Suttogó csillogás

1. fejezet – Mikor minden néma…

Láttad már a suttogást? Láttad már milyen, mikor elhagyja valaki ajkát és libeg puhán a lehelet szelén...

Láttad már a csillogást? Láttad már milyen mikor ezernyi apró fénypászma összeolvad és varázsba von mindent…

Én láttam mindkettőt... Láttam milyen mikor a vakító fények kereszttüzében az ajkakról jelként tovalendülnek a szavak, mint az artista a trapézon... Olyankor sok száz szempár szegez tekintetet egyetlen emberre, ki halált megvető bátorsággal táncol a semmi közepén... S csak táncol és táncol extázisba hullva, önmagát kitárva a gyilkos némaságban, a levegő fogságában... Lenn mindenki szíve félve dübörög mellkasában és várja a halált vagy a szárnyalást... S, hogy mi következik ezután? Sokszor én sem tudom, pedig én is átéltem már annyiszor. Állva a homályban izgatottsággal vegyes félelemmel követve azt, ki álmát akarja valóra váltani... Kinek ajkát elhagyja a suttogás, hogy belevésszen a színpad csillogásába...

Ki vagyok? Kérdezheti bárki… Erre csak annyi a válasz: egy díva ki csak örömöt akar hangjával adni, azoknak kiknek szüksége van rá... Ez vagyok én, Sarah Dupont, egy egyszerű énekes, egy dalnok, ki angyalok és démonok harca közt, mennynek és pokolnak választóvonalán hangokat préselek ki tüdőmből, hogy a Mindenható kegyelmét kérjem a fékevesztett álmok szerelmeseinek...

Csendes az est… Ma is véget ért egy gyermeteg és bolond előadás… S mi maradt utána? Néma üresség a székek közt és nevetve kergetőző álmok a kupola alatt. Ez maradt meg, a suttogó csillogás, mely itt lapul az árnyak tengerébe bújva. Csak lapul, meg se moccan egész nap, de mikor tele a nézőtér, forrong a színpad, suhog a trapéz újra előmászik önként választott börtönéből, hogy a műsor része legyen. De most csak a homály, a csend és az üresség… Ez most a Kaleido Színpad… Egy üres átrium, mely magát a tehetség és a művészet oltárán áldozta fel…

Éjjel mikor csak a tenger morajlik a kőterasz állványzata közt, mikor csak a hold fagyosezüst fénye hull a fehér kupolára, eljövök ide, leülök a színpad közepére és csak várok… várok… Várom az álmokat és vágyakat egy kései randevúra. Mert ki hiszi, ki nem itt vannak velem, fenn a magasban, mint apró színes pillangók, úgy cikáznak ide-oda a sötétbe burkolózott teremben. Ezekben a pillanatokban érzem úgy, hogy volt értelme a dalnak, volt értelme annak, hogy e mellé a színpad mellé szegődjek. Ilyenkor érzem, nem hiábavaló az álmokat hajszolni. S ki álmokat űz az bolond, igen bolond. S a legnagyobb közülük az, ki elég nagy kalandor és eléggé vakmerő ahhoz, hogy álmát valóra váltsa…

Ilyen voltam én is, álmodozó bolond bakfis. Dacoltam szülőkkel és barátokkal, álmot és vágyat követve nekimentem a nagyvilágnak s ha nem botlom meg abban a másik két bolondban, akkor talán sohasem kezdődött volna el ez az egész…

Miről is akar szólni hát ez az eszement történet? Hát róluk, álmodozókról, kik itt valósították meg vágyaikat… Itt a Kaleido színpadán…