Vázlatrajz – Leon története (3. fejezet)

Kardtánc

Yuri Killian még soha életében nem káromkodott úgy, mint akkor.

Úgy, ahogy volt, Armani-öltönyben, olasz bőrcipőben ráncigálta be Leon ernyedt testét a legelső zuhany alá, és hideg vizet engedett rá.

Leon összerándult, de nem tért magához.

A szomszéd öltözőkből időközben összegyűlt tornászok riadtan sápítozva állták körül őket; holott igazából nem voltak meglepve: három hete várták már, mikor esik össze.

- Azt hiszed, a te életed is az én lelkemen fog száradni? Igen?! – Yuri lehajolt, és megfogta a francia kezét. Leon pulzusa száguldott, bőre síkos volt a lázverítéktől. – A büdös francba, legalább negyven fok…! – mormolta idegesen, majd vadul hátrafordult, és néhány ismerős arcot lelvén a tömegben, rájuk förmedt: - Mit álltok itt, mint szamár a hegyen?! Valaki rohanjon a biztonságiakhoz, kerítsenek kocsit! Semmi mentő, én vezetek. – Azzal felemelte és egy óriási fürdőlepedőbe burkolta Leont. – A rohadt életbe, ez nincs ötven kiló! Nem igaz, hogy nem vettétek észre! Takarodjatok a szemem elől!

Tudta, hogy igazságtalan; hiszen persze, hogy észrevették, de mit is tehettek volna? De hát mélységesen kétségbe volt esve. Sosem szerette, viszont valahol legbelül nagyon tisztelte a franciát.

Most, ahogy sötétes folyosókon át, karjaiban kedvenc ellenségével kirohant a cirkuszból, és némi segítséggel az előkészített, alapjáraton mormoló autó hátsó ülésére fektette, ráébredt: meg akarja menteni.

Őrült tempóban vezetett. El innen, kifelé Párizsból! Egy pillanatig sem maradhatnak itt tovább! A média perceken belül kiszagolja a történteket, és akkor mindannyiuknak lőttek, de legfőképpen annak az ártatlan, szomorú angyalnak odaát a túlsó parton. Muszáj, muszáj fedő alatt tartani!

Még akkor is, ha most rettenetesen nagy a kockázat, hatalmas a tét. Az az elszigetelt, szigorúan őrzött magánklinika messze van, Leon pedig bármelyik percben feladhatja… Nem. Erre gondolni sem szabad. Nem lehet!

De most megint ő az, aki elszólítja az artistát a cirkuszból, ezúttal a másik Oswaldot; és bárhogy is nézzük, újra csak a karrier, a mások és a saját boldogulásának érdekében…

Nem igaz! Nem életet kockáztat, hanem életet ment! Leonéval mindenkiét; és nem igaz, hogy csak szakmai szinten!

Sorára gondolt, aztán megtiltotta ezt magának; ez egyszerűen túl sok volt most.

Észnél légy, Killian.

Taposta a gázt; száguldott, mint ahogy a fény iramlik végig a kard pengéjén. Időnként félig hátrafordulva, vakon tapogatva megkereste Leon kezét, de a hátsó ülésen semmi sem változott: az a kéz nyirkos volt, parázs-forró, mozdulatlan.

- Tarts ki, Oswald – morogta - , már nem sok van hátra.

Utolsó szavaiba maga is beleborzongott; de aztán meglátta a visszapillantó tükörben a rendőrautók villogó kék-vörös fényeit, meghallotta a szirénákat, és tovább nem volt ideje lelkizni. Újabb szitkot préselt ki összeszorított fogai között, és tövig nyomta a jobb szélső pedált.

Az ideges cirkuszigazgató körtelefonjának köszönhetően a klinikán már várták: a hatalmas, kivilágított épület főbejárata előtt komplett orvosi team várakozott felszerelten, tettrekészen.

Az autó jószerével még meg sem állt, de Leon már a hordágyon feküdt; pillanatok alatt eltüntették Yuri szeme elől.

Mire – nagyjából harminc másodperc múlva – befutottak a rendőrautók is, a team háta mögött már becsukódott az ajtó, Yuri pedig némileg zavartan, tétován állt a kocsi mellett, kezét a tűzforró motorháztetőn nyugtatva, és arra gondolt: ez az első alkalom életében, amikor rá tudna szokni a dohányzásra.

- Jó kör volt, Monsieur Killian – mondta elismerően a fiatal rendőrtiszt, aki először kiszállt a kocsijából. – Ön félelmetesen vezet, uram.

- Jó estét maguknak is – biccentett felé Yuri. – Ha lehet, essünk túl a büntetésen minél előbb; ma éjjel még rengeteg dolgom lesz.

- Félreérti a helyzetet – szabadkozott a zsaru. – A Nagycirkuszból értesítettek minket az Ön… akciójáról és annak okáról. Rendőri felvezetést adtunk volna, de Ön nem adott erre lehetőséget. Hát… máskor vezessen óvatosabban, uram. Ezerszer bajba kerülhetett volna.

Bajba? Jó vicc; hát nem vagyok, nem vagyunk épp elég nagy bajban?

Yuri hűvösen biccentett.

- Köszönöm a felvezetést, uraim. Most pedig, ha megbocsátanak…

- Ha bármilyen segítségre lenne szüksége, a rendelkezésére állunk.

- Nem tartom fel Önöket tovább – mondta Yuri nyersen. – Jó éjszakát.

Választ sem várva hátat fordított, és belépett az intézménybe, amely egy másik világot foglalt magában; amely festői környezetben, üvegtiszta hegyi levegőtől ölelten bújt meg a sziklaóriások között, és amelynek kórtermeit olyan páciensek számára rendezték be, akik népszerűségük okán nem lettek volna biztonságban egyéb közintézményekben.

Itt idegenek számára több kilométeres körzetben tiltva volt a belépés; a kapukat és a kerítéseket éjjel-nappal fegyveres biztonsági őrök vigyázták.

Itt sosem volt forgalom, zaj, hangzavar, feltűnés, és főleg nem volt média; csend volt és nyugalom.

Az a beteg, aki ide belépett – avagy ide hozták – felépüléséig megszűnt létezni a külvilág számára.

Yuri Killian soha nem gondolta volna, hogy egyszer belülről is megszemlélheti ezt a helyet.

Ehhez képest végtelenül hosszúnak tűnő órákat töltött a csendes, elegáns váróteremben, és pontosan azt tette, amit más aggódó hozzátartozók tesznek ilyenkor: üres, rémült tekintettel bámult maga elé, vagy magazinokat lapozgatott érdektelenül, odafigyelni képtelenül; időnként pedig felugrott, és türelmetlenül, feszülten fel-alá mászkált.

Odakint már pirkadt, amikor végre megjelent egy fáradt arcú orvos a váró túlsó végén, és sietős léptekkel Yuri felé tartott.

Yuri a doktor résztvevő, sajnálkozó tekintete láttán megkapaszkodott egy szék támlájában, és felkészült a legrosszabbra.

Az idősödő, őszes halántékú úriember csendes hangon tájékoztatta, hogy négy óra hosszat küzdöttek társa életéért – és végül megmentették.

A konkrét életveszélyt az akkor már negyvenegy fokos láz miatt fellépő sokk okozta; a lázat a nemrégiben beállt erős tüdő-és mellhártyagyulladás, az ezekre való fogékonyságot pedig a szégyenletes alultápláltság és a komoly fizikai megterhelés következtében leépült immunrendszer. Az erősen legyengült szervezet nem bírta a teljes idegi és fizikai igénybevételt a nulldiétával párosítva, és nemes egyszerűséggel összeomlott.  

Yuri beletúrt a hajába, és döbbenten érezte, hogy remeg a keze.

- Tehát él – mondta rekedten. – Leon él!

- Így is mondhatjuk – próbált óvatosan fogalmazni az orvos -, de kérem, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. Ami a kollegájából életben maradt, az csak a teste, és az is szörnyen tönkretéve, a végsőkig kimerülve. Most, hogy sikerült megóvni a közvetlen életveszélytől, jelenlegi állapotát rehabilitálhatjuk; azt azonban senki sem tudhatja, visszatér-e valaha közénk, ugyanis kómába esett. Teljes felépülése attól függ, hogy ő maga akar-e élni. Mi mindent megteszünk érte, a mai orvostudomány csodákra képes… De akkor is véges az elme, a lélek erejével szemben. És miután attól tartok, hogy Monsieur Oswald félig-meddig szándékosan tette ezt magával, nem ígérhetek semmit.

- Kómába esett – ismételte Yuri fahangon. – Nem akar élni…

- Monsieur Killian, jól érzi magát?

- Igen, persze – nyögte. – Én jól vagyok.

- Nem úgy néz ki, uram.

- Jól vagyok. Ide figyeljen, látni akarom Leont. Látnom kell.

Az orvos összevonta a szemöldökét; szemüvegének leheletvékony fémkeretén megcsillant a mennyezeti neonok fénye.

- Rendben van – mondta végül. – Kap öt percet.

A klinika intenzív osztályának az a magánkórterme, amelyben Leont elhelyezték, a negyedik emeleten volt; ha a reluxákat nem engedték volna le, épp látni lehetett volna a felkelő napot.

Így azonban világos homály volt odabent, és nem túl épületes látnivalóul csak különböző orvosi segédeszközök monitora szolgált… És az a fehér ágyban fekvő, élettelennek tűnő sovány alak.

Yuri nyelt egyet, ahogy közelebb ment hozzá, és lenézett rá.

Attól tartott, nem is kedvenc riválisát, hanem annak holt viasz-szobrát fogja látni; üres porhüvelyt, amelyet a lélek már elhagyott, és ami itt maradt belőle, az csak van, és kietlenül ijesztő, mint a dörömbölés az ajtón egy viharos éjszakán… mint egy bohóc torz, vörös vigyora éjfélkor…

De óriási megkönnyebbülésére nem így volt.

Az a vékony test az ágyban áttetszően sápadt volt ugyan, és furcsán, végtelenbe veszően nyugodtnak látszott… De azért ő volt az.

Leon.

Yuri reszketegen felsóhajtott, és megérintette Leon vékony, mozdulatlan kezét.

- Gyere vissza – mondta neki. – Gyere vissza, Oswald, hallod? Azt akarom, hogy visszajöjj, és a szart is kiverd belőlem. Egyedül te vagy képes rá.

Finoman hozzáért a francia szabadon engedett, tisztára mosott, műszálas tapintású sörényéhez, aztán hátat fordított, és kifelé indult.

Jól tette: az ajtóban álló orvos már jelentőségteljesen nézegette az óráját.

Yuri megállt mellette, és visszanézett Leonra; aztán az orvoshoz fordult.

- Ha felébred, ezért borzasztóan dühös lesz – mondta - ,és ne tudják meg, pokoli tud lenni olyankor; így tehát kérem, utasítson egy nővért… hogy fonja be a haját.  

Visszatérve a szállodába, gyűrött öltönyben, vérágas szemekkel első dolga volt, hogy felemelte a telefont, és az Egyesült Államokat kérte a központtól.

Zengő, mégis lágy női alt szólt bele a kagylóba, amikor célba ért a hívás. Határozott, magabiztos hang volt, de nem nélkülözött némi melegséget, érdeklődést sem.

- Helló, Layla – mondta Yuri. – A segítségedre van szükségem.

Szinte látta, ahogy tágra nyílnak azok a gyengéd, égkék szemek, ahogy a merész ívű szemöldök hitetlenkedve, ironizálva felszalad.

- Segítségre, neked? – Layla hangjában valóban gunyoros kétkedés bujkált. – Az én segítségemre?

- Könyörgöm, Layla, hallgass meg, és ne kötekedj! Ez komoly. Amint nyilván tudod, a párizsi társulat engem szerződtetett Leon helyére, mivel neki más tervei voltak. Csakhogy senki nem számolt vele, mennyire mások! Mire ideértem, Leon tönkretette magát; jelen pillanatban a Kolostorerődben fekszik, élet-halál között… Nemzetközi botránnyal kell számolnunk, a magánéleti vonatkozásokról nem is beszélve.

Hallotta, hogy Layla lélegzete elakad. Aki legközelebb beleszólt a telefonkagylóba, az már nem a művésznő volt a Broadway-ről, hanem az Oroszlán.

- Mondj el mindent.

Yuri félóráig beszélt, kapkodva, idegesen, betegen a kételyektől; és végül azt mondta:

- Azt akarom, hogy vedd magadhoz Sorát. A lány nem tudhat meg semmit. Nem érdekel, hogyan, találj ki valamit, de ennek nem szabad őt kitenni… addig nem, amíg nem tudunk semmi biztosat. Én itt maradok Leon mellett. Sok mindent nem tehetek érte, de itt maradok. Te viszont tehetsz Soráért. Vidd el Cape Maryből, és foggal-körömmel óvd a nyilvánosságtól. Újságot nem olvashat, tévét nem nézhet, barátaival nem beszélhet, csak ha az életükre esküsznek, hogy a történtekből egyetlen szót sem fog megtudni, mert abba belepusztul. Vigyázz rá, Layla. Ha a francia ennyire leépítette magát, képzeld el, Sora mit csinálna.

Layla csendesen letette a telefont, és tűnődőn felnézett a tornaterem felső harmadában körbefutó, óriási ablakokra; szemét átvilágította, mézszőke haját felragyogtatta a fény.

Nagyon is jól el tudta képzelni, Sora mit csinálna.

Tehát dupla vagy semmi.

Lehunyta a szemét, fohászkodott.

Kegyelmezz, Halálisten!