össze-vissza cibálta testem, de nem érdekelt, szemem csak őt kereste. A zene egyre hangosabban dübörgött a fejemben, mire rájöttem, hogy az ír dallamokra táncolók között vagyok. A tánctér kellős közepén álltam, körülöttem bolondozó, ugrándozó boldog párok. Szédültem a színes, fékevesztett alakok tengerében. Aztán hirtelen feltűnt, csak egy pillanatra, de megálljt parancsoltam neki… Csuklója után kaptam, s végre megtörtént az, miben nem is mertem reménykedni… A titokzatos, múló tüneménynek hitt angyaldémonom valósággá vált… Megfordult… Tüzes tekintete az enyémbe fúródott, vékony mégis erős karjai a derekamra fonódtak s magával ragadott a csodák világa… Szívemig hatolt a pergős dallam, lábam önkéntelenül mozdult az ütemre, karom nyaka köré fonódott, testem hozzásimult… Maga volt a tökéletesség.

Sosem hittem, hogy tudok táncolni, de sikerült… Olyanok voltunk, mint két szerelmes, ki az ír aratóbálon mulatozik önfeledten… De jó volt így…

Nem akartam, hogy véget érjen és újra keresnem kelljen őt… Az kívántam örökké tartson a zene… Észre sem vettük, hogy már más dallamok keringenek körülöttünk. Nem éreztünk semmi mást, csak egymás testének közelségét… Ennél nem is kellett több. Aztán hirtelen ért véget… Elhallgatott a zene, szétszéledtek az emberek és azt sem tudtam, hogy történt, de ismét elmulasztottam azt az átkozottat…

Ismét keresni kezdtem, de hiába. Andy karja ragadott meg és szó nélkül vonszolni kezdett… Nem engedett, pedig millió felé járt a tekintetem, nem akartam fellépni, csak őt akartam újra. Érezni a teste melegét, keze simogató tapintását a derekamon, szeme tüzét az arcomon… Ahogy ezen gondolkodtam megláttam őt… És hol…

 - Ez nem lehet igaz! – kiáltottam.

Az a disznó ott állt tőlem pár lépésnyire a pódiumon és nevető arccal szórakoztatta a közönséget, ki köréje gyűlt.

- Sarah, ez az az ürge, aki minden nap eljött és meghallgatott minket? Ugye nem tévedek?! – hallottam valahonnan távolról Andy hangját.

 - Már hogy tévednél, te mamlasz… - gondoltam magamban, de ajkamat hang nem hagyta el. Szemem összeszűkült, bosszúra éheztem… Gyűlöltem és imádtam őt egyszerre… - Szóval bűvészkedsz mi? Na most szabadulj meg tőlem ha tudsz! – forrongott bennem a düh.

Se szó, se beszéd átverekedtem magam a közönségen és felé csörtettem lángoló tekintettel. Észrevett, ajka galád félmosolyra húzódott, szeme kajánul villant. Nem törődtem a rosszalló beszólásokkal a hátam mögött, felugrottam a színpadra és egyenesen rávetettem magam… Valószínű meglepődött, mert úgy terült el velem együtt, mint egy liszteszsák… Fölékönyökölve, hatalmi helyzetben éreztem magam, és kedvem lett volta pofon vágni… Gondolatot tett követte volna, ha ő nem gyorsabb és le nem fogja erőtlen már-már remegő kezem. Aztán hirtelen megemelte fejét és szájon csókolt… Igaz, egy pillanat volt az egész, én csak tágra nyílt szemmel néztem rá, szívem kalapált mellkasomban, s azt hittem rögvest kitör börtönéből és világgá szalad. Érzéseim vadul száguldoztak, valami hasonlót láttam az ő szeméből is.

De végeszakadt, egy érdes hang kirángatott minket abból az álomvilágból, ahova mindketten nyakig beleültünk, egy órán belül már másodszor… Felálltunk, megrántotta a kezem és vele együtt kénytelen voltam meghajolni. A közönség tapsolt, mindenki azt hitte a műsor része volt az előbbi malőr… A konferáló hangja töltötte meg a levegőt.

 - Köszönjük Kalos Eidonak és bájos segédjének a nagyszerű előadást. Gratulálunk hozzá!

A színpad mellett persze kiszakadt belőlem a düh… Képtelen helyzetbe sodort annyi ember előtt… Ellopta az ajkaimat, pedig nem adtam rá engedélyt, kihasználta a helyzetet és ettől persze lángba borult az arcom. Jó szerével úgy néztem ki, mint a mezei pipacs… A pofon újra lendült, de ismét elfogta kezem és magához rántott… Szívem ismét bukfencet járt a gyomrom tájékán, arca alig pár centire volt az enyémtől, tekintete vadul villogott, ujjai gyengéden mégis parancsolóan, tiltakozást nem tűrően fonódtak csuklómra… Én meg vártam, hogy ismét birtokba vegye ajkaimat, de nem történt semmi… Elnevette magát, és kezet csókolt… - Hogy rögtön fordulnál fel… - káromkodott bennem a kisördög…

 - A nevem Kalos… És te?

 - Sarah… - nyögtem ki, s elnevettem magam…

Andy így talált ránk, rázkódva a nevetéstől.

 - Na végre, látom összeismerkedtetek!

A szertartásos bemutatkozás után együtt töltöttük a délutánt, s utána minden időnket. Az Andy-Sarah páros kibővült az Andy-Sarah-Kalos trióra… Ezt persze a közönségünk csak örömmel díjazta, a siker ránk kacsintott, és végre az álmom is visszatért… Láttam a fényt az alagút végén, láttam a csillogást, mely még csak suttogva ténfergett körülöttem, de azért már ott volt…