Életed hídjai (8. fejezet)

Ultimátum

Éreztem, hogy udvariasan mosolygok, és azt is, hogy közben a szemem komoly maradt.

Nem találtam az arany középutat a széthúzó érzések között. Nem akartam túlreagálni semmit; de azt a hibát sem követhettem el, hogy elbagatellizáljak valamit, ami fontos lehet.

Nem tudtam pontosan, mit is érzek valójában: ezerféle emóció gomolygott bennem. Újra látni véltem azt a mozdulatot, ahogy Leon lehajol, hogy megcsókolja őt, és bár azóta minden tisztázódott, a csalódás, a fájdalom érzése megmaradt, ösztönös, számomra idegenül tartózkodó viselkedést követelve. Nem bízhattam meg valakiben, akit nem ismerek – azt pedig csak mostanában kezdtem kapizsgálni, mit is jelent ismerni valakit.

Dallie Cavanaugh nagyon szép lány volt; de hát ez nem is lehetett másképp: ragyogni kellett annak a sötétben, aki két évvel ezelőtt azt akarta, hogy a Halálisten egyáltalán észrevegye.

A bemutatkozás és az első néhány mondat kínos zavarától Leon mentett meg; amint eldadogtam a nevemet, egyszerűen ott termett a hátam mögött. Dallie mondott neki valamit franciául, amit ő jeges tekintettel fogadott, és azzal, hogy nem volt hajlandó nyelvet váltani.

- Köszönöm – mondta angolul, meglehetős hűvösen; én pedig elképedve bámultam fel rá. Hisz épp csak megemlítettem gondolatban a Halálistent, és lám, előkerült a semmiből, a múltból. Miféle hidakon keresztül érkezett?!

Leon olyan volt, mint régen: szeme kihűlt, állát büszkén felemelte; tartása felért egy uralkodóéval.

Különös módon épp ezért találtam magamra én is. Olyan volt, mintha újra az Angyaltánc előtti időszakot csinálnánk végig együtt; Leon kemény, hideg, érdektelen viselkedése belőlem is kihozta a maximumot. Dacot éreztem, mint rég, és azt, hogy méltó akarok lenni hozzá, akkor is, ha tudat alatt valójában félek tőle, és mindattól, amit az életembe hozhat; nem érdekel, mi volt és mi van köztük ezzel a lánnyal, nekem ki kell tartanom mellette, és ha mindössze ennyi az, amit adhatok, akkor ezt megadom teljes mértékben!

Ahogy újra Dallie-re néztem, már tőle sem bizonytalanodtam el, pedig talán lett volna rá okom: ő is félelem nélkül, büszkén viszonozta Leon tekintetét, és valami olyan kevély tartással, ami azt súgta: sosem ijedt meg ettől a férfitől, és most sem fog.

Felmosolyogtam Leonra, és belekaroltam az ex - barátnőjébe.

- Engedelmeddel elrabolom egy kicsit Dallie-t – közöltem.

Ha sikerült is meglepnem, nem látszott rajta. Szeme viharszürkévé sötétült, ahogy csak rettenetes indulatáramlásai alkalmával szokott, de ez volt minden: semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról. Kérésemet nem kommentálta; kimérten biccentett, és csak annyit mondott:

- Legkésőbb félóra múlva kezdünk, Sora.

Még karcos hangja is olyan hűvösen zengett, mint rég, és én újra elmosolyodtam. Emlékek rajzottak a fejemben, ezrével; és visszaköszönt minden érzésem, amit valaha Leon hidegsége kiváltott belőlem.

Így kezdődött minden, szerelmem – gondoltam - , és ez még akkor is gyönyörű érzés számomra, hogyha most épp Dallie-nek szól… Mert nekem nem szólhat azok után, amit együtt átéltünk, Leon. Történjék bármi, nem változtathat a múltunkon. A jelen pedig csak rajtunk múlik… Igaz?

Dallie-re mosolyogtam, és kedvesen elvonszoltam őt a férfi közeléből, akit mindketten kedveltünk.

Számos érdeklődő tekintet kísérte lépteinket, ahogy átvágtunk az aulán, és bizony utunkba akadt néhány önjelölt testőr is, aki láthatóan elhatározta, hogy Leon hallgatólagos beleegyezésének dacára leválaszt minket egymásról, még mielőtt komolyabb baj lenne. Ezeket az önként jelentkezőket roppant barátságosan leráztuk, mintha csak összebeszéltünk volna.

Aztán végre megálltunk egy viszonylag elszigetelt, csendes sarokban, és szembefordultunk egymással.

Dallie nem vesztegette az idejét.

- Hogyan érted el, hogy feleségül vegyen? – kérdezte nyersen.

Meglepetten néztem rá; de nem voltam dühös; még nem. Az igazat feleltem.

- Őszinte szerelemmel. Tudod, mi az? – firtattam udvariatlanul, miközben magam is elcsodálkoztam merészségemen. Hát persze; a Halálisten jelenléte bizonyos következményekkel járt. Őt, az új Leon Oswalddal ellentétben, legalább mélyrehatóan ismertem… és így könnyebb volt valamivel.

- Na persze – felelte a zöld szemű szépség - , olvastam a Nagy Love Storyt az újságokban. De alighanem rendesen mellétrafáltál, Angyallány! – Esküszöm, még sosem hallottam ezt a kedves becenevet ilyen gúnyosan senkinek a szájából! Dallie azonban zavartalanul folytatta: - Leonnak sohasem lett volna szabad megnősülnie. Kegyetlen kötőféket vetsz rá, Sora Naegino! Egyszer majd rájössz magad is. Ha valóban őszinte lenne az a nagy szerelem, sosem láncoltál volna le egy ilyen szabad, egy ilyen tökéletes lényt, mint ő!

Láttam, hogy nem bántani akar, hanem tényleg komolyan hiszi is, amit mond. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ez akár még igaz is lehetett. Leon valóban ragadozó; fenséges, egész – lelkű fenevad… akit embertelen vétség ketrecben tartani. Valóban hiba volt összeházasodnunk? Elvettem Leon függetlenségét, akadályozom életének kiteljesedését?

Most már dühös voltam, de nem tudtam eldönteni: magamra, vagy Dallie-re? Vagy is-is, vagy sem-sem?!

Dühömön túl akaratlanul csodáltam őt.

Mennyire olyan, mint Leon! Hűvös szemű, hosszú hajú, karcsú dög, profi tornász; ráadásul képes három mondatban meghatározni valamit, amihez nekem napokra lenne szükségem. Nyersen, tisztán, ellentmondást nem tűrően, minden érdektől mentesen, csakis az igazat! Akárcsak Leon…

Összeillenének – suttogta egy rémült kis hang tudatom mélyén. – Dallie valóban méltó társa lenne; míg én, én nem tettem mást, mint bilincsbe zártam a szerelmemmel, a ragaszkodásommal… És rapliztam és megütöttem, amikor Leon látszólag kihúzta a kezét a láncokból…

Nem igaz, ez így nem igaz! Szeretjük egymást! Nem ismerem teljes mértékben, de szívből szeretem és csodálom azt a lényt, akivé mellettem vált! Csak mert örökké bizonytalankodom, még nem lehetek olyan bugyuta, hogy szófogadóan elhagyjam a férjemet, mert épp megkértek erre!

Fájdalmasan, dühödten néztem Dallie-re.

- Tudod, mit?! – vicsorogtam rá. – Ha valaha észreveszem, hogy Leon rabláncon van mellettem, abban a pillanatban elválok tőle!

Dallie nem hátrált meg; még csak a szeme sem rebbent. Közelebb hajolt hozzám, úgy sziszegte:

- Ha valaha észreveszem, hogy mégsem engeded szabadon, amikor erre igénye lenne: elveszem tőled! Megtehetem, te is tudod; szóval úgy vigyázz rá!

Megint igaza volt; hiszen az egyetlen ember – sőt, nő – volt rajtam kívül, aki iránt Leon láthatóan érzett is valamit; nem voltam ugyanis vak, még akkor sem, ha magam sem tudtam pontosan, mi is az a valami. Láttam, hogyan, micsoda indulatokkal néztek egymásra; tekintetük minden volt, csak érzelemmentes nem. Az érzelmek pedig, legyenek pozitívak vagy negatívak, mindenképp köteléket képeznek két ember között. Igen – Dallie valóban a nagy Másik, aki megteheti Leonnal mindazt, amit én nem.

Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem, úgy kérdeztem, fojtottan, vadul:

- Hozzáértél a hajához?

Amikor felnéztem, azt kellett látnom, hogy az indulatok mellett valami más is világít abban a csodaszép, jégzöld szempárban: a szánalom.

- Két évvel korábban, mint te – mondta Dallie halkan, fáradtan, és én mindent megértettem.

Akár fel sem kellett volna tennem a kérdést; anélkül is tudhattam volna a választ. Két évvel vagyok lemaradva. Ez az érzelmi háromszög nem most kezdődött, hanem két évvel ezelőtt; ott volt elrejtve sorsunkban, szívünkben, akkor is, amikor még nem is tudtunk egymásról; láthatatlan szálként feszült még megvalósulatlan kapcsolataink között; várta, hogy az egyetlen, aki erre képes, hidat építsen számára.

Tehát az idő, hogy utolérjem magamat, hogy behozzam a restanciákat Leonnal kapcsolatban, mostantól véges… Dallie mostantól mindig figyelni fog, és ha hibázok, közbelép, mégpedig olyan jogokon és érdemeken keresztül, amelyek belőlem hiányoznak. Szimpla, mezei féltékenységnek itt helye nincs: ez élet – halál harc lesz; nemes küzdelem, nemes célért…

Még kétségbeesni sincs időm! Most majd kiderül, mi az erősebb: a szerelem, vagy az akarat?

Én szeretem őt… Dallie pedig akarja. És micsoda erő, micsoda szenvedély tud lenni a tiszta, önzetlen akaratban!

Visszagondoltam arra a viharos május végi délutánra, amikor álltunk egymással szemben a lépcsőházban, rettenetes bizonytalanságtól és indulatoktól feszítetten, és a villámlás ívfényében egyetlen érzés öntött el, kimosva, kiégetve belőlem minden mást: ˝Akarlak, Leon. Jobban, mint bármi mást egész életemben… ˝

Emlékeztem Leon fjordhűs hangjára az Angyaltánc előtti utolsó megmérettetés alkalmával, mielőtt kiléptünk volna a színpadra, és én Sophie-ról, a színpadról, és önmagáról beszéltem neki, és azt mondtam: ˝Arassuk le azt az óriási sikert!˝… A válasza a teljes megértés volt, és aztán egyetlen szó, a legfontosabb: ˝Akarom…!˝

Dallie bizony a legérzékenyebb pontomat vette célba… Az angyalszív átka, hogy csak szeretni tud – de akarni, ilyen elsöprő erővel, ritkán képes. Mostanában pedig minden vágyam teljesült, megkaptam mindent, amiről valaha álmodtam: nem volt mit akarnom többé.

Hát, nagyon úgy tűnik: mostantól lesz!

Talán jól is van ez így. Talán nem véletlenül épül az a híd Dallie felé is. Talán rá kell, hogy ébresszen: van miért küzdenem az életben. Hogy igenis kell és szükséges küzdeni az életben!

Majdnem elmosolyodtam. Leonért boldogan fogok küzdeni!

A következő pillanatban azonban el is múlt a mosolyoghatnékom, amint belegondoltam, hogy mivel is fog járni mindez… Közben pedig Dallie is hátat fordított, és elvonult, és ahogy távolodó alakját figyeltem, egy új gondolat lepett meg, hidegen, élesen ívelve belém, mint egy kristálypenge… És elkésve, mint a legutoljára odavetett hajítótőr.

Dallie a nevemen szólított… A lánykori nevemen… És most már örökké bántani fog, hogy nem javítottam ki. Félelmetes, kísérteties érzés volt; olyan, mintha ezzel a meg nem ragadott lehetőséggel, és mindennel, ami történt, elveszítettem volna a jogomat az Oswald névhez.