Vázlatrajz (6. fejezet)

Angyalok dühe

Egy újabb hét pergett le az örökkévaló Idő titáni homokóráján; egy újabb végtelenül hosszúnak érzett hét: óceán a kontinensek között, szakadék a két part között.

A két magányos szív úgy hevert egymástól távol, mint egy bonyolult kirakós játék két elfeledett, elhajított darabja. Minden gondolatuk egymásé volt, minden fájdalmuk egymásé volt, minden fohászuk egymásé volt.

Leon eltűrte, hogy orvosai lassan, de biztosan újra embert csináljanak belőle, de ez volt minden kapcsolata a külvilággal. Emlékeiben, álmaiban élt, nem ezen a földön: minden és mindenki felé közömbös volt, kommunikációra ritkán sem mutatott hajlandóságot.

- Letargia – mondta az orvos az aggódó Yurinak. – Várható volt. Most éli újra, értékeli át magában, mi és miért történt. Kompenzálni próbál. Ha segíteni akar, Monsieur Killian, kétféleképpen teheti: vagy eltereli barátja figyelmét, vagy szélsőséges megoldással él, és átesve a ló túloldalára, sokkhatást alkalmaz, erőszakkal terelve őt abba az irányba, amerre később magától is menne.

Yuri lelki szemei előtt újra kardpengék villantak. – Egyszer már csináltam ilyesmit Leonnal – mondta.

- Valóban? És milyen eredménnyel? – érdeklődött a doktor.

- Kétes eredménnyel – felelte az amerikai. – Leon kis híján megölt… És nem rajtam múlott, hogy mégsem sikerült.

- Ó? Akkor hát próbálkozzék a szolidabb módszerrel, Monsieur; de valamit csináljon vele, mert ha Monsieur Oswald nem mutat javulást e téren, akkor hivatalból pszichológust kell fogadnom mellé.

- De hát miért? – lepődött meg Yuri. – Higgye el, ismerem Leont: nagyon gyorsan össze fogja szedni magát. Ő már csak ilyen; ma még félholt, holnap meg leteszi az asztalra az egész világot.

- Az lehet, Monsieur Killian. Ugyanakkor barátja esete igen közel állt az öngyilkossághoz. Előre kitervelten, módszeresen és szándékosan tönkretette magát. Amíg nem próbál látható módon segíteni magán, addig orvosi szempontból nézve potenciális öngyilkosjelölt.

Yuri döbbenten nézte, ahogy az orvos udvariasan biccentve elsiet; aztán ingerülten felmorranva ezt tette maga is.

- Még hogy öngyilkosjelölt! – füstölgött köszönés helyett, amint benyitott Leon szobájába. – Nem tudnak ezek semmit! – mondta idegesen.

Leon persze a füle botját se mozgatta. Ült az ágyon, lábait maga alá húzva, állát a térdére fektetve, önmagát ölelve fázósan, és kifejezéstelen, halott szemmel a semmibe bámult. Yuri ennyi erővel beszélhetett volna a falhoz, a járólapozott padlóhoz, vagy az ablak reluxáihoz is.

- Bírom, mikor be nem áll a szád – morgott Yuri, és letette magát az ágy szélére. – Azért néha levegőt is vegyél, jó? Be ne rekedj nekem!

Semmi. Leon meg sem rezdült, rá sem nézett; és Yuri azon kapta magát, hogy komolyan megrendül. Felállt, átment az ágy túloldalára, és úgy ült le újra, hogy arca mindenképpen Leon tekintetének irányába essen. Megpróbált mélyen a szemébe nézni, de az a ködszürke szempár szinte áthatolt rajta, mintha legalábbis átlátszó lenne.

- Félelmetes vagy – mondta halkan az amerikai. – Nem csoda, hogy belédszeretett…

Valami villant a szürkeségben, mint fürge hal ezüst háta a mozdulatlan vízfelszín alatt.

- Ezt már szeretem – vigyorodott el Yuri. – Ide figyelj, Leon… Holnap elviszlek innen.

Most már örvényleni látszott az a szürkeség; Leon szemében a viharos tenger járta irdatlan táncát, tekintete beszűkült, fókuszálódott, és Yuri úgy érezte, mintha lézerrel égetnék.

A francia továbbra sem szólalt meg, és meg sem mozdult – de tekintete élénken követte Yuri minden mozdulatát.

Amikor Yuri elment, Leon lassan felkelt, az ablakhoz lépett, és kinyitotta.

Odakint álmos indián nyár ragyogott le a világra; halk szél motozott az erdő fái között, madarak daloltak, és a levegő mézillatú volt. Leon lenézett a negyedik emeletről, megsaccolta a távolságot ablaka és a zöld pázsit között, aztán körülhordozta tekintetét a hegyeken.

Fent, messze a magasban egy sas körözött az égbolt kristálykék kupolája alatt, és élesen felkiáltott, épp akkor, amikor a férfi ráemelte a szemét.

Maga sem tudta miért, de Leon könnyedén megborzongott. Lehunyta a szemét.

Sora. Várj meg, kérlek. Várj meg, szerelmem.

Újra eljött az este, aztán az éjszaka; a Föld átfordult, és az óceán túlsó partján is felkelt a nap.

Sora nyöszörögve hánykolódott szobája széles, kényelmes ágyán; homlokán veríték gyöngyözött, szája néma sikolyra nyílt, ahogy álmai könyörtelen sasmadarával viaskodott. Hiába könyörgött: a sas ma is elrepült… De vijjogása sokáig a zokogó lány fülében visszhangzott.

Akkor sem szűnt meg, amikor Sora kábán, zúgó fejjel felült az ágyon; időbe telt, mire rájött, hogy telefoncsörgést hall. Felkászálódott, és az órára nézett. Hajnali hat volt.

Ki csörömpöl ilyen korán? És Layla miért nem veszi fel?

Gyűrötten, még álma hatása alatt nyögve kibotorkált a szobából, és közben az egyik szomszéd helyiségből tus sistergését hallotta – tehát ezért nem vette észre Layla a telefont, gondolta, és már nyúlt a kagylóért, amikor sípszó hallatszott, és bekapcsolt az üzenetrögzítő.

- Yuri vagyok – közölte a vonal túlfelén lógó illető, és jól tette, mert Sora nem ismerte volna fel a hangját. Yurit még soha nem hallotta ilyen ideges hangon beszélni. – Ne haragudj, hogy rábeszélek a rögzítőre, de oltári nagy szarban vagyunk… Layla, Leon lefalcolt a kórházból. Egyelőre halvány gőzöm sincs, hova a fenébe ment ilyen állapotban… Hogy mit akar… Két hétig nem szólt senkihez, előtte meg kómában volt, mint tudod, úgyhogy gőzöm sincs, mit bír, mire képes… Tegnap az orvosa pszichológust emlegetett, és azt, hogy potenciális öngyilkosjelölt… Én nem hittem neki, de most nem tudom, mit gondoljak! Mindenhol kerestük, de nincs az intézmény területén belül. A portás szerint telefonhívást indítottak a szobájából tegnap, miután én eljöttem tőle… De nem tudni, hova telefonált, a hívások a páciensek magánügyeinek védelmében szigorúan titkosak… Azt csak a rendőrség fogja tudni, de egyelőre nem akarom belekeverni a hatóságokat. Előbb megnézem még pár helyen… Layla, ha teheted, hívj majd fel a mobilon… és vigyázz Sorára… vigyázz nagyon! Ha ez kiderül… - Yuri nem mondott többet, letette a kagylót.

De Sorának ez is több volt az elégnél.

Úgy állt ott a telefonra meredve, mintha magát a Halálistent látná.

Alig volt képes felfogni, mit is hallott. Szédült, émelygett, és újra a sas rikoltását vélte hallani.

- Leon… - nyögte. – Édes Istenem… mi történt?!

Mi ez az egész?!

Mi az hogy kórházban… Hogy pszichológus… Hogy kómában volt… Hogy eltűnt, ilyen állapotban…

Layla, aki időközben befejezte a zuhanyozást, a lány sikolyára rohant ki a fürdőszobából.

Sora úgy ugrott neki a Főnixnek, mint egy anyatigris; szép arca eltorzult a gyilkos indulattól, szeme összeszűkült, könnyben úszott.

- Mi ez az egész?! – üvöltötte. – Mit hallgattatok el előlem?! Mi történt Leonnal?!

Layla hamar magára talált. Tehát Sora valamikor, valahogyan rájött… Rendben van. Már úgyis szörnyen feszélyezte, hogy titkolóznia kell előtte. Fogadott húgaként szerette a lányt, és úgy is bánt vele; kizárólag az ő érdekében tette, amit tett.

- Sora, kérlek, próbálj megnyugodni… - kezdte.

- Megnyugodni?! – Sora olyasmire vetemedett, amire csak társa miatt volt képes: alaposan megrázta a Főnixet. – Van róla fogalmad, hogy mit érzek?!

A máskor meleg fényű, csokoládészínű szempárban most bukott angyalok dühe parázslott, a gyengéd ajkak borzalmas vicsorra nyíltak.

- Sora, hadd magyarázzam el… - próbálkozott Layla.

- Követelem! – sikoltott Sora. – De azt máris megígérem, ha Leonnak csak egy haja szála meggörbül: én megöllek benneteket!

Egyikük sem hallotta a csengőt, de nem is törődtek volna vele: a szobalány úgyis megnézi, ki az.

- Jól van! – emelte fel a hangját Layla is. – De próbálj legalább annyira lehiggadni, hogy hallj is valamit!

- Miért, szerinted volt ő valaha egyáltalán igazán nyugodt? – kérdezte egy ördögien ismerős, hűvös hang az ajtó felől.

Mindketten odafordultak.

Sora úgy is maradt, mint Lóték, tágra nyílt szemmel, ijesztő pulzusszámmal, megáradt vére zúgásától süketen.

Az ajtóban Leon Oswald állt.

Ez már sok volt a lány megtépázott idegeinek. Sora egyetlen hang nélkül összeesett.