Nélküled
Sren 2007.02.22. 21:01
Nélküled (7.fejezet)
Vihar
Hosszú másodpercek teltek el kétségbeejtő, bénító félelemmel.
Leon, miután az első döbbenet lefoszlott az arcáról, csak nézett rám szomorúan, ugyanakkor vadul, és még mindig némi értetlenséggel: ő sem értette, mit keresek itt.
Én pedig álltam ott a lépcső tetején, és rettegtem tőle. Most majd nekem ugrik, és bevégzi, amit elkezdett: tönkretesz egyszer s mindenkorra, ha már elsőre nem sikerült; mert megbocsáthatatlan bűnt követtem el: közel mentem a szívéhez. De legalább véget ér a szenvedés, az élet, amelyet nélküle kellett élnem.
Egy újabb villámlás vakító, kékesfehér fényében azonban hirtelen bennem is felizzott valami.
És mindenre elszántan, büszkén, vadul felemeltem a fejemet végre.
Akarlak, Leon. Jobban, mint bármi mást egész életemben.
Lehet, hogy hideg vagy, kegyetlen, érzés-nélküli, de nekem akkor is te kellesz, rád van szükségem. Lehet, hogy bántani fogsz, megtörsz, megkínzol majd újra és újra – hát tedd azt, kedvesem, ha azt kell tenned, ha mást nem tehetsz: én nem fogok tiltakozni, mert megértelek. Egy fullánk nélküli Skorpió nem skorpió.
Tudom, belőled sosem lesz szelíd, talpnyaló öleb, de ne is legyen, szerelmem: nagyot csalódnék benned.
Gyere hát .Tépj szét, ha azt kell tenned; én inkább meghalok a karjaidban, mint hogy nélküled éljek.
Gyere.
Ragadozó vagy – de az ÉN ragadozóm!
Mennydörgés hörgött, robajlott, és Leon lassan elindult felfelé. Puhán, szinte óvatosan tette meg az utolsó lépcsőfokokat; szemét egy pillanatra sem vette le rólam.
Néhány papírzsebkendőt húztam elő a halásznadrágom hátsó zsebéből, és amikor elém állt, gyengéden felitattam a homlokáról a vizet és a verítéket.
- Borzalmasan nézel ki, Leon – közöltem. – Csuromvíz vagy.
- Sora… - kezdte.
A papírzsepik eláztak, én pedig szigorúan villanó szemmel néztem fel a Skorpió szemébe:
- Csitt, Leon. Kapd elő a kulcsot, és tűnés zuhanyozni. Minden más ráér.
- Dehogy ér rá! – Leon a zsebébe nyúlt a kulcsért, de a másik kezével a derekamat ölelte át, hozzám hajolt, és megcsókolt: keményen, édesen.
Sós ízű volt, óceánillatú, hideg és forró egyszerre. Boldogan simultam hozzá, részegen a nem várt örömtől, a közelségétől – ugyanakkor szerettem volna megfojtani, amiért a tüdőgyulladást kockáztatja.
- Idefigyelj – nyögtem, amikor a szája átvándorolt a nyakamra -, ha nem mégy azonnal zuhanyozni, itt hagylak.
Belökte vállával az ajtót, de a derekamat nem engedte el: ölelkezve, forgolódva vitt magával befelé, mintha táncolnánk.
- Az kizárt – mondta, de akkor már a nappali közepén jártunk.
- Nem ezért jöttem, Leon – néztem fel rá fátyolos szemmel.
Őrlő fájdalom és valami kínzó, nyomorult hála megrendítő keverékével nézett rám; szemében higanyfény villant. Rekedt volt a hangja.
- Miattam jöttél… és ez elég – mondta.
Néztük egymást. Nem mozdult: nem akart bántani.
Mozdultam én. Felágaskodtam hozzá, és belecsókoltam a szájába.
Meleg és jó ízű volt a szája, nyelve az enyémhez ért, és a lábamból kiszaladt minden erő, és átfogtam a nyakát, különben összeestem volna, zsibbadtan a vágytól, félőrülten az új, sosem ismert érzésektől. Pillanatok alatt elsodort az élmény. Leon csókolta, falta, harapta a számat, én szédültem, remegtem, és úgy éreztem, még a csontjaim is megolvadtak; szívem bolondul kalapált, hasamban pillangók ezrei verdestek, ereimben eleven áram száguldott. Bárki lehet lenyűgöző és különleges, ő azonban megsemmisítő volt: egy olyan világot képviselt, amiről kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik.
Amikor elengedte a számat, öntudatlanul a mellkasára dőltem; lehunyt szemhéjaim alatt fények és árnyak táncoltak, és pihegve kapkodtam a levegőt. Távolról hallottam a város és a vihar zaját, és közelről társam szívverését; éreztem erejét, melegét, nyugalmát a tomboló felszín alatt, és tudtam: nála biztonságban vagyok.
Leon gyengéden, szeretettel ölelt, egy régi, kedves mozdulattal állát szelíden a hajamra fektetve, és egyetlen, de mindent felülíró mondatot mondott halkan:
- Tévedés volt az egész életem nélküled.
Tágra nyíló, gyorsan elkönnyesedő szemekkel néztem fel rá.
Egy életre a retinámra égett ez a kép is, mint sok másik, amin ő szerepelt. Pedig nem csinált semmi különöset, csak állt, fogta a derekamat, hüvelykujjával néha végigcirógatta a hátamat. Tartott, óvott, vigyázott rám.
De az arca olyan volt, mint egy angyalé. Felhőszürke szeme szinte áttetszővé vált, mint amikor beestem a vízbe, és ő utánam ugrott; de akkor a Nap világította át, most viszont saját belső fényétől ragyogott. Ha lennének angyalok, ő fejedelem lenne közöttük, mert képes volt túllépni minden szenvedésén, életen, halálon, úgy, hogy közben megőrizte önmagát: hercegi tartását, büszkeségét, hűvös, szenvedélyes lelkét.
Lehet, hogy képtelen szeretni; lehet, hogy húga halála örökre összetörte a szívét. De megtanult elfogadni, és ez már önmagában is nagyon sokat jelent.
- Ne sírj – súgta félrebillentett fejjel, leheletnyi, tétova mosollyal -, azt még nem érdemeltem ki, Sora.
Hátrébb léptem. Pokoli nehéz volt elszakadni tőle!
- Ha a közeledben vagyok, mindenhol jön belőlem valami, tudhatnád – feleseltem, aztán csak bámultam ledermedve, mert Leon nevetni kezdett: tiszta szívből, hangosan.
- Mindenhol…! – kacagta. – Jézusom, Sora! – azzal felkapott, és elindult velem a hálószoba felé, de útközben sem tudta abbahagyni a nevetést.
- Most mi olyan vicces? – érdeklődtem. – Hisz igazat mondtam! Veled vagy verítékezem, vagy bőgök, vagy vérzek, vagy…
Nem tudtam folytatni, mert letett a hálószoba ajtaja előtt, és hozzám hajolt.
- Jaj, fogd már be – mondta, és megcsókolt megint; aztán csak nézett gyengéden, szomorkás félmosollyal. – Még soha, senki nem nevettetett meg – mondta. – Úgy tűnik, erre is egyedül te vagy képes.
- Is…?
Egy ujjal, finoman megcirógatta falánk csókjaitól felduzzadt ajkaimat, és volt képe válasz nélkül hagyni.
- Megborotválkozom – ígérte.
Megadóan felsóhajtottam. Vannak dolgok, amik sosem változnak.
- Főzök egy forró teát, amíg elkészülsz – mondtam.
- Később – felelte, miközben újra magához vont; aztán beszédültünk azon az ajtón is, ami legutoljára elválasztott minket egymástól.
|