Nélküled (9. fejezet)

Együtt…

Amikor újra magamhoz tértem, odakint már alkonyodott, és még mindig esett az eső.

Az oldalamon feküdtem, szemben az ablakkal, álmosan bámultam a vihar sötétsége után következő furcsa, világos alkonyt, és mögöttem, szorosan hozzám simulva, ott volt a férfi, akit szeretek.

A köntös már nem volt rajtam, viszont valaki betakart a mentazöld ágynemű könnyű takaróival, amíg Csodaországban jártam.

Lassan, óvatosan megfordultam, és néztem a férfit.

Leon lehunyt szemmel, halkan lélegezve pihent, mozdulatomat érzékelve azonban utánam nyúlt.

- Ne menj el – kérte. Nem nyitotta ki a szemét.

- Csitt, kedves, maradok – suttogtam, csendesen, mint az ablakon neszező eső. – Aludj csak.

Halkan felmordult.

- Ne hülyéskedj, aludni? – átfogta a derekamat, magához húzott. – Az kizárt, hogy egyetlen éjjel beteljek veled.

- Leon…! – méltatlankodtam nevetve, és boldogan néztem, ahogy felnyílik az a szépséges, hűvös szempár.

Nem mosolygott, de majdnem; fejemet a vállára húzta. Elfészkeltem magam a vállán, szám a nyakához ért; ha már ott voltam, finoman beleharaptam. Beletúrt a hajamba.

- Ez hiányzott – súgta – , ez a brokátsima érintés… és a cseresznyevirág- illatod. A nagy dumád a jellegzetes japán udvariassággal. A forróbarna szemeid. Hiába kérdezném, hogy miért, ugye?

Felemeltem a fejem, és a szemébe mosolyogtam. – Azt hiszem, igen – feleltem.

- Rendben van. Akkor azt kérdezem, hogyan tovább?

- Mivel kapcsolatban? – adtam a hülyécskét.

- Semmit sem tudok rólad – mondta elgondolkodva. – Kollegából viharos gyorsasággal magánszeméllyé váltál, kérdéseimre pedig ezen a téren nem válaszolsz. Felettébb gyanús. Ám ha így akarod, térjünk vissza a szakmai kérdésekhez. Szabadságodat töltöd Párizsban, vagy Kalos kirúgott?

Muszáj volt nevetnem. – Előbbi – mondtam. – Kíváncsi voltam rád; idejöttem, hogy kifigyeljem, hogyan élsz, mi van veled. Eszem ágában sem volt fenntartani vagy akár találkozni veled, de hát észrevettél az előadáson… Ez nem volt bekalkulálva, rendesen zavarba is jöttem. Aztán őrült iramban peregtek az események…

- Sora, sajnálom… - fájdalom futott át a szemén.

- Felejtsd el – mondtam, jól tudván: én sosem fogom elfelejteni... azt a borzalmas, csodálatos éjszakát, ami bemocskolt mindent a hideg szépségével, megkínzott mindkettőnket az ellentmondásaival.

- Lehetetlen – mondta - … de ha így akarod, Sora…

- Így akarom – feleltem határozottan.

Hidd csak, hogy mindössze kíváncsiságból jöttem utánad; gondold, hogy csak néhány kellemes éjszakát akarok tőled. Hiszen ha tudnád az igazat, megölnél, még a saját érzéseid ellenére is………Inkább, mint hogy beismerd: szükséged van rám. Mert hiszen nincs is – micsoda paradoxon!

De lesz, Leon. Ígérem.

Összehúzott szemmel, fürkészőn nézett rám, én pedig babonásan rettegtem, mint mindig, hogy látja a gondolataimat… Aztán fanyar félmosolyt villantott rám.

- Holt mesékből vén bazár – idézte Poe-t,­* és én megborzongtam. – Jól van hát. Nem tudom, mi ez az egész, és te nem akarod, hogy megtudjam – mondta könnyedén. – Nem foglak faggatni, belemegyek a játékba… De nekem is megvannak a feltételeim, Sora. Rá fogok jönni, mi ez az egész… És addig egy pillanatra sem engedlek el magam mellől.

- Jogos- bólintottam, és sajgott a szívem.

Hiszen itt vagyunk, végre együtt, egy hosszú, furcsa kapcsolat végén, és egy újabb elején, azok után, hogy megjártuk egymással a Poklot és a Mennyországot… És ahelyett, hogy elpihennénk egymás karjaiban, üzleties hangon egyezkedünk, mint két idegen. Istenem, mi lesz így ebből?

- Semmi kifogás? – kérdezte. – Felfogtad, mibe mész bele?

- Igen, Leon – sóhajtottam, és újra elfészkeltem magam a vállán. – Tégy, amit akarsz. Megbízom benned – súgtam, tudván, hogy ettől ideges lesz megint; de hát nem mondhattam mást: valóban megbíztam benne.

Összemarkolta a hajamat a tarkómon, úgy emelte fel a fejemet, és a szemembe nézett; de aztán sóhajtva el is engedett.

- Javíthatatlan vagy – mormolta.

Varázslat volt. Szinte éreztem a pillanatot, amikor félretette a gyanakvását, és lazán lepöccintette magáról a vélt gondokat. Elfogadott végre egészen. Őszintén csodáltam őt ezért.

- Semmit sem tudsz – suttogtam hitetlenül, izzó reménnyel. – Nulla indok, nulla információ, nulla jövőterv, csak a némaság… Csak egy újabb lány, aki téged akar. Csak egy újabb, számodra nyilván jelentéktelen partner- kérdés. Miért, Leon? Miért fogadsz el?

Oldalára fordult, hogy láthassa az arcomat; tekintete nyugodt volt.

- Mert nincs veszítenivalóm – mondta. – Tudom, hogy elég jó vagy hozzám, és azt is: sosem ártanál nekem. Ezt már önmagában sem nevezhetem teljes információ-hiánynak. És el kell ismernem, Sora, van benned valami. Mindigis volt. Súlyos hiba lenne ezt figyelmen kívül hagynom; és ahogy másokat nem, úgy önmagamat sem hagyom hibázni. És végül, de véletlenül sem utolsósorban: ha van ember a világon, akit közel tudok engedni magamhoz, akit elismerek, aki még hiányozni is tud… az te vagy.

Hát, nem ez volt a világ legmegrendítőbb szerelmi vallomása, de nem ám!

Egy Leon Oswald szájából mégis maga volt az egész Élet.

Égő, remegő szívem többet akart: tombolva követelte őt magának. Azt akartam, hogy szeressen, azt akartam, hogy ne tudjon nélkülem élni. Ez a szív nem hitt neki, ez a szív azt akarta elhinni: tévedés volt az egész életem nélküled.

Az Angyal azonban, aki bennem élt, csendesen, mindentudón mosolygott, és elégedett volt. Beérte egy csepp palánta ifjú élet-ígéretével, és tudta: ha vigyáz rá, végül fa lesz belőle.

Hófehér, hajlékony ágú, karcsú nyírfa.

Társamhoz simultam, ő pedig magához ölelt; félig már öntudatlan mozdulattal magunkra húztam jégszín haját, mint valami takarót, és félálomban arra gondoltam: végre jó kezekben vagyok.

Tudtam, Leon holnaptól átveszi a gyakorlati irányítást, és sínen tartja a dolgainkat – én magam pedig koncentrálhatok végre arra, amiért valójában idejöttem.

Fáztam a szeretetlenségtől, mégis boldog mosollyal, társam testének, hajának melegében aludtam el, miközben egyetlen tiszta, tavaszmeleg gondolat töltött be:

El fogom őt venni tőled, Halálisten.