Életed hídjai (10. fejezet)

Elátkozott múlt

Szép ˝kis˝ meglepetés volt, valóban.

Röpke, ám óráknak tűnő másodpercekig sóbálványokká dermedve álltunk ott mind a hárman. A gyertyák fénye félelmetes, imbolygó árnyakat festett a falakra és a szemünkbe; a sejtelmes, vöröses homályban mintha valami történelem előtti, pogány szertartáson vettünk volna részt.

Nem tehettem róla, de őrült csalódást éreztem. Ilyesmit érez az ember, ha minden jó szándéka ellenére olyasmi történik, ami senkinek sem kellemes.

 Most legyek álszent?! A fenébe is, dehogy! Visítani tudtam volna! Mikor úgy igyekeztem! Mindent megtettem, igazán mindent, csakis és egyedül őérte, kizárólag azt tartva szem előtt, hogy végre, ha csak egy pillanatra is, boldog lehessen!!! És akkor mi történik…?!

Borzalmas indulatok szorították össze a gyomromat, és sajtoltak dühös, dacos könnyeket a szemembe. Ez már egyszerűen túl sok volt! Nem bírom tovább! Bármit inkább, mint naponta megújuló förtelmes érzéseket, amelyekkel nem tudok mit kezdeni! Bármit inkább, mint továbbra is ezt az árnyékot a szívemen!

Már ott tartottam, hogy most azonnal összecsomagolok és elmegyek innen; már ott tartottam, hogy kezdtem a Pokolba kívánni első és egyetlen szerelmemet az exével együtt, amikor könnyeimen keresztül valami roppant különös dolgot vettem észre.

Azt kellett látnom, hogy Dallie és Leon, miután túlestek az első meglepetésen, fájdalmasan, szégyenkezve néznek rám. Leon még nem tudott megszólalni; a gyertyákat nézte és engem, és láttam, hogy könnyes a szeme neki is.

Dallie nyíltan, és szomorúan nézett rám; és igen, ő volt az, aki végre megtörte a finoman szólva is kínos csendet.

- Azt hiszem, a lehető legrosszabbkor jöttem – mondta halkan. – Ne haragudj, Sora. Nem tudtam… és azt hiszem, Leon sem – nézett bizonytalanul a férjemre.

- Nem – mondta Leon furcsa, gépiesnek tűnő hangon, egyenesen a szemembe nézve - , én sem tudtam… - suttogta, és olyan érzések égtek a szemében, amelyek lehetetlenné tették, hogy képtelenséget feltételezzek róla.

Sok mindenre számítottam, de erre nem. Halk, őszinte szavaik, különös, szomorkás hangulatuk úgy fújták el minden indulatomat, mintha azok sosem léteztek volna. A sötét, tömör, mennydörgő dühtől megszabadultan már csak szánalmat éreztem irántuk; hisz úgy álltak ott, mint két elkeseredett kisgyerek, akiktől elvették a játékot… A következő pillanatban viszont iszonyú balsejtelem öntött el.

Miért jöttek fel együtt, és miért épp ide? Ha… ha titkolandó kapcsolatuk lenne egymással, holtbiztos, hogy nem ide jönnének, mikor tudvalevő, hogy én is itthon vagyok!

Csak nem tőlem akarnak valamit?! Valamit elmondani… bejelenteni…?!

Ne. Édes Istenem, ne! Ha ez az, amire gondolok… Én belehalok!

- Leon… azt hiszem, jobb, ha a… megbeszélésünket későbbre halasztjuk – fordult Leon felé Dallie; majd rám nézett újra. – Még egyszer elnézést kérek, Sora. Ha tudtam volna, mire készülsz, sohasem jöttem volna fel.

- Semmi baj – nyögtem, és amikor elfordult és kifelé indult, ösztönösen mozdultam, hogy kikísérjem. Gyönyörű, ferde vágású szeme még Leon felé villant egy pillanatra, de felmérve, milyen állapotban van, még csak el sem köszönt tőle… Nekem pedig újabb ellentmondásos érzés szúrta meg a szívemet, ami taszító volt ugyan, de nem nélkülözött némi primitív vonzerőt sem: hogy lám, Dallie is tisztában van vele, hogy vannak alkalmak, amikor Leonhoz nem érdemes, de nem is szabad szólni… Hogy lám, van még egy nő a világon, aki ismeri őt… lehet, hogy jobban, mint én.

Az ajtóban Dallie megállt, és szembefordult velem.

- Vigyázz rá – kérte, még mindig szomorúan.

Miért ilyen? Miért ilyenek? Mi történt közöttük? – reszkettek bennem a kérdések; rengeteg volt belőlük, és a sor végén volt még egy utolsó… a legfontosabb.

- Szereted őt… ugye? – bukott ki belőlem a végzetes kérdés, még mielőtt visszanyelhettem volna… De Dallie megint csak nem úgy reagált, ahogy vártam.

- Hazudnék, ha igent mondanék, és ha nemet, akkor is – felelte - , és én utálok hazudni, Sora.

- Ez így nem fair, Dallie – keseregtem, első ízben szólítva őt a nevén. – Semmit sem értek!

Ezúttal nem tudtam megfejteni a tekintetét.

- Nem is kell – mondta hangsúlytalanul, majd könnyedén hátat fordított, és a lépcsőház felé indult.

Nem köszönt el tőlem sem; de valahol meg tudtam érteni.

Elvégre nem kívánhat ˝jó˝ estét, sem ˝nyugodalmas˝ jó éjszakát – ezek után.

Amikor visszamentem a nappaliba, Leon még mindig ott állt, ahol hagytuk, és mint mindig, ha nagyon fájt neki valami: álltában szinte lebegni látszott.

Ennyire fáradtnak, ennyire összetörtnek azonban csak egyszer láttam. Akkor össze volt fonva a haja… és megkért, hogy költözzek el tőle.

Rettegtem, hogy talán most is ilyesmi történik majd… mégis emelt fővel léptem hozzá közelebb. Jöjjön, aminek jönnie kell, csak legyen már vége a kétségeknek, a bizonytalanságnak!

Érkezésemet észlelve felém fordult; a gyertyák fénye narancsvörösen megcsúszott a haján, és láttam a szemében: inkább meghal, de nem fog elküldeni.

Megkönnyebbülten, szomorkás félmosollyal odaléptem hozzá, és lesimogattam a válláról a kabátot; de ő nem hagyta, hogy befejezzem a mozdulatot: átfogta a derekamat, és szorosan magához ölelve arcát az arcomhoz simította.

Sajgó szívvel, de boldogan lélegeztem be könnyű, levegős nyírfa – illatát, és éreztem, hogy nedves az arca. Beletúrtam a hajába. A kormorán hosszúkabát halk, puha nesszel lecsúszott a szőnyegre, és úgy feküdt ott, mint egy darabka éjszaka.

- Bocsáss meg – suttogta Leon rekedten. – Erre egyáltalán nem számítottam… Sora, nekem nem volt születésnapom, mióta Sophie meghalt… De olyan szinten nem, hogy magam sem emlékszem meg róla soha.

- Tudom – súgtam a fülébe, aztán hirtelen támadt boldog határozottsággal lecsókoltam a könnyeit. – Mondok neked valamit, Monsieur Oswald, jól figyelj… Tőlem két születésnapot is kaptál… Hogy ezentúl el ne felejtsd valahogy!

Két tenyerébe vette az arcomat, úgy nézett a szemembe, örvénylő, viharszürke szemekkel.

- Most is bármikor odaadnám mindkettőt érted – mondta, nem kevésbé határozottan, mint ahogy szeptember végén kimondta az igent; és tudtam: pontosan annyira komolyan is gondolja.

Tűnődtem egy röpke pillanatig: miért, mondott valaha bármit is, amit nem kellett halálosan komolyan venni? Mondott életében csak egyetlen mondatot is, amit ne kellett volna azonnal és hirtelenjében szó szerint venni?

Elvigyorodtam a könnyeimen keresztül. Fájt, olyan rohadtul fájt minden… és mégis… Boldog voltam mellette.

- Megnéznéd végre az ajándékodat?! – reklamáltam.

- Láttam – súgta, majdnem mosolyogva, majdnem sírva. – Ehhez neked… fel kellett leltároznod a házban található összes könyvet… Meg kellett jegyezned a szerzőket, a címeket, és tudnod kellett, legalább valamelyest, hogy melyek azok, amelyeket különösen nagy becsben tartok… Sora… - már nevetett a könnyein keresztül ő is. - Mindezt egész pontosan négyezer-tizenhárom kötettel játszottad el! Mon Dieu, chérie… Hogyan csináltad?!

- Nem jegyeztem meg mindet – néztem rá óriásira nyitott, ártatlan szemekkel. – Egy listát készítettem… És vittem magammal mindenhová, hogy véletlenül sem tévedhessek, és ne vegyek olyasmit, ami már megvan.

- Velem akarod elhitetni, hogy nem is volt olyan nehéz?! Nos, halljuk, Madame Oswald, mi a nehezebb: két kiló lúdtoll, vagy két kiló ólom? – firtatta. – Hány kilométer hosszú volt a kis bevásárlólistád, életem? – ugratott.

- Na jó – sóhajtottam megadóan. – Két határidőnaplód lett tele…

- Látni akarom! – szögezte le. – E mellett a… - a dohányzóasztalra halmozott könyvekre nézett – harminckét kötet mellett… az a két napló is egyenrangú ajándék. Kiemelt helyet kapnak a könyvespolcon. – Ujjai gyengéden cirógatták arcomat, végigsimított szemöldökömön, halántékomon; szeme most már higanyfényben ragyogott, ahogy fölém hajolt. – Szeretlek – mondta lassan, remegő hangon; én pedig szorosan hozzásimultam, és megrendülten, megszólalni képtelenül simogattam a hátát, csípőjét. Nem szokott ezzel a szóval dobálózni, és a szívével sem… De akkor hogyan kerülhet a képbe egy Harmadik?

Éreztem a kezét a hajamban; szája arcomon, halántékomon bóklászott.

- Elrontottam a meglepetésedet… Dallie már az utcán csapódott hozzám, én pedig itthon felejtettem a telefont – suttogta. – Hogyan tehetném jóvá?

Elmosolyodtam, és futó csókot csempésztem inge gombolásának V-alakú hasítékába.

- Úgy, hogy leülsz ide szépen, és alaposan megnézed a könyveidet – feleltem. – Addig én fürödni megyek, mert arra még nem volt időm.

- Rendben – mondta szelíden. – Sora… Köszönöm.

Válaszul a hajába kapaszkodva lehúztam magamhoz, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy magam is meglepődtem. Végtelenül hosszú, fullasztó percek után tudtam csak elszakadni tőle, és akkor sem túl szívesen; minden erőmet össze kellett szednem, hogy hátat tudjak fordítani neki és a fürdőszobába menjek… És amikor mégis sikerült, magamra zártam az ajtót, kinyitottam a csapot, és a víz zubogásában végre jó alaposan kibőgtem magam.

Aztán csak feküdtem erőtlenül, fáradtan a forró vízben, néztem a méregzöld csempét, az almazöld zuhanykabint, a fehér bútorokat, a víz színén úszkáló habot, a homályló párát a csaptelepen, és arra gondoltam: miért ilyen borzalmas minden, és miért ilyen gyönyörű? Miért mindkettő egyszerre? Miért nem lehet csak az egyik? A Jó és a Rossz miért egyenrangúak?

- Hatalmas, ragyogó lényt választottál társadul, kis barátnőm – suttogta egy hang a párában. – És ahol túl erős a fény, ott az árnyékok is sötétebbek, tudod… Ez örök törvénye az Életnek. - És tágra nyíló szemeim előtt, a törölközőszárítón ülve felsejlett Fantom régen látott, ismerős alakja.

Villámgyorsan ültem fel, azzal sem törődve, hogy mellem így fedetlenül marad, és a szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikoltsak örömömben.

- Fantom! – nyikkantam halkan, aztán fülig vörösödve, pipacsszínű fülekkel lecsúsztam újra, nyakig a vízbe, a fürdőhab jótékony takarásába. – Hol a csudában voltál?! Miért nem jöttél?! Úgy hiányoztál…!

- A Színpad szelleme vagyok – magyarázta mosolyogva - , s te csak nemrég fogtad fel, hogy az Élet maga, de különösen a férjeddel közös életed sem más, mint egyetlen hatalmas Színpad. Amíg ezt nem tudtad kimondani magadnak, addig nem tudtam közel jönni hozzád.

Megint elfutották a szememet a könnyek.

- Ez olyan színpad, ahol nincsenek trapézok, amikbe kapaszkodjak – feleltem fájdalmasan - , és mindig, mindig bekötött szemmel kell fellépni!

- Egy igazi Angyal, egy profi artista… meg tudja csinálni – mosolygott jóságosan. – Lásd, itt vagyok. Én hiszek benned. Tedd fel a kérdéseidet… És célozz pontosan, kis Nyilas.

Egymillió kérdésem lett volna hozzá, és mégis, rám jellemző módon, véletlenül sem azt tettem fel, ami a saját dolgaimmal lett volna közvetlen kapcsolatban… Később gondoltam csak bele, hogy valami fura, paradox módon, de ez a kérdés volt a legfontosabb: mégis pontosan céloztam tehát… De az íjat nem én tartottam, az tuti.

- Miért csak olyan későn jelentél meg Leon előtt? – kérdeztem kíváncsian. – Hiszen te a legjobbaknak jelensz meg… Ő pedig messze a legjobb volt közöttünk, még akkor is, ha ezt senki sem látta át! Miért nem láthatott téged?

- Ő nem egyszerűen a legjobb… hanem tökéletes – felelte Fantom. – Egyfelől nem volt rám szüksége… Másfelől pedig, volt neki saját szelleme…

- Sophie… - leheltem.

- Nem… Nem csak Sophie.

- Hogy… Mi…?! – nyögtem halálra váltan, és zúgott a fejem, és libabőrös lettem, mint aki tudja előre, hogy valami borzalmasat fog hallani.

Nos, nem azt hallottam, amire számítottam – hanem halk kopogást a fürdőszobaajtó másik oldaláról, és Leon halk, aggódó hangját:

- Sora, jól vagy?

Fantom bátorító mosollyal köddé vált, én pedig arra gondoltam: jézusom, mennyi ideje fekszem a kádban? Hisz már kihűlt a víz! Meddig feküdtem itt kábán, mielőtt a szellem megjelent?

- Igen, minden rendben! – kiáltottam ki, és gyorsan kiugrottam a kádból, és előkaptam egy törölközőt.

Mire felkaptam piros, sárkánymintás kimonómat, és kimentem a nappaliba, Leon már a kanapén ülve várt. Riadtan, erőtlenül rámosolyogtam, és odasiettem hozzá; tiltakozó gesztussal intve felé, amikor fel akart állni.

- Már az is megőrjít, hogy folyton lesegíted a kabátomat – mondtam, miközben az ölébe fészkeltem magam; aztán rögtön meg is csókoltam, hogy ne tudjon válaszolni. Halkan belesóhajtott a számba, és magához vont; éreztem, ahogy eloszlik benne a feszültség. Csókoltuk egymást, és lassan kigomboltam az ingét; ujjaim kíváncsian fedezték fel újra vállait, mellkasát, lapos, izmos hasát, és amikor keze a derekamról a combomra siklott, és ereimben vadul meglódult a vér, merészen a fülébe súgtam valamit, amit talán nem kellett volna.

- Mondd el – suttogtam valahol a nyaka hajlatában, ezüst hajtömegének meleg, sötét takarásában.

Ha már úgyis ott járt, megszorította a combomat, és beleharapott a nyakamba.

- Nem – mondta, és ujjai feljebb csúsztak a combomon. Nem maradtam adósa: végigcsókoltam a nyakát, egyre lejjebb haladva mellkasa, hasa feszes, meleg bőrén, közben pedig lehúztam a cipzárt a nadrágján; aztán egyik lábamat átvetve combjain, lovaglóülésbe lendültem felette, és szájon csókoltam újra.

- De igen – nyögtem, miközben az övemet megoldva szétnyitottam magamon a kimonót, és egyre lejjebb engedtem a csípőmet.

- Nem! – mondta megcsukló hangon, amikor testünk összeért, és lassan eggyé váltunk.

Szétfeszített a karcsú, kemény férfitest; tombolt, őrjöngött bennem a vágy, a gyönyör. Néztem a szemét, és az öröm homályán át láttam, ahogy írisze áttetszővé halványul, pupillái kitágulnak, tekintete öntudatlanná szelídül.

Tudtam, megint akkor kínzom, amikor a legsebezhetőbb, de félőrült voltam a szerelemtől, a féltékenységtől, a fájdalomtól és az örömtől magam is… És akartam őt, akartam mindenestül, bármit takarjon is az a ˝minden.˝ Hangom már akadozott, torkom összeszorult; satuba fogott a kegyetlen gyönyör, de csípőmet megbillentve rámozdultam újra.

- Szeretlek… Leon… - dadogtam zihálva. – Kérlek… mondd…

Nem tudtam tovább mondani; elborított az élvezet, és már képtelen voltam artikulált hangok képzésére.

Leon halkan felkiáltott, és öntudatlanul megharapott megint; utolsó szavai is csak azért bukhattak ki belőle, mert már ő sem volt tudatánál egészen.

- Terhes volt… - nyögte, és megrándult a szája, és arcára fájdalmas vonást rajzolt a kéj, vagy a kín. – Gyereket várt… tőlem…

Nem volt mit mondani tovább, késő volt, késő mindenhez; a gyönyör túlnőtt rajtunk, és ragyogó trapézán együtt lendültünk ki, mint mindig, a csillagszikrás sötétségbe.